Családvédelem: ha a bűnt nem lehet megelőzni, büntetni kell!
Egy jól működő gyermekvédelmi rendszer sok tragédiát megelőzhetne, ha összefogna a helyi társadalom és segítséget kaphatnának a rászoruló szülők, de szükség esetén elérhető volna a mentális egészségügyi ellátás is. Erről beszélt a Hírklikknek Molnár László, a Fővárosi Gyermekvédelmi Központ korábbi vezetője arra a kérdésre, hogy a mostanában mind több gyermekgyilkosság okait kizárólag a szociális rendszerben vagy a gyermekvédelemben kell-e keresni. Emlékezetes, hogy a rendőrség órák alatt elfogta azt a férfit, aki a múlt hét elején Miskén megölte élettársa 22 hónapos kislányát. A gyilkosság után a tettes elmenekült, a kislány holttestét a település határában, az erdőben találták meg, letakarva, a szeméttelep mellett. Közben sorra bukkannak fel olyan tanúk, akik arról beszéltek, hogy a gyermek körül korábban sem volt minden rendben. Akkor miért nem lépett a rendőrség vagy a gyámügy?
Egyre gyakoribbak a gyermekgyilkosságok. A miskei családban már korábban is bántalmazták a gyerekeket. Hogyan fajulhattak gyilkosságig a konfliktusok?
Magát a konkrét ügyet csak érintsük, mert ennek kapcsán érdemes a tanulságokról beszélni. Minden ilyen esetben jelzési kötelezettsége van mindenkinek, aki gyermekbántalmazást tapasztal. Ebbe a jelzőrendszerbe a védőnőtől kezdve a rendőrön át a gyermekorvosig, vagy akár a szomszédokig, az utcán arra sétálóig mindenki beletartozik. Ehhez elegendő, ha pusztán felmerül a gyanú, a bejelentéshez nincs szükség bizonyításra sem. Amit a Miskén történtekről a hírekben olvastam, a korábban az autóbuszon velük együtt utazó jó érzésű falubeli egy korábbi esetről bejelentést is tett, amit a rendőrök azzal tettek a fiók mélyére, hogy az „csak egy utas” bejelentése volt. Szívesen megkérdezném attól a hatósági embertől: az kevés?
Legyünk jóindulatúak, állítólag a rendőrség némi téblábolás után, mégiscsak értesítette az illetékes gyermekjóléti szolgálatot.
Nagyon jól tette. Megkérdezném: kiknek és mióta volt tudomásuk a bántalmazott családról? A velük élő agresszív férfiről? Nem a kislány meggyilkolása volt az első ilyen tette. A gyilkosságig kellett eljutni ahhoz, hogy – eső után köpönyeg alapon – beinduljon a gépezet?
Család- és gyermekbarát kormányunk van, a hatóságok a retorika szintjén mindent megtesznek. Mégis hol a baj?
Az a baj, hogy a kormányzat elsősorban büntető eszközökkel nyúl bele a szociálpolitikába, azon belül a gyermekvédelembe is. Fenyegetéssel: ha ezt vagy azt megteszed, számíthatsz a büntetésre. Ez a szemlélet a jelzőrendszer tagjainak esetében is igaz, tavaly óta, aki elmulasztja a jelzési kötelezettségét, akár két év börtönnel is sújtható. Tudom, erre még nem volt precedens, de a fenyegetettség ott lebeg mindenkinek a feje fölött.
Valójában nem a rendőrség kezében volna a megoldás?
Erre szolgálnának a család- és gyermekjóléti központok, de ezek az intézmények országszerte, s még Budapesten is, „erőforrás hiányosak”. Ez alatt elsősorban a személyi feltételeket értem, aminek egyik oka az alulfizetettség, az ott dolgozók nem igazán képzett szociális munkások, akinek lenne ilyen végzettsége, nem szívesen jön erre a területre. Ha mégis, akkor elég rövid időt töltenek itt, mert megijednek a körülményektől, a munkaterhelésük köszönőviszonyban sincs a fizetésükkel. A rendszert azok a kollégák tartják életben, akik már 20, 30 éve itt dolgoznak. Ők már nem fognak elmenni. Igaz, vannak közöttük is olyanok, akik belefásultak a napi küzdelembe.
A szociális rendszer gyengeségeit említi. E mögött nem lát egy olyan „filozófiát”, miszerint a betegek, a fogyatékkal élők, a szegények, a hajléktalanok, és még sorolhatnám, másod- vagy harmadrendű polgárok. Nem egyenértékűek a többiekkel.
Ha expressis verbis nincs is kimondva, de így van. Ők a társadalom tehertételei. Ezzel a szemlélettel az a legnagyobb baj, hogy akik ezt politikai szinten képviselik, rövid távon gondolkodnak. Kit érdekel a falu szélén élők nyomora? A politikus akkor eredményes, ha van szilárd burkolatú út, törpe vízmű, mert azt mindenki látja és használja. Ha előállna a védőnő – ha van egyáltalán –, hogy a gyerekeknek az óvodában, az iskolában rohadnak a fogai, erre a képviselő testület alighanem legyintene.
A szegénység, a munkanélküliség, a kilátástalanság és a családi tapasztalások – „engem is megvertek a szüleim” – a miskeihez hasonló esetekben szerepet játszhatnak?
Jól tudjuk, hogy a gyermekkori szülői mintákat továbbadjuk, mert nincs más tapasztalatunk arra, hogyan bánjunk a családtagokkal, a gyerekekkel. Az agresszív megoldásminták gyakran generációkon át húzódnak. Emellett a társadalmi közeg is sokszor abba az irányba tol, hogy fogadjuk el, a bűnözés társadalmi jelenség. Követi a társadalmi folyamatokat, reagál rájuk, az egyén pedig ebben a közegben él. Így, bár nem tetsző mintakövetésről van szó, sokan bátorítva érzik magukat: ha gyerekkorukban ők is túlélték és „ember lett belőlük”, akkor megengedik maguknak, hogy a gyereket is így „neveljék”, irányítsák, végső soron, agresszív módszerekkel neveljék. A szegénység, a mélyszegénység, csak egy szociális adottság, nagyon ciki kimondani, de vállalom: sok esetben demoralizál. Azokban a családokban, ahol több generáción keresztül visszaköszön a nyomor, a szegénység, ahol jelen vannak a drogok, jelen van az alkohol, ott a gyerek is ebben szocializálódik. Egyáltalán kiket érdekel a szegénységük? A középosztály szemében „ciki”, az egyházak, mint a középkorban, ma is azt hirdetik, hogy „mindig voltak szegények meg gazdagok, ez Istentől való dolog”, fogadjuk el. „Az egyház nem jótékonysági intézmény”, jelentette ki botrányosan az egyik tekintélyes katolikus püspökünk. Az egyházak megkapták az államtól az idősellátás, a gyermekvédelem, a fogyatékosok ellátásának nagyobbik részét, az ehhez szükséges anyagi forrásokkal. Mégis itt tartunk.
Említette a kezeletlen pszichiátriai betegségeket, a depressziót, a szenvedélybetegségeket, az alkoholt, a drogot. A szülő saját gyermekkori feldolgozatlan traumái is okolhatók?
Feltétlenül. Az alkohol mindenkire másként hat, az egyik ember lecsendesedik, a másik agresszív lesz. Sajnos az utóbbi a gyakoribb. Ha hazatámolyog a bedrogozott, bepiált, amúgy is alapból agresszív személy, annak könnyen gyilkosság a vége. Elvileg volnának krízisintervenciós intézmények, de a Belügyminisztérium úgy gondolja, ezek csak a szót csépelik, a bűnt nem lehet megelőzni. A bűnöst meg kell büntetni. Ezért nincs ennek az országnak átfogó drog-stratégiája. A drogosokat büntetjük. Az iskolába azért nem engedjük be azokat a civil szervezeteket, amelyek a felvilágosítást segítenék, mert a politika attól fél, hogy drogfelvilágosítás címén belopódznak a transzneműség meg a nemátalakítás agitátorai. Ugyanezért nincs átfogó gyermekvédelmi stratégia sem. Minek az? A jogszabályok megvannak, tessék azok szerint dolgozni, mondta a közelmúltban az egyik államtitkár is. Az a bűn, hogy a rendszerszintű problémákat az államnak szándéka sincs megoldani!
