Beer Miklós püspök: egyáltalán nem látom, hogy üldöznék a keresztényeket

- Nem ezzel akartam kezdeni a beszélgetésünket, amikor elterveztem a találkozónkat, de az élet közbeszólt: mit szól a Notre Damehoz?

- Megdöbbentő, és mindig fáj, amikor valami pusztul. Nekem egy bibliai jelent jutott eszembe először: Jézus Jeruzsálem falainál sír. Ez ritkán fordult vele elő, akkor azért, mert azt mondta: nem ismerted fel látogatásom napját, és kő kövön nem marad, azaz megsiratta előre Jeruzsálem pusztulását. A Notre Dame egy nyolcszázötven éves gyönyörű örökség. De aztán a következő jutott az eszembe, és ez már egy kicsit húsvéti gondolat is, hogy nincs itt maradandó városunk; ne a kőtemplomok legyenek a legfontosabbak. Ti legyetek élő templomai Istennek. Tudom, hogy ez már egy kicsit filozofikus megközelítés.

- Nem is annyira filozofikus, ha az jut erről az eszembe, hogy manapság éppen ezek az élő templomok vannak összeomlóban…

- Igen, hajlamosak vagyunk arra, hogy a kőtemplomtól meghatódjunk, egymásban viszont nem akarjuk meglátni Isten élő templomát. És ez egy nagyon fontos kérdés.

- Macron elnök már a tragédia napján bejelentette, hogy újjáépítik a Notre Dame-t, de vajon ezek az élő templomok mikorra épülhetnek újjá?

- Az mindig lassabban megy. De ezt tapasztaljuk az intézményeinknél is. Felépíteni őket, mondjuk egy iskolát, ahhoz csak pénz kell, de a fenntartásuk, megtöltésük lelkülettel, szívvel, szeretettel, az az igazán nehéz. Ezért szoktam mindig mondani, hogy ha legalább annyira értékelnénk a lélek templomát, mint a főtemplomot, akkor meg lennék elégedve. A jelenség különben a vallásos életünkre is jellemző. A templomra még csak-csak adnak a hívek pénzt, de név nélkül segíteni egy családon, az már nem olyan vonzó.

- Mondhatjuk, hogy eltűnik a vox humana, az emberi hang?

- Én is így szoktam fogalmazni a híveknek; az emberségről beszélek. Olyan szép ez a magyar szó. Sajnos a humánum van mindig veszélyben; az anyagi érdekek hátterében marad.

- Az egész társadalomra érvényes, amit mond?

- Sajnos igen. Még akkor is, amikor elindul valami szép gondolat, egy idő után leül, elfogy a lelkesedés. Épp a napokban beszélgettem valakivel, aki azt hangsúlyozta, hogy az egyházi iskolák mindig valami nagy és szép gondolattal indultak, például az árva gyerekek megsegítését tűzték feladatul, vagy a hátrányos helyzetűek felkarolását, aztán egy idő elteltével mindegyikből elitiskola lett. A szép eszmék egy idő után elkopnak. De azért utána mindig van egy új hajtás, ami reményt ad.

- Ez az ön optimizmusa, naivitása…

- Hát lehet…

- Éppen a nagyhét kezdetére esett a párizsi tragédia, de a gyűlölet hangjai szinte azonnal megszólaltak.

- Az önmagában egy jelzés, hogy rossz asszociációk egyáltalán előjönnek. Nekem, mint mondtam, sokkal inkább az fordult meg a fejemben, hogy többről van szó az életünkben, mint műemlékekről.

- Mi az ön húsvéti üzenete?

- Azt szeretném majd megfogalmazni, hogy Jézus halála, feltámadása szabaddá tesz bennünket, az önzés rabságából és a görcseiből. Azt mondja nekünk Jézus, hogy ne féljetek. Ne féljetek attól, aki megölhet benneteket, hanem attól, aki egyszer majd ítéletet mond feletettetek, a halál után. Vagyis élj úgy, hogy ne kelljen félned az ítélettől. Máté evangéliumában olvassuk, és ez gyönyörűen kifejezi azt, amiről beszélek. Akkor majd, olvasható a 25. fejezetben, a király szétválasztja az embereket, jobbjára, baljára. És akik jobbjára álltak, nekik mondja: jöjjetek atyám áldottjai, mert éheztem és enni adtatok, szomjaztam, innom adtatok, beteg voltam, befogadtatok. A többieknek meg azt mondja: ti távozzatok, mert éheztem, de nem adtatok ennem… Ez annyira kifejező, és ez a végítélet. Azt akarom elmondani, hogy megsejtjük a teremtő Isten csodálatos szándékát, amit Jézus Krisztus bemutat nekünk, azt ugyanis, hogy ő nem egy bizonytalan hetven-nyolcvan évet szán nekünk, hanem egy örök életet. Mi pedig, ennek a tudatában, ne féljünk elengedni érdek-szempontokat. Merjünk szabadon élni a lehetőségeinkkel. Naponta érnek el hozzám emberi jajkiáltások; annyi emberi fájdalom van, annyi nyomorúság, mi pedig hajlamosak vagyunk azt mondani, hogy mi közünk hozzá. Hogy az én komfortzónámban jól érzem magam. Ennek a kísértése mindig ott van bennünk. Újra a Bibliát hívom segítségül: akit a haláltól való félelem rabbá tett, Jézus őket szabadítja fel, a szeretet és az örök élet szabadságára. Ezt szeretném valahogy megfogalmazni. Hogy tudjunk örülni annak, amink van, hisz oly gyönyörű ez a világ. Vegyük észtre az életet örömmel, és ne féltsük egymástól az életünket, hanem osszuk meg.

- Amikor a hívekhez beszél, látja, hogy kiket fogott meg a beszéde?

- Ez nagyon érdekes élmény, szembenézni az emberekkel. És ez húz is előre. Látom a szemekből, hogy most ezt értik. Értik, amit mondok. Az utóbbi hetekben felfedeztem Váczi Mihálynak az Eső homokra című versét. Oly gyönyörűen fejezi ki a gondolataimat. Így ír: „Széjjel szóródni – eső a homokra /sivatagnyi reménytelen dologra/s ha nyár se lesz tőled – s a táj se zöldebb/ kutakká gyűjt a mély: – soká isznak belőled!” Ebbe kell hinni: mi nem nagyon látjuk az eredményét az erőfeszítéseinknek, de aztán, majd egyszer, előbukkan egy ilyen forrás.

- Van önben olyan gondolat, hogy ez lesz az utolsó püspöki beszéde?

- Van. Valószínűleg az lesz.

- Tud valamit?

- Konkrétat nem, de egy hónap híján hetvenhat éves vagyok. Hetvenöt a korhatár. Lehet, hogy emiatt, vagy, hogy kinek jutott eszébe, de a Duna tévé innen, Vácról fogja közvetíteni a húsvéti misét. Igen, feltehetően ez az utolsó megszólalásom lesz.

- Önt igyekeznek többen, ha úgy tetszik, ellenzéki püspökként beállítani. Azt, hogy most az állami televízió éppen az ön istentiszteletét közvetíti, felfoghatom áttörésként is?

- Mi tagadás, meglepődtem. Lehet.

- És ettől megváltozik a beszéde?

- Nem. Nem hinném, hogy mást akarok mondani. Mindenkihez szólok. Nézze, akárhol szerepelek, megszólalok, a mai technikával akárhol hallhatják azt, mindegy, hogy éppen közvetíti-e a televízió vagy sem.

- És az is igaz, hogy manapság, ha akarja, ha nem, szinte minden szónak van, vagy lehet politikai tartalma. Már maga a kereszténység is, hovatovább mindenkinek mást jelent, nem?

- Igen, devalválódik ez a fogalom. Nyilván mást értenek alatta politikusok, és mást én. Előbb-utóbb mindig belekapaszkodom Ferenc pápába, aki következetesen megmarad a jézusi alaptanításnál, vagyis ott, hogy karoljátok fel a szegényeket.

- De nem érzi, hogy ma már ez az egyszerű, ön által idézett mondat is politikai tartalmat nyer? Ha arról beszél, hogy a szegényeket támogassuk, üzen vele a hatalomnak.

- Ez biztos. Egy hitvallás mindig üzenet, nem tud önmagában létezni. Mindig van aktuális áthallása… Van egy ilyen emlékem, egy régebbi papszentelésről. Ilyenkor mindig egy szentírási idézet teszünk azokra az emlékképekre, amelyeket az alkalomhoz nyomtattatunk. 1966-ot írtunk, amikor azt az idézetet választottam, Pál apostol Római leveléből idézve, hogy akik az Istent szeretik, azoknak minden a javukra válik. Barátaim figyelmeztettek, hogy jobban teszem, ha nem ezt az idézetet választom, mert ennek nagyon erős az áthallása. Végül el is álltam tőle.

- Ezek szerint hagyta, hagyja magát meggyőzni?

- Igen, hagytam magam. De azt azért ne feledje, hogy akkoriban az ilyesmire is engedélyt kellett kérni az egyházügyi hivataltól.

- Ma mi lenne az üzenet, mit írna a képeslapra?

- Hogy fedezzük fel a másik emberben a testvért. Egészen egyértelművé vált számomra, hogy ez ma a legsürgetőbb. Óriási jelentőségűnek tartom, hogy Ferenc pápa elment Abu Dhabiba, utána Marokkóba, és közös nyilatkozatot írt alá a muszlim vezetőkkel. Azt, hogy egy teremtő Istenünk van, és mindannyian testvérek vagyunk. Szerintem ez egy történelmi jelentőségű dolog volt, noha még nem ment át eléggé a köztudatba.

- De vajon mikor fog? Az Európai Uniós választásra készülő magyar kormány ennek épp az ellenkezőjét képviseli.

- Egyszer úgy fogalmaztam, hogy a politikusok nem gondolnak arra, hogy van halál is. Biztos, hogy sokan nem értették, mit akarok ezzel mondani. Pont azt különben – és épp Húsvét a lényege -, hogy hiszünk-e Jézus megváltó halálában és feltámadásában, és hiszünk-e abban, hogy van halál utáni élet. Mert ebből fakad a szabadság. A politikusok csak a szűk, rövidtávú érdekeket látják. Ebből pedig mindig az jön ki, hogy nekem mihez van jogom, a másiknak meg nincs ugyanahhoz. Azon is csodálkozom, hogy zsidó barátaimat miért nem bántja, hogy állandóan Európa keresztény gyökereiről van szó. Milyen alapon beszélünk csak keresztény hagyományról? Most már egyébként hozzá merem tenni, hogy zsidó-keresztény-muszlim-görög-római kultúrörökség, ez Európa együtt. Ismétlem: milyen alapon tulajdonítjuk ki Európának, hogy keresztény?

- Nem a katolikus egyház, hanem a politika veszi magának ezt a bátorságot, ugye?

- Igen. Ezért hangsúlyozom, hogy a politikai kereszténység az valami más dolog.

- Amúgy ön megvédendőnek tartja az európai kereszténységet? Látja a keresztények üldözését ezen a kontinensen?

- Egyáltalán nem látom, ezért aztán nem tudom, hogy mit értenek alatta, amikor erről beszélnek. Tényleg nem értem, hogy mit jelent, ha azt mondják, megvédik a keresztény örökségünket. Annyira összetett és színes a történelem. Milyen alapon állít fel sorrendet bárki a különböző korok és események között, helyezi az egyik eseményt a másik elé?

- Biztos nem ezt akarta mondani Püspök úr, de én így értelmezem: ma is folyik egy ilyen verseny, hogy honnan számítsuk és kinek tulajdonítsuk a rendszerváltást? Kié 1956-, kié 1990?

- Én nem erre, hanem konkrétan a honfoglalásra gondoltam.

- Tudom, hogy nem az általam említettekre utalt, de látja, nekem mégis ez jutott eszembe.

- Én azért szoktam erre hivatkozni, mert olyan büszkék vagyunk arra, hogy mi elfoglaltuk ezt az országot, és innentől kezdve ez a mienk. Mintha nem is lett volna semmi előzménye ennek a helynek.

- Ön beszélt már arról, hogy nem szabad félni. Itt most erről van szó, hogy hamisítják a történelmet egyfelől, másfelől meg azt látjuk, hogy testvér-testvér ellen harcol. Ilyenkor sem szabad félni?

- A két fogalom bennem nagyon közel van egymáshoz, a ne féljetek és a megbocsátás. Van egy nagyon merész gondolatom, amely így hangzik: az igazságszolgáltatás ördögi spiráljából, a legnagyobb igazságtalanság, a megbocsátás a kiút. Mert mi mindig igazolni akarjuk magunkat, azt hangsúlyozni, hogy nekem, az egyénnek mihez van jogom, mi az igazságom.

- Értékeli ön a saját pályafutását?

- Egyre többször jut eszembe Arany János: „az életet én megjártam, többnyire csak gyalog jártam”. Megbékélt lelkület van bennem. Annyi emberrel találkoztam az életem során, és annyi szép emléket őrzök. Először egy kisfaluban voltam papi szolgálatban, utána városban, taníthattam, végül egy nagy, felelős beosztásba kerülhettem. És nagyon sok jó emberrel találkoztam. Jól eső érzés, hogy megyek a biciklivel a városban, és integetnek nekem, örülnek, hogy találkoznak velem. Nem mindenki persze, de a legtöbben igen. Örülnek nekem az emberek.

- Soha nem bánta, hogy nincs családja?

- Nem merem nagyképűen azt mondani, hogy soha, mert ez talán így nem igaz. De mindig el voltam kényeztetve, mindig nagyon sok ember volt körülöttem. Költőien hangzik talán, hogy ugyan nem volt egy kis, meghitt családom, de mindig egy nagy családban éltem. Voltak nehéz élethelyzetek, anyagi gondjaim, konfliktusok munkatársakkal, értek csalódások, de utána egyszer csak mindig kisütött a nap. Mindig jól éreztem magam a bőrömben.

- A család kérdése azért különösen izgalmas mostanság, hiszen maga Ferenc pápa is beszél a cölibátus ügyéről, a melegekhez való viszonyról. Önnek mi erről a véleménye?

- Én jól éreztem magam a bőrömben, és jól érzem magam most is. De ez az életstílus nem mindenkinek való. A kötelező cölibátus kérdését már felül kellene vizsgálni. Nem értem, hogy a katolikus egyházunk miért ragaszkodik ehhez ennyire. Lehessen vállalni szabadon, ne legyen feltétele a papi szolgálatnak. Csak ennyit szeretnék. A nőtlen életforma kifejezetten a szerzeteseknek való. A jezsuiták, vagy a bencések közösségben élnek, nem magányos farkasként, mint mi, világi papok. Én még olyan időkben voltam pap, amikor sokan voltunk, öten hatan egy plébánián. Még abból a szempontból is el voltam kényeztetve, hogy özvegy édesanyámat magamhoz vettem, amikor már plébános lettem, így aztán, ha valaki, én mondhatom, hogy tudom mit jelent egy nővel egy fedél alatt élni. Mindig anya maradt; azt mondta nekem olykor, ha késtem otthonról, hogy büdös kölök, hol voltál már megint… De most tényleg aggódva nézem a fiatal kollegákat. Huszonöt-harminc évesen kikerülnek egy faluba, és ha valaki nem vagány típus, akkor kiég, elfásul, tönkremegy.

- Rengeteg történet kerül elő a papi pedofíliáról. Lehet ezt magyarázni a kényszerrel?

- Valószínűleg van ilyen is. Bár én inkább az elkényelmesedett élettel magyarázom.

- Megenged egy intim kérdést a végére? Volt-e szerelmes?

- Persze, hogy voltam. Nagyon tetszett egy kislány. Olyan osztályban érettségiztem, ahol tizenhét fiú és tizenhét lány volt. Szóval lányok között éltem, jól éreztem magam köztük.

- Tudja az a lány, hogy a váci püspök volt szerelmes belé?

- Nem tudja. De itt azért megvallhatom, hogy nagyon tetszett az a lány.