Embervadászat
Orbán szokásos pénteki rádiós gyűlölet-ömlengésében azt mondta, hogy „Ukrajnában embervadászat zajlik”. Az általa használt szó alaptalanságát és diplomáciai veszélyességét mások majd elmesélik helyettem, én annak az irodalmi vonatkozásait emelném ki.
Ez a motívum gyakran megjelenik az irodalomban, elsősorban a thriller, disztópikus, háborús vagy kalandműfajban.
A műfajt egy évszázada, 1924-ben alapította meg Richard Connell a „The Most Dangerous Game” című novellájával. Ebben egy gazdag vadász elkezd emberekre vadászni egy szigeten. 1940-ben jelent meg Arthur Koestler fájdalmas regénye, a „Sötétség délben”, amely a Szovjetunióban, a sztálini tisztogatások idején játszódik, és ideológiai embervadászaton alapszik. Cselekményét tekintve, ugyancsak ide tartozik az Orbánnal kapcsolatban mindig említhető mű, az „1984”, George Orwell politikai regénye. 1953-ban publikálta Ray Bradbury a „451 Fahrenheit-fok” című kötetét, egy jövőbeli Amerikában játszódik, ahol üldözik a könyvolvasókat, mivel betiltották az olvasást (és persze elégetik a könyveket). Az 1954-ben kiadott „A Legyek Ura”, William Golding nehezen olvasható könyve, amelynek borzalmas története gyerekek között játszódik. 1962-ben jelentette meg Philip K. Dick „Az ember a Fellegvárban” című alkotását, aminek első filmesítéséhez negyven évnek kellett eltelnie, mert annyira súlyos a tartalma. Azt fejti ki, hogy milyen volna Amerika, ha a II. világháborút a náci Németország és a Japán Birodalom nyerte volna meg. Az orbáni motívum itt is szerepet kap. Ugyanebben az évben jelent meg Alexandr Szolzsenyicin regénye, az „Ivan Gyenyiszovics egy napja”. Az utolsó sztálini évtized elején egy fogolytáborban él az ideológiai és fizikai embervadászat áldozatául esett főhős. 1982-ben Stephen King Richard Bachman álnéven jelentette meg „A menekülő ember” című könyvét. Érdekessége, hogy 2025-ben játszódik a történet, és egy reality show keretében folyik az öldöklés. Igen népszerű még ma is, Suzanne Collins 2009-ben megjelent könyve, „Az éhezők viadala”, amit főleg filmes verzióban fogyaszt a magyar közönség. Ez egy disztópikus regény, ahol gyerekeket választanak ki, hogy embervadászatban vegyenek részt.
Magyar vonatkozásban történeti, lélektani, társadalmi szempontból hasonlók ide tartoznak még: Móricz Zsigmond novellája, az 1931-es születésű „Barbárok”, Déry Tibor 1956-ban kiadott kisregénye a „Niki, egy kutya története” Ottlik Géza 1959-ben megjelent „Iskola a határon” című könyve, Bereményi Géza 1970-ben megjelent kötete „A svéd király”, Kertész Imre 1975-ben megjelent műve, a „Sorstalanság”, Tar Sándor 1995. évi írása, „A mi utcánk”, Esterházy Péter 2001-es alkotása a „Harmonia Caelestis” illetve Nádas Péter 2005-ben napvilágot látott 1500 oldalas műve, a „Párhuzamos történetek”, amelyet húsz éven keresztül írt.
Az említett irodalmi művek jól körülírják, mit is jelenthet a valóságban az „embervadászat”.
A népszerűségét rohamosan vesztő Orbán a megnyilatkozásaival magával próbálja rántani a magyarokat, még azon az áron is, hogy hírérték-szinten kortárs verzióvá alakítja a politikailag vizionált „ukrajnai embervadászatot”. Nem ártana bizonyítékokkal alátámasztania amit mond, mert neki miniszterelnökként a Kossuth Rádióban nem lehet magánvéleménye, másrészt jól tenné, ha körülnézne a barátai között: nem Ukrajnában esnek ki rendszeresen az ablakokból politikusok, újságírók vagy üzletemberek.
