Egy könyv Göncz Árpádról, aminek ő is örült volna
Az idén februárban lett volna 100 éves az új Magyar Köztársaság első elnöke, Göncz Árpád, és október 6-án volt halálának hetedik évfordulója. Az utóbbi évforduló adott alkalmat arra, hogy bemutassanak egy most elkészült új könyvet, amelynek egyszerű címe: Életem. Ez három nagy lélegzetű íráson keresztül hozza közelebb az olvasóhoz az író és politikus személyét és munkásságát.
Október 6-a nemzeti gyásznap, tisztelgés az egykor kivégzett magyar szabadságharcosok előtt. Ez a nap azonban Göncz Árpád halálának évfordulója is, s az egykori hősök mellett joggal lehet emlékezni modern korunk egyik kiemelkedő politikusára is. Arra az emberre, aki mindenki másnál alkalmasabb rá, hogy kifejezze, a nemzet egységét – mondta a Hírklikknek Gulyás András, a Göncz Árpád Alapítvány kuratóriumi elnöke. S annál inkább érdemes felidézni alakját és munkásságát, mert az utóbbi 12 évben a mindenkori köztársasági elnöknek ez a legfőbb funkciója mintha feledésbe merült volna.
Az alapítvány – amelyet az egykori államfő gyermekei hoztak létre, hogy segítsék édesapjuk munkásságának tanulmányozását és az 1956-os forradalom emlékének ápolását – ezt az évet a névadó születésének centenáriuma jegyében tölti. A Göncz-család egykori lakóhelyén, a Bécsi úton már emlékhelyet létesítettek. Kiállításon is bemutatják az író-politikus tevékenységét, rendeztek koncerteket. Többször vetítették Papp Gábor Zsigmond rendező két részes portréfilmjét és színre került Göncz Árpád: Mérleg című drámája is. Veresegyházán és Szombathelyen tér, Gyöngyösön utca viseli már az egykori államfő nevét, rövidesen pedig róla nevezik el a XV. kerületi önkormányzat szociális gondozó intézményét.
Az ünnepi események sorába tartozott az Életem című könyv bemutatója is. Olyan emléket akartak állítani a magyar történelem kiemelkedő személyiségének, aminek maga a legjobban örült volna – fogalmazott Gulyás András. Három olyan hosszabb szövegből készült az összeállítás, amely mindenkihez közel hozza őt és munkásságát. Az alapítvány kuratóriumának elnöke megjegyezte, afféle memoárnak is szánják a kiadványt, hiszen Göncz Árpád visszavonulása után maga is készült rá, hogy megírja, de végül már nem maradt rá ideje. Ezt helyettesíti azonban két interjú. Az egyiket Hegedűs B. András készítette vele – 1985-ben és 1990 nyarán - életútjáról. A másik az író Bertha Bulcsú műve, amelyben olyan közéleti szereplőkkel – írókkal, színészekkel együtt – mondja el történetét a „főhős”, akiket 1956 után bebörtönöztek. A harmadik írás szerzője maga Göncz Árpád. Névtelen magyar címmel egy XX. századi magyar ember életútját vetette papírra. Ez olyan mozaikokból áll össze, amelyekre lényegében ráillik az ő élete is – mondta Gulyás András. Akitől azt is megtudtuk, hogy ez szöveg eredetileg 1990 májusában hangzott el az egyik indianapolisi egyetemen, amikor Göncz Árpád ellátogatott oda. A kuratórium elnöke emlékeztetett arra, hogy a politikus mindig is gyakorolta egykori „szakmáját”, hiszen beszédeinek jelentős részét maga írta.
Rainer M. János, Széchenyi-díjas történész, aki ugyancsak tagja az alapítvány kuratóriumának, a mintegy 200 oldalas művet a bemutatón „barátságos könyvecskének” nevezte. Kiolvasható belőle, hogyan építette fel magát Göncz Árpád és miképpen építette őt fel a korszak és a személyiség kölcsönhatása. Az is kiderült, hogy a kiadványt ingyenesen terjesztik, mert bíznak benne, hogy így minél többen megismerik „főhősének” életét és tevékenységét. Ugyanakkor azt is remélik, hogy akik kézbe veszik, érdemesnek tartják majd, hogy adományaikkal segítsék az alapítvány további működését. Annál is inkább, mert tovább akarják kutatni az egykori államfő pályájának eddig esetleg homályban maradt epizódjait. Azt tervezik például, hogy beszélgetnek olyan személyiségekkel, akik kapcsolatban voltak az íróval és műfordítóval, majd később a politikussal, de eddig még nem készült velük visszaemlékezés erről.
Az Életem című könyvben is olvashatók a következő sorok, amelyeket még 1985-ben írt Göncz Árpád: „Az ember attól függően tekinti az életét sikeresnek vagy sikertelennek, hogy milyen kályhától indul el. Én el tudom mondani, hogy az életem a csődök, bukások és mellékutak sorozata volt. És el tudom mondani, hogy különféle kanyarok után oda kötött ki, ahova szerettem volna, s hogy életem végére azt csinálom, amit akarok, szabadon. Ha visszatekintek, nem kell szemen köpnöm magam, egy soromat vagy mondatomat sem kell visszavonnom. Ma, hatvanhárom évesen, úgy érzem, hogy ha holnapután feldobom a talpam, nem hagyok itt semmit úgy, hogy ne csináltam volna meg… Én mostantól kezdve úgy érzem, minden esztendő, amit kapok, ajándék. Nincs önmagammal konfliktusom. A világgal van konfliktusom, a közérzetem nekem éppúgy nem jó, mint másnak, de úgy érzem, hogy a hátralévő időben is megengedhetem magamnak, hogy a jövőben éljek, és ne a múltban.”
Érdekes lenne tudni, mit mondana napjainkban, egy olyan korszakban, ami egyre inkább hasonlít arra, amelyben „a közérzete nem volt éppen jó”. De szerencsésnek is mondható, mert a köztársaság felívelő korszakában lehetett elnök. És úgy emlékezünk rá, mint arra az emberre, aki sokat tett is a valódi rendszerváltásért.
