Dérer Miklós: az elmúlt tizenhárom évben drasztikusan föléltük ’56 és a rendszerváltás presztízsét

David Pressman, az Egyesült Államok budapesti nagykövete szerint a magyar kormányt nem Trump-barátsága, hanem a demokratikus értékekhez való hozzáállása miatt nem hívta meg Joe Biden a demokráciacsúcsra. A magyarországi demokratikus intézményrendszer leépülésére példaként a több mint két és félezer napja tartó rendeleti kormányzást hozta fel. Ha az amerikai nagykövet mond ilyet, az olyan, mintha az amerikai elnök mondta volna, tulajdonképp ez az USA véleménye?

David Pressman az amerikai állam, és a mindenkori amerikai adminisztráció képviselője. Ő elvben nem mondhat magánvéleményt. Nem is mond. Ő a mindenkori hivatalos amerikai véleményt mondja arról az országról, és azzal az országgal kapcsolatban, ahová küldték. Amikor előtte David B. Cornstein volt a nagykövet (2018-2020), ő borzasztóan jó véleménnyel volt Orbán Viktorról, és akkor gyakorlatilag ő is az amerikai adminisztráció véleményét mondta el Magyarországról és a magyar kormányról. Egy kicsit ki is lógott a nyugati összhangból. A mostani nagykövet, ha úgy tetszik az egész nyugati „fősodor” álláspontját, véleményét közvetíti Magyarországról. Amit egyébként mondott, az egy ténymegállapítás volt, és nem érinti azt, hogy esetleg valaki kritikával van Bidennek azzal a döntésével kapcsolatban, hogy nem hívta meg Magyarországot és Törökországot a demokráciacsúcsra. Ugyanis Magyarország az EU-nak és a NATO-nak is a tagja, Törökország pedig a NATO-nak. Azért az szokatlan – bár már ’21-ben is előfordult –, hogy nem hívnak meg egy – kvázi – demokráciának tekintett országot. Ebben van bizonyos rizikója az amerikai külpolitikának is, nevezetesen, hogy romlik a viszony ezzel a két országgal. Természetesen az elsődleges szempont az, hogy figyelmeztessék ezt a két országot: olyan közösségbe tartoznak, ahol bizonyos szabályokat be kell tartani. 

Hat-e bármire, hogy az Egyesült Államoknak nem tetszik a rendeleti kormányzás?

A probléma ezzel a rendeleti kormányzással teljesen nyilvánvaló. Gyakorlatilag semmi nem indokolja, hogy Magyarországon rendeleti kormányzás legyen. Magyarország az egyedüli Európában, ahol ezt bevezették, sehol másutt nincs ilyen. Azért az amerikaiak tisztában vannak azzal, hogy Magyarországon mi folyik a rendeleti kormányzás ürügyén: rendeleti úton erőszakolnak át törvényeket, különböző regulációkat, intézkedéseket. A salátatörvény is mániájuk a magyar kormányhoz kötődő parlamenti képviselőknek. Éjfél előtt pár perccel benyújtanak egy olyan törvényjavaslatot, amiben van 40 különböző tétel, és ebben eldugva néhány olyan dolog is, amelyekkel kapcsolatban semmi nem indokolja, hogy azokat a rendeleti kormányzás időszakában becsempésszék különböző parlamenti törvényekbe. A rendeleti kormányzás egy olyan veszélyhelyzetet feltételez, ami nincs Magyarországon, és amelynek az ürügyén egy csomó mindent lehet csinálni, ami nem tetszik egy demokráciához szokott társadalomnak és politikai közösségnek. 

Milyen politikai hatása lehet ennek az Egyesült Államok és Magyarország kapcsolatára? 

Nem a rendeleti kormányzás a lényeg, talán nem is ez a legfontosabb. Ha Pressman most ezt hozta fel példának, nála is csak felvetődött a dolog. Ami igazán fontos, hogy az egész nyugati közösségben egyedüliként a magyar kormány nem szavazta meg a globális minimáladót, ami egy lehetetlen dolog. Nem igaz, hogy csak mi, magyarok, látunk jól dolgokat, ahogy az sem igaz, hogy egy közösségen belül a magyaroknak rendszeresen külön érdekeik vannak, és azokat olyan drasztikus eszközzel kell képviselni, mint a vétó. Egy igazi, okos politika mindig megegyezésre, konszenzusra, megállapodásra törekszik. Próbálja figyelembe venni a másik fél érdekeit, nem pedig azt mondja, hogy én így látom, és rajtam kívül az égvilágon mindenki más hülye.

Tulajdonképpen ez miért jó a magyar kormánynak, mi az érdeke ebben?  

A vita. Van benne egyfajta magamutogatás is az elkötelezett hívek felé: „én tökös gyerek vagyok, kiállok a magyar érdekekért, mert ez a magyar érdek.” Pedig valójában nem ez a magyar érdek, hanem a megegyezés. Az I. világháború után mindenki ellenünk volt, ezért következett be Trianon. Nem próbáltunk meg sem még előtte, sem alatta megegyezni senkivel. Jeszenszky Gézának van egy remek könyve, az a címe: „Az elveszett presztízs”. Ez arról szól, hogy az I. világháború előtt hol rontottuk el az 1848-ban kivívott nagyon magas presztízsünket a briteknél, és ennek milyen tragikus következményei voltak például Trianonban. Ha valaki nem vigyáz a világban, főleg a szövetségeseinél a presztízsére, és a megítélésére, az egyszerűen rossz politikát folytat. Nem minden a presztízs, de nagyon fontos! Én egyáltalán nem érzékelem azt, hogy Magyarországnak olyan külön érdekei lennének, amelyek ennyire szembemennének a nyugati általános érdekekkel.

Akkor mi most tulajdonképpen feléljük 1956 és a rendszerváltás presztízsét?

Így van. Az elmúlt 13 évben gyakorlatilag drasztikusan föléltük, és borzasztóan nehéz lesz visszaszerezni. Hozzátéve még, ami rombolást az emberek tudatában okoz ez a kivagyiság, ez az: „extra Hungariam non est vita, si est vita, non est ita”, vagyis „Magyarországon kívül nincs élet, ha van is élet, az nem olyan”. Mert mi különlegesek vagyunk. Ez az egyoldalúan tájékozott emberek jelentős részének – és a kormány vigyáz rá, hogy egyoldalúan tájékoztassa a lakosság egy jelentő részét – tetszik. Ebből kiszabadulni pokolian nehéz lesz.