Elsötétülő jövő – függőjátszmák

Szokás szerint egymást messze elkerülő pályán futkostak a nemzetközi diplomáciai, uniós és egyéb külpolitikai események, majd pedig a belpolitikai konfliktusaink. A két szféra ügyei a legtöbbször véletlenszerűen metszhették egymást. November legmeglepőbb újdonsága talán mégis abból adódott, hogy a külpolitikai reláció ügyei pillanatokon belül kaphattak maguknak belpolitikai értelmezést és fordítva is: az eredetileg belső fogyasztásra kitermelt eseményeknek váratlanul adódtak nemzetközi visszhangjai is. Eme elméleti jellegű bevezetés után – a pontosabb megértés érdekében – áttérhetünk a konkrétumokra.

Huzavonák a brüsszeli pénzek körül

Novemberben is azt történt, mint korábban, azaz vártuk-vártuk a hosszú hónapok óta függőben lévő uniós milliárdokról szóló végleges döntéseket, és továbbra is a jól ismert szereposztásban hallhattuk a pro és kontra érveket:

• Magyarország huzamosabb ideje nem teljesíti az országgal szemben támasztott követelményeket, s amíg ez így marad, addig nincs elfogadható indok a már megítélt források megnyitására. Újabb és újabb látszatintézkedésekkel próbálkozik hazánk kibújni az uniós normarendből.
• A magyar kormány szerint viszont minden követelménynek megfelelünk, mindent teljesítettünk, csak az unió különféle vezető testületei rendre megsértik az ország szuverenitását, és megpróbálnak ránk erőltetni egy olyan egyenruhát, amely egyrészt jogtalan, másrészt nem is ránk való.

Nem szeretnénk ennek a végeláthatatlan kötélhúzásnak a részleteibe belebonyolódni, csupán annyit jegyeznénk meg, hogy a magyar parlament novemberi ülésein – is – tucatszámra igyekeztek olyan változtatásokat elfogadni, amelyekkel teljesíthetőknek vélték a brüsszeli elvárásokat. Meghozataluk után a magyar kormány erre szakosodott vezetői tüstént és rendre úgy nyilatkoztak, mintha e törvényhozási lépésekkel kiküszöbölhetőek lettek volna a korábbi kifogások. Ám, ahogyan teltek-múltak a hetek, az is világossá válhatott, hogy a magunknak kihirdetett győzelmi jelentéseket a Másik Fél többnyire egyáltalán nem tartotta azoknak. Ráadásul mindezzel párhuzamosan, az egész hónapot beterítette a „nemzeti konzultációnak” becézett propaganda-hadjárat, amelynek hangvétele kétségeket kizáróan Brüsszel-ellenes célzatú volt. A hónap legutolsó napján igazolódni is látszik az a vélelem, miszerint ebben a játszmában a halogató hazai taktika nem lehetett sikeres.

További részletek: itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt,  itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt és itt.

E sorok írója számára szünet nélkül ott kísértett az a fajta gyanú, mintha ez a felfokozott Brüsszel-ellenes kampány a hazai közvélemény valamiféle tudatos felkészítése lenne arra az esetre, ha végleg elesnénk azoktól a forrásoktól, amelyekre a recesszióba kanyarodó magyar gazdaságnak egyébként égetően szüksége lenne. S külön „haszonként” lehetséges lenne hazai gondjaink jó része miatt eleve Brüsszelt hibáztatni. Ezen a ponton érdemes a figyelmünket még egyértelműbben a belső problémák alakulására irányítani.

Az őszi belpolitikai ’Szentháromság’: infláció, oktatásügy, rezsiköltségek

Mind a három ügy olyan eseménysorokká, folyamatszerű jelenségekké állt össze, amelyek úgyszólván valamennyiünk életében minden áldott napon újonnan érzékelhető gondokat is jelentenek. A kérdéskörnek csak a novemberi újdonságait próbáljuk felvillantani.

Az infláció

Novemberben újabb és újabb rekordokat döntött, hétről-hétre értesülhettünk arról, hogy hány éve, évtizede nem élhettünk meg hasonlóan magas áremelkedéseket, továbbá arról is, hogy európai összehasonlításokban egyre előkelőbb helyekre tornázzuk fel magunkat. Eme általános és elvont tapasztalatokhoz képest, ezerszer erősebb hatása van annak, ha elmegyünk a boltokba vásárolni, mivel az élelmiszerek drágulása az átlagos áremelkedésekhez képest mintegy kétszeres mértékű, amit milliók érezhetnek a maguk mindennapjaiban. A kormány is ráébredhetett ennek a politikai súlyára, mert a korábbi hónapokban hajtogatott „háborús” illetőleg később „szankciós” inflációs magyarázatok elégtelenségének érzékelése nyomán döntő jelentőségű cselekvésre szánta el magát. A sokáig lebegtetett döntésekre hangolva a közvéleményt, végül maga a kormányfő – a mindenkori Jó Hírek Hozója… – jelenthette be, hogy ezek után a burgonyára és a tojásra is ársapkát húznak… Biztosan akadt jónéhány polgár az országban, akiket ez a hír megnyugtatott, a többség azonban nagyon jól tudhatta, hogy mindez legfeljebb PR-fogásként siker, mert a következmények felől nézve nagyon is kétes értékű. Különösen, mert az újabb várható árrögzítések bejelentése utáni hosszas várakozás alatt a kereskedelem az árak további emelésével – veszteségeit mérséklendő – felkészült az árbefagyasztásra. Vagyis Orbán maga adott újabb lökést az inflációnak. S még valami. Novemberben már egyre több területen, ágazatban terülnek szét az inflációs várakozások, avagy arra is érdemes figyelnünk, hogy jövőre a korábban kevésbé veszélyeztetett területeken is jelentős mértékű áremelkedésekre kell felkészülnünk.

További részletek: itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt és itt.

Szűnni nem akaró pedagógus-demonstrációk

Az október látványos és sokezernyi tüntetőt megmozdító élőlánccal, tiltakozásokkal ért véget, és ez a fajta demonstrációs igény egy pillanatra sem múlt el novemberben. Miközben száz- és százezrek számára vált egyre világosabbá, hogy már régen nem csupán az elfogadhatatlanul alacsony pedagógusbérekkel van baj, hanem az egész közoktatás rendszerével. November elején húsz – közismert – közgazdász nyílt levélben fordult a hazai közvéleményhez annak bemutatása érdekében, hogy ezúttal az ország lakosainak a jövőjéről lenne szó.

További részletek: itt, itt, itt, itt, itt és itt.

November 8-án újabb országos megmozdulásokra voltak, s tíz nappal később úgyszintén. Ezúttal is a nagy tömegeket megmozgató és erősen impresszív élőlánc volt az egész napos demonstráció kezdete. Az akciók lassanként kiváltották a nemzetközi média érdeklődését is, ellentétben a hazai közszolgálatinak becézett médiumokéval. A kormány is kevéssé izgatta magát, harmadrangú és semmiféle politikai súllyal nem rendelkező tisztségviselőket küldött tárgyaló partnereknek, akik legfeljebb részletesen megismétlik a kormányzati mantrát: erről is Brüsszel tehet, továbbá a saját nemzete érdekei ellen áskálódó ellenzék a háttérben. A hónap utolsó szombatján a Kossuth téren megint látványos demonstráció volt, és ezúttal is lehetett érzékelni az elmúlt egy év legmeglepőbb szociológiai tanulságát: a hallgatók/diákok, az oktatók és a szülők mindinkább összeforrni tűnő egységfrontját. Egészében szemlélve ezt a páratlanul hosszú, negyedéve tartó és töretlen kitartással újra- meg újraéledő ellenállást, bámulatra méltó a kormányzati csönd és semmittevés.

További részletek: itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt és itt.

Rezsiárak, költségek és következmények

Nagyjából előre borítékolható volt, hogy az őszi hónapok télivé fordulásakor, valamint az első mellbevágó rezsiszámlák megérkezésekor egyfajta társadalmi pánikreakció hullámainak leszünk tanúi. A nyáron a többség még csak elméletileg tudta, hogy a korábbiakhoz képest a számlák sokszorosan megnövekedett összegeket jelenthetnek, novemberben viszont már azt is megérthették, hogy az új költségek lényegében kigazdálkodhatatlanok. Százával és ezrével csuknak be kisebb boltok, szűnnek meg vállalkozások, zárnak be közintézmények, szüneteltetik nyitvatartásukat nélkülözhetetlen szociális és kulturális egységek. November egyelőre a futótűzszerű becsukások, felszámolások, bezárások hónapja lett, de nem kell nagy fantázia annak előrejelzéséhez, hogy e kényszerű hiányok következményei a következő hónapokban majd milliók sorsát fogják igen keserűen befolyásolni.

Egyelőre a képlet felemás, amennyiben a lakosság többsége úgy érezheti, hogy a kormány megvédte őt átlagos és kisfogyasztói minőségében és nem megy feltétlenül tönkre az otthoni fogyasztása miatt. Ugyanez az állampolgár viszont a következő hónapokban szembesül majd azzal, hogy bezárt az uszoda, a könyvtár, megszűnt a közeli posta és benzinkút, zárva lesz télen az iskola, a színház, és ki tudja hol lesz majd a sor vége. Előbb-utóbb milliók teszik fel maguknak azt a kérdést, hogy ezen időszak alatt mit is tesz és tett a kormány. Alkalmi vigaszként szórakoztató lehet a nagy-magyarországos sálak kötelező viseletté tétele, bár – mint novemberben ezt is láthattuk – ennek a külpolitikai kockázatai és kellemetlen következményei lényegesen maradandóbbak a korábban sejtetteknél.

További részletek: itt, itt, itt és itt.

Tájékozatlan polgárként azt hihetnénk, hogy ilyen körülmények között a kormánynak is elemi érdeke lehet az öngondoskodás erősítése és örülni kellene annak, hogy váratlanul nagy tömegek, tíz- és százezrek szeretnének önerőből is segíteni magukon az önálló energiaellátásban. Ehhez képest a november legrémesebb kormányzati bohózata volt az, amit a napelem felhasználására késztetést, önálló kezdeményezést és áldozatot tenni akarókkal ez ügyben Orbánék végbevittek. Önálló esettanulmányban ez a konfliktus mutathatná meg a legtisztábban a kormányzati szólamok és a tényleges döntések közötti kiáltó ellentmondást.

További részletek: itt, itt, itt, itt és itt.

Hogyan tovább?

Az említett, nehezen átlátható káosz és alkalmi válságok átélésében talán pillanatnyi vigaszt jelenthetett a háborúra való hivatkozás, hiszen ahhoz eléggé közel dúl hozzánk, hogy ne kelljen erre minden alkalommal külön is hivatkozni. A szankciós politika bűnbakká tételének aduásza viszont aligha lesz hosszabb távon működőképes akkor, amikor a mindennapi tapasztalatok szintjén a többség élménykészletében egységes világképpé áll össze az inflációs nyomor + a rezsiköltségek válsága + az oktatás és az egészségügy alsó szintű csődjei, az értéküket vesztő jövedelmi forrásokkal. Ráadásul a Brüsszel-ellenes politika eleve meg van terhelve azzal a képtelenül abszurd vonással, miszerint azoktól várjuk a pénzt, a megváltást és a sorsdöntő segítséget, akiket egyébként minden gondunk, bajunk forrásának hirdetünk.

Végigtekintve novemberi – túlságosan is ismerős – listánkon, egyfelől az a megérzésünk, hogy a felsorolt ügyek, konfliktusok a következő hónapokban is jó eséllyel lesznek a mindent háttérbe szorítani képes problémakörök rangsorának az élén. Másfelől viszont az „állandóság” ténye arra is világosan utalhat, hogy a tizenkét éven keresztül rögzült és előszeretettel művelt ’kommunikációs kormányzás’ véglegesen elérkezett teljesítőképessége határaihoz, és egyáltalán nem véletlen gondjaink megoldhatatlanná válásának az élménye. Ebben a szerkezetben biztosan nem is lesz sem feloldás, sem pedig megoldás.