Az országos dolgok fontosak, de minden helyben dől el

Harminc éven át aktív résztvevője voltál a politikai közéletnek, az MDF egyik vezetőjeként különböző pozíciókban és országgyűlési képviselőként is gyakran megszólaltál, de soha nem beszéltél arról, hogy mi vezetett téged a politikához, hiszen egészen más pályán indultál. Budapesten születtél, vegyipari technikumban érettségiztél, utána jött a Chinoin és Csepeli Hajtómű és Felvonógyár.

Csupa érdekes dolgot csináltam az életemben, a politika pedig azért lett az életem része, mert megváltozott a világ. Felvidékről kitelepített család sarja vagyok, aki az anyatejjel szívta magába, hogy azt a rendszert nem lehet szeretni. Szűk családi, baráti körben, kisebb társaságokban próbáltuk megváltani a világot, ami nagyon jó volt, de amikor a nyolcvanas évek második felében a szabadság szellői kezdtek fújdogálni a Kárpát-medencében, akkor nem lehetett annak ellenállni, meg nem is lett volna helyes. Amikor megnyílt a lehetőség arra, hogy vállalni kell valamit, amit addig nem lehetett, akkor a sötét szobák mélyén, cigarettafüstben mondtuk egymásnak: ki kell lépni a nyilvánosság elé, mert egyébként hiteltelenné válik az előző életünk. Az volt az egyetlen motiváció, hogy tennünk kell, mert a dolgok mindig attól mennek, ha teszünk is értük valamit.

A szüleid mivel foglalkoztak? Miként érintette őket az a világ, amiben megszülettél? Az ötvenes évekről beszélünk.

Apámékat 1947-ben egy éjszaka alatt a polgári körülmények között élő nagyapámmal együtt telepítették ki Rimaszombatból, először Nyíregyházára, aztán Budapestre. Soha nem tudták újra megteremteni maguknak azt a világot, amiből kiszakították őket. Apám gépészmérnök volt, anyám gyors- és gépíró, mi, gyerekek egyszerű nevelést kaptunk és nekem különösen szerencsém volt. A két ikeröcsémmel, akik másfél évvel fiatalabbak, nagyon jó testvérek voltunk, de nekem gyerekkoromban rengeteget fájt a fülem és otthon feküdtem, még mielőtt iskolába kerültem. Apám négy éves koromban megtanított olvasni, hogy ne unatkozzam és úgy mentem az iskolába, hogy folyékonyan olvastam, de ennek meg is lett a böjtje. Rossz tanuló és rossz gyerek voltam. A Horvát kertben, a Tabánban és a Vérmezőn nőttem fel és a mai napig összejárok azokkal a fiúkkal. Megbuktam oroszból, egy csomó más tantárgyból és a végén a gyógyszerkészítő szakmunkásképzőbe iratkoztam be, mert tetszett a neve, és a kémiát, a fizikát egyébként is szerettem. Utána kerültem a Petrik Lajos Vegyipari Technikumba, ahol már olyan dolgokról tanultunk, amelyek nagyon érdekeltek. Ráéreztem arra, hogy a fizika és a kémia hozzásegíthet ahhoz, hogy valamennyire realisztikus világképem legyen és megértsem, mi miért történik. Az atommáglyáról olvasgattam, és nagyon érdekelt a relativitáselmélet. Ebben nyilván apám keze is benne volt, mert ilyen könyveket adott a kezembe. Majd a Chinoin Gyógyszergyárban kezdtem szakmunkásként dolgozni, onnan a Hajtómű és Felvonógyárba kerültem laborvezetőnek és aztán a Vörös Október Mgtsz melléküzemága következett. Maradtam is volna ott, ha abból jól meg lehetett volna élni, de nem, és miután mindig az volt a vágyam, hogy kitörjek abból a relatív szegénységből, amiben a szüleim éltek, elkezdtem vállalkozni és mire eljött a rendszerváltás, már a magam ura voltam. Anyagilag független és azt csináltam az időmmel, amit jónak láttam.

Az, hogy gyárban is dolgoztál, fontos lehetett később, amikor politikusként kellett megnyilvánulnod. Azok a politikusok – kevesen vannak –, akik ilyen életutat járnak be, jobban megőrzik a tisztességüket, jobban tudnak az egyszerűbb emberek érdekeire figyelni, mint azok, akik az egyetem kapuja után beülnek a Parlamentbe.

Ez így igaz. Nagyon szerettem a gyárban dolgozni, mert ott egy nevelő közösség volt a belső rendjével, amit nem lehetett megsérteni, ha mégis megtetted, akkor nyakon vágtak érte. A munkahelyeim közül a legkülönösebb hely a Zöldért volt, ahol jó néhány évet eltöltöttem, és ahol a hetvenes években tanultam meg a kapitalizmust, mert akkor ott már kapitalizmus volt. Szakszervezetet alapítottam, tízen, tizenöten összeálltunk, és ha valaki beteg lett, akkor segítettünk neki, mert akkor alacsonyabb volt a jövedelme. Sok ilyen történetem van, ami meghatározta a későbbi gondolkodásomat. Számos ismert és híres politikussal találkoztam és beszélgettem, de én ismerem a Jani bácsit is, aki a gyárudvaron talicskában tolja a forgácsot, takarítja az udvart és tudom, hogy mi jár az ő fejében. Ennek alapfeltételnek kellene lennie, hogy valaki politikussá válhasson, hiszen a társadalom nagy része nem ismeri a saját érdekeit, és ha mi sem, akkor miként tudunk dönteni helyettük, és az ő érdekükben.

Ezért lehet őket erőteljesen manipulálni.

Egyetértek, de ehhez egy ellenkező attitűd kell. Mostanában Iványi Gáborral járjuk az országot, és az Oltalom Karitatív Egyesületben vagyok önkéntes. Valószínű, hogy beiratkozom teológusképzésre, a Wesley János Főiskolára, amit ő alapított, hogy kicsit elmélyedhessek ebben a tudományban is. Közös ismerősünk, a közelmúltban elhunyt kiváló tudós és író, Bitó László könyvei vezettek erre. Egyik kedvencem A névtelen evangéliuma című könyve, amelyben lényegében átírta Krisztus megfeszítésének  történetét, és amelyben azt írja: ezt a könyvet azért írtam, hogy a világ minden népét megszabadítsam az istengyilkosság vádjától. Tulajdonképpen azt írja, hogy Krisztus miután megtudta, hogy a rómaiak tudnak a Barabás mögött álló nép, a zélóták tervezett lázadásáról, és tudta, ha Barabást elítélik, akkor az utolsó szálig lekaszabolják őket, inkább önként vállalta a halált, hogy megmentse Barabást és az ő népét. Ennél szebb gondolatot még nem olvastam és ez ösztönzött arra, hogy alaposabban foglalkozzam az Ószövetséggel meg az Újszövetséggel.

Mióta kapcsolódsz ilyen szorosan Iványi Gáborhoz, az Oltalom Karitatív Egyesülethez? Pénzzel is támogatod vagy csak önkéntes munkával?

Öt-hat évvel ezelőtt csatlakoztam hozzájuk, és ha adományokért kellett menni, akkor az ő kis teherautójukkal elhoztam azokat. Miután mostanában kevesebbet vagyok Pesten, úgy segítek, hogy ha Gábor hosszabb távra indul, akkor sofőrként megyek vele, Szegedre, Nyíregyházára vagy ahova kell, iskolákba, öregotthonokba, bölcsődékbe, és az az emberi jóság, tisztaság, amit ott tanulok, az csoda számomra.

Gondolom, így még inkább fáj mindaz, ami az Oltalom Karitatív Egyesülettel történt az elmúlt években, amely a megmaradásukat, a működésüket veszélyeztette egy felfoghatatlan, személyes bosszú következtében.

Igen, Orbán Viktor személyes bosszújának súlyos következményei vannak, de az egyesület és Gábor is túléli ezt. Legutóbb az egyik beszédében azt mondta: inkább fekszem a kerekek alatt, minthogy egy szem küllő legyek egy kerékben. A bosszú hátterében pedig az áll, hogy Orbán Viktor jó pár évvel ezelőtt arra kérte, álljon ki mellette, de ő nem állt ki, mert semmilyen szempontból nem értett egyet a politikájával és a bosszú az tartós lett.

Érdekes, hogy egy új világ felé fordultál, de térjünk vissza a fiatalságodhoz. Elkezdtél jogot tanulni, de valamiért abbahagytad és 2001-ben beiratkoztál Havas Henrik médiaiskolájába. Miért hagytad ott a jogot, miért fordultál a média felé?

Őszintén? Baromi lusta voltam és annyi felesleges dolgot kellett megtanulni az egyetemen, hogy feladtam.

Ezt ne mondd, mert jogot végeztem és soha egy percig nem éreztem ezt.

Jó, nem vagyunk egyformák és rájöttem, hogy amire valóban kíváncsi vagyok, annak utána tudok magam nézni. Havas Henrik iskolájába pedig azért mentem, mert elég sokáig szóvivő voltam, úgy, hogy semmiféle újságírói tapasztalatom nem volt. Ott pedig csoda meglepetések értek. Kitűnő tanárokkal találkoztam, mint Megyesi Gusztáv, Bányai György, Heller Ágnes, akiket mind ismertem és ők sem értették, hogy mit akarok tőlük. De ezt sem vettem túl komolyan, különösen azok után, amikor azt tanították, hogy öt pontba foglalva a hír értékét az adja, hogy az esemény térjen el a normálistól, lehetőleg valami rendkívüli cselekmény, esemény legyen, valamint jelentős összeg és híres ember szerepeljen benne.

Mi van? Ezt pont az ellentétele annak, hogy minek kell szerepelni egy korrekt hírben.

Igen, rájöttem, hogy rossz helyre mentem és jó kis kalandként fogtam fel. Éveken át kiváló kapcsolatom volt az újságírókkal és kicsit jobban meg akartam ismerni az ő munkájukat. De én egy tipikus hályogkovács vagyok az élet minden területén. Vannak megérzéseim és generációk óta belém rakódott tapasztalataim, amelyek időnként felszínre törnek, de ha elkezdem tanulni is, akkor összezavarodom és elvesztem a bátorságomat, az eredetiségemet.

Már sok mindent tudok rólad, de az még nem derült ki, hogy valójában mi vezetett téged az MDF-hez?

Három Cs: Csurka István, Csoóri Sándor, Csengey Dénes.

Ismerted őket?

Nem. Csurka és Csoóri könyveit olvastam, Csengeynek pedig a kiállása hatott rám. 1988 végén, 1989 elején igazi forradalmár volt. A szüleimnél ugyan minden helyiségben a Szabad Európa Rádió szólt, ahol Demszky Gábortól Mécs Imréig mindenki hallható volt és apám annyira elkötelezte magát az SZDSZ mellett, hogy 2010-ben, kilencven felé közeledve, velem küldte el a kopogtató cédulát Kóka Jánosnak a Parlamentbe.

Akkor hogyhogy nem ebbe az irányba indultál, hanem az MDF felé?

A fene tudja, a fiúk gyakran lázadnak az apjuk ellen. A kortárs írók közül Csurkát és Csoórit is nagyra tartottam és ők nagyon fontosak voltak nekem. Szerintem nem döntöttem rosszul, de ez egy ideig komoly konfliktus volt édesapám és köztem.

Nem próbált meg eltéríteni?

De, elmondta, hogy sehova nem vezet ez a népnemzeti máz, de én meg úgy láttam, hogy a Szabad Demokraták tagjai nagyon okosak és sok mindenben igazuk van, ám a világnak csak egy része felé van meg az igazságuk. A népnemzeti vonulat meg úgy nézett ki, hogy az szélesebb kört tud felölelni. Ez volt az én elvi alapom. Akkor még nem tudtam, de utólag ezzel magyaráztam, hogy miért őket választottam.

Akkor még Pesten éltél?

Nem.1981-ben a második házasságommal lettem balatonföldvári lakos és akkor ott megszerveztük a helyi MDF szervezetet. SZDSZ nem volt, kisgazdák sem, azok a szomszéd faluban alakultak meg, hogy ne üssük egymást és összedolgoztunk. Az első MDF-szakadás Somogy megyében történt megyei szinten, és akkor elmentem oda békíteni. Többé-kevésbé sikerült is. Így indult a közéleti életem.

Ezek szerint egy házasság vitt Balatonra, és lettél balatoni lokálpatrióta.

A második feleségem ott született, Pesten járt főiskolára, de Földváron ismertem meg. Amikor befejezte a tanulmányait, összeházasodtunk és miután a szülei már akkor sem voltak túl fiatalok, úgy döntöttünk, hogy ott alapítjuk meg a családunkat.

Nem bántad meg?

Nem. Egyébként a világ bármelyik táján tudnék élni, mert az a szerencsém, hogy mindenben meglátom a szépet. Ha kell, Balatonföldvárról vonattal másfél óra alatt Pesten vagyok, de odahaza elkerülöm azokat a felesleges dolgokat, amelyeket a Pesten élők megszenvednek.

Például?

A zsúfoltságot, a felesleges értelmiségi összejöveteleket, amelyek inkább ego-bajnokságokra hasonlítanak és hiányzik belőlük átgondoltság, az, hogy legyen értelme ott lenni.

(Folytatjuk)