Amerikai elnökök – mindenki jobb volt, mint Donald Trump

Franklin Roosevelt, az egyetlen elnök, akit négyszer választottak tisztére, negyedik ciklusának legelején, 1945 januárjában hunyt el. A demokrata párti politikushoz fűződik a 30-as évek gazdasági válságának leküzdése és a győzelem a világháborúban. Utóda éppen hivatalba lépett alelnöke, Harry Truman, a meglehetősen jelentéktelen szenátor lett. Ő adta ki a parancsot a két atombomba ledobására, az ő nevét viseli az amerikai doktrína a kommunista terjeszkedés elleni katonai fellépésre és hozzá fűződik az Európát talpra állító Marshall-terv is. Képességeit ismételten alábecsülték: minden felmérés azt jelezte, hogy veszít az 1948-as választáson. A szavazás másnapján forgalomba került a Chicago Tribune, címoldalán hirdette, hogy a republikánus Thomas Dewey az új elnök... Truman lett az, ám 1952-ben viszont már hiába pályázta meg ismét a tisztet.

Dwight Eisenhower, a népszerű tábornok, a Republikánus Párt jelöltje, annyi szavazatot kapott, mint előtte senki, óriási fölénnyel győzte le a Truman helyére jelölt Adlai Stevensont. Eisenhower szegény falusi gyerekből lett katona, s pályájának csúcsán, a II. világháborúban főparancsnokként vezethette győzelemre a szövetséges csapatokat. Elnökként első feladata az volt, hogy véget vessen a két Korea közötti háborúnak, s tárgyaljon a szovjetekkel, akik az amerikaiakkal párhuzamosan készítették elő hidrogénbombájukat. Eisenhowert 1956-ban még nagyobb többséggel választották újra: Lincoln volt az utolsó republikánus, száz évvel korábban, aki akkora támogatást kapott. A tábornok-elnök a magyar forradalom idején – atom-világháború veszélyére hivatkozva – ismeretesen tétlen maradt, de legalább tett azért, hogy sok ezer magyar menekültet befogadjanak. Egyidejűleg viszont nem volt hajlandó támogatni a briteket és a franciákat a Szuezi-csatorna elfoglalására indított akciójukban.

1960-ban újra demokrata párti elnököt választott a nép. Igaz, John Kennedy szűken, csak mintegy 110 ezer szavazattal előzte meg Richard Nixont. Negyvenhat évével az addigi legfiatalabb elnök volt – egyben az első katolikus. A megnyerő küllemű (és szoknyavadász) Kennedy használta elsőként tudatosan a tévét politikai üzeneteinek továbbítására. Antikommunizmusban nem maradt el konzervatív elődjétől, 1961-ben ő valósította meg az Eisenhower kormányban született tervet a Kuba elleni fegyveres támadásra. Az invázió csúfos kudarcot vallott. Ez is indíthatta Hruscsovot, a szovjet pártfőtitkárt arra, hogy Amerikát megcélzó rakétákat telepíttessen Kubába. Válaszul Kennedy ultimátumot adott Moszkvának a rakéták kivonására – akkor közelebb álltunk a világháborúhoz, mint bármikor előtte.

A szép, művelt (és gazdag) Kennedy pár egyébként méltán népszerű volt, s hírüket tovább növelte az elnök tragikus halála. 1963-as meggyilkolása után örökébe lépő alelnökének, Lyndon Johnsonnak sokat segített, hogy Kennedy választottja volt: a veterán szenátor az Államok történetében máig példátlan, több mint 61 százalékos többséggel győzött a rákövetkező elnökválasztáson. Republikánus ellenlábasát, az ultrakonzervatív Barry Goldwatert saját pártjában is sokan elutasították. Johnson egyébként maradandó érdemeket szerzett széles körű szociális programjaival, a faji egyenjogúság szorgalmazásával. Miközben ő küldte a tanácsadók után immár katonák százezreit Vietnamba. Népszerűsége emiatt odalett, ’68-ban feladta elnökjelöltségi kampányát.

Az a legizgalmasabb választások egyike volt, mindjárt három jelölttel, ami ritkaság. A demokrata Hubert Humphrey (Johnson alelnöke), s a republikánus Richard Nixon mellett a harmadik George Wallace volt. Alabama kormányzója korábban háromszor a Demokrata Párt színeiben próbált elnökjelölt lenni, ezúttal saját Amerikai Függetlenségi Pártjának színeiben indult. A faji elkülönítés fenntartását hirdette, s javasolta, vessenek be atomfegyvert Vietnam ellen. Hubert Humphrey csak másnap délben ismerte el, hogy veszített. Mindketten a voksok 43 százalékát kapták ugyanis, és Nixon mindössze 25 552-vel szerzett többet.

Nixon hírnevét igencsak megtépázta második ciklusának Watergate-botránya, de külügyminiszterének, Henry Kissingernek köszönhetően egyike volt a háború utáni korszak jelentős vezetőinek. Elment a kommunista Kínába, nyitott a Szovjetunió felé is, majd ő fejezte be – igaz, vereséggel – a vietnami háborút. 1972-ben óriási többséggel választották újra, ellenfele, az ultraliberális, háborúellenes George McGovern nem volt szerencsés választása a megosztott demokratáknak. Nixon az Államok első elnöke lett, aki lemondásra kényszerült – mert különben a törvényhozás tette volna ki hivatalából. Nemcsak tudott embereinek a betöréséről a demokraták irodájába az újraválasztási kampány idején, de a Watergate-botrány kirobbanása után tagadással, bizonyítékok eltüntetésével próbálta befolyásolni a kongresszusi vizsgálatot és az igazságszolgáltatást. Alelnökéből lett utóda, Gerald Ford kisvártatva korlátlan kegyelemben részesítette minden törvénysértésért, amelyet hivatalában elkövethetett, így elkerülte a felelősségre vonást. (Ez történhet a több perben bíróság elé került Donald Trumppal is – csak ő saját magának adhat kegyelmet, ha megválasztják.) Nixon kényszerű távozása után még húsz évig élt, s elérte, hogy végül is sikeres, jelentős elnökként emlékezzenek rá.

Gerald Ford a „trükkös Nixon” örököseként és gyenge elnöki teljesítményével 1976-ban nem meglepően veszített (bár csak két százalékkal) a demokrata ellenlábassal, Jimmy Carterrel szemben, bár Georgia állam kormányzója, a korábbi mogyorófarmer outsider volt a politikában. Támogatta az akkor még újnak számító környezetvédelmet, valamint a kisembert kívánta képviselni a washingtoni „nagypolitikában”, ami felemás következményekkel járt. Sikeres volt viszont az arab-izraeli viszály csillapításában: ő érte el a Camp David-i megállapodást, ezért utóbb Nobel-békedíjat kapott. Carter – aki 100 évesen még él – visszaadta Panamának az országot kettészelő, amerikai gyarmatként működő csatornaövezetet, a vízi úttal.

A szelíd, mélyen vallásos Carter végül gyengének bizonyult — utána az egykori hollywoodi színész, Ronald Reagan költözhetett a Fehér Házba. Reagan 1980-ban meggyőző többséggel utasította maga mögé Cartert, de nemcsak politikai ellenfelei tartottak attól, hogy a 69 éves volt kaliforniai kormányzó, hollywoodi B-filmek egykori hőse, aki tanult kommunikátorként ugyan vonzotta az embereket, intellektuálisan nem fog tudni megfelelni a magas posztnak. Látványosan tévedtek. Reagan (többnyire) kitűnő koponyákat választott maga mellé, s jó volt a politikai ösztöne is. Senki nem gondolta volna, hogy éppen az ő kezdeményezései vezetnek majd a szovjet birodalom gazdasági-katonai bukásához. Reagant 1984-ban elsöprő többséggel választották újra, az 50 államból 49-ben tarolt, példátlan módon az 538 elektori szavazatból 525-öt szerzett meg. A demokrata Walter Mondale, Carter volt alelnöke sehol nem volt.

Reagan népszerű és 77 éves volt 1988-ban, mégis újra indult volna, ám újabban két ciklus a maximum. Így lett – az ő sikereire építve – George H. W. Bush az elnökjelölt. Az idősebb Bush maga volt a középszer, alelnöke, Dan Quayle pedig még jóval e színvonal alatt járt. A republikánusoknak így is meggyőző többséggel sikerült legyőzniük a demokrata Michael Dukakist. Massachusetts volt kormányzója rosszul kampányolva maradt alul a nem éppen veszélyes ellenféllel szemben. Reagan harciassága helyett id. Bush igencsak óvatos volt, inkább fékezte, mint ösztönözte 1989-90 történelmi változásait Európában. Jóllehet 1992-ben újra indult, halovány elnöksége és a recesszió ismét a demokratáknak adott esélyt, így Bill Clinton, Arkansas volt kormányzója meggyőző fölénnyel győzött. Ezúttal ismét egyszer volt harmadik jelölt: Ross Perot texasi milliomos indult a pénzéből függetlenként, megszerezve a szavazatok húsz százalékát.

Clinton szociális ihletésű reformjaival s a költségvetés kiegyensúlyozásával lett népszerű. Négy évvel később újrázott, akkor Bob Dole szenátort tudta legyőzni. Igaz, segített neki az újra próbálkozó Perot is, aki ezúttal csak nyolc százalékot vett el a republikánusoktól. Clinton második ciklusát beárnyékolta (távolról sem első) szexbotránya. A Nixonéhoz hasonló leváltási eljárás is indult ellene, hiszen ügyében valótlanságokat állított – végül azonban a szenátus kis többséggel felmentette. Azóta is tevékeny, elismert politikus, míg a férjének mindent megbocsátó felesége, Hillary, Obama korábbi vetélytársából a külügyminisztere, 2016-ban a demokraták elnökjelöltje lett.

Az 1996-os volt alkalmasint az elnökválasztások legvitatottabbja. A republikánusok Bush egyik fiát, George W.-t indították, a demokraták a nála intellektuálisan több klasszissal jobb Al Gore-t, Clinton alelnökét. A verseny rendkívül szoros volt, 12 államban volt csak minimális különbség a szavazatok megoszlásában – majd Floridában kitört a botrány. A nagy lélekszámú és republikánus többségű államban először Busht hozták ki győztesnek, majd Gore-t, végül a republikánus csak néhány száz szavazattal vezetett. A demokrata – joggal – a szavazatok törvényben előírt, kézi újraszámlálását kérte, ám ezt a bíróság megtagadta, és Bushnak ítélte a floridai elektorokat. Bár Gore országosan félmillióval több szavazatot kapott, veszített – hiszen az elektorok száma dönt. (Ilyen helyzet állhat elő most is: Kamala Harris várhatóan több szavazatot – de kevesebb elektort szerezhet.) Ifjabb Bushnak azután 2004-ben szerény többséggel a demokrata John Kerry szenátort is sikerült legyőznie. G.W. Bush ciklusában érte New Yorkot arab terroristák súlyos merénylete. Az elnök 2001-ben először Afganisztán, két évvel később Irak ellen indított hadjáratot, de mindkettő amerikai kudarccal végződött.

2008 történelmi választásán először lett színes bőrű elnöke Amerikának. Igaz, Barack Obama, nem helyi rabszolgák leszármazottja, hanem kenyai diák és amerikai anya fia, kitűnő képességekkel, képzettséggel, szociális elkötelezettséggel. Republikánus ellenfele John McCain, a jeles szenátor volt, aki lelőtt hadipilótaként hat évet töltött vietnami börtönökben, mégis alulmaradt. A népszerű, szociálisan érzékeny Obamát négy évvel később újraválasztották. 2016-ban a felmérések Hillary Clintont jelezték győztesnek, de a republikánus milliárdos ingatlanvállalkozó, Donald Trump győzött – a háború utáni Amerika e posztra képességekben, jellemben legkevésbé alkalmas, hazájára és a világra veszélyes elnöke.