A személyi kultusz méltatlan a labdarúgáshoz

A rendszer a lelátókat alátámasztó pillérek képében félreérthetetlenül tiszteleg a nagy előd futball- és nemzetépítő munkája előtt. Egy nap talán az új aranycsapat is összeáll.

Mámoros érzés számomra Cristiano Ronaldo távozását látni az Európa-bajnokság mezőnyéből, bár nincs kétségem afelől, hogy három év múlva újra alkalmam lesz látni az akkor már harminckilenc éves modellt, amint szabadrugás előtt terpeszben pózolva mémeskedik, aztán meg fölé-mellé elrúgja a labdát keresztbe, hogy három másodperc múlva tükör előtt betanult gesztusokkal bosszankodjon, no nem a nyomorult önzése, hanem a szerencsétlen sorsa felett, mintha amúgy el bírná találni a kaput szabadrúgásból. Soha egyetlen futballistától nem viszolyogtam úgy, mint Cristiano Ronaldótól – ugyan mi idegenítheti el jobban az egyszeri szurkolót a futball ethoszától, mint az istenné brandelt ember Napot eltakaró egója, öklendetes nárcizmusa és alsónadrágot mindig reklámozni kész üressége. Patrick Bateman irodalmi alakja a méltó példázat arra, hogy az ilyen fokú tökéletességnek bizony pszichopátiába átcsapó nárcizmus az ára. Cristiano Ronaldo, aki soha egyetlen klubjához nem kötődött – a portugál válogatottat is ideértve –, aki mindig és csakis a saját brandjét építgette, Torinóba igazolt, és az Olaszországban egyeduralkodó, identitását kitartó munkával romboló Juventust egyetlen, szívre mért döféssel elpusztította. A klub négy[!] stadion árából igazolt a csatársorba egy világklasszist, Gonzalo Higuaín, Paolo Dybala és Mario Mandzukic személyében pedig elveszített hármat, mert Ronaldo mellett már senki nem rúghatott labdába. Cristiano Ronaldo bizony erősebb brand, mint a Juventus, így esett meg, hogy nem a Juventus igazolta le Ronaldót, hanem Ronaldo igazolta le a Juventust. Zsebre is vágta. 133 mérkőzésen 101 gól: parádás teljesítmény az örökifjú csillagtól – s a Juventus kilenc év után lezuhant Itália trónjáról.

Nagy megkönnyebbülés, hogy legalább ebben az idényben nem kell látnom többé Cristiano Ronaldót, a hibátlan ütemben zakatoló gépet, a minden pillanatában szelfiképes sportolót és példaképet, aki jobban tette volna, ha egyéni versenyszámot választ magának, és nem a legnépszerűbb csapatsportot fertőzi meg az egoizmusával. A csapatjáték attól az, ami, hogy nem ez vagy az az egyén, hanem a játékosok összessége győz vagy veszít általa – Cristiano Ronaldo azonban mindig és mindenhol Cristiano Ronaldo: nem tud kevesebb lenni, így aztán többé sem válhat.

A Puskás Ferenc Stadionban és Cristiano Ronaldóban pedig épp ugyanaz a zavaró: a személyi kultusz ennyire öncélú megnyilvánulásai nem méltóak a labdarúgáshoz. A futball csapatsport – aki ragyogó egyéneket óhajt imádni, nézzen inkább teniszt!