Enyém a vár!
Kérdés sem merülhet föl: a nem létező „Köztársaság”, azaz a létező Magyarország mindenkori köztársasági elnökének a várban a helye, legyen az akár Áder János, töltse be bárki más ezt a tisztet, mert ezzel is utalni lehet arra, hogy „mindenek” fölött áll, azaz kellene állnia, elemelkedve a kormánypártok és az ellenzékiek csatározásaitól, úgy, hogy a nemzeti bábszínház létezésének még a gondolata se merüljön föl. Helyes, hogy a Várban van a köztársasági elnök palotája, így méltó helyen fogadhatja a hozzá érkező, dolgukat jól végző államelnököket, a hazai és külhoni küldöttségeket, és magasról ejthet a palota előtt, hol ezért, hol azért tüntető polgárokra.
Az ügyben azonban, hogy a várba került a miniszterelnöki iroda, a mi örökös miniszterelnökünk pompás mini palotája, már lenne néhány kérdésünk és megjegyzésünk.
A közkinccsé tett fotó, melyen a kormányfő letekint az ő országára, annak fővárosára, eléggé beszédes. Itt vagyok fönt, fölöttetek, lenézek rátok, immár egy tágas teraszról is. Van már falusi, saját telkemre épített stadionom, mely pénznyerő és pénznyelő automataként kiválóan működik (én vagyok a TAO te King), van kisvasutam, mely akár Bicskéig is zakatol, ha azt mondom, hogy ne húzzák be a féket, és ne pakolják a mozdony elé az ellensúlyokat. Van saját élő pénztárcám, mely az ország legkitömöttebb tárcájává lett. Enyém az ország is, tehát én vagyok az ország (valaha volt) leggazdagabb kormányfője. Már csak ez az egy hiányzott a skalpjaimból, ez a magaslati levegő, melyet most és mindörökre ízlésesen kialakított iroda falai közé szorítottunk.
Építészként is mondom: jól fest, nincs ezzel az építménnyel semmi baj, hacsak az nem, hogy úgy fest: az öröklétnek készült. Mert, hogy arra mérget lehet venni: abban a percben, hogy ha egyszer ebbe a hivatalba nem Orbán Viktor, hanem egy ellene győző, új kormányfő költözik be, az iroda építtetője kárt tesz magában, mondjuk, erre neki is mérget lehet bevenni.
Ezt a hivatalt Orbán úgy vette birtokba, mint a sajátját, mint bejegyzett, neki jogosan járó ingatlanát. Ezzel mintegy az is kimondatott, hogy a három és félév múlva esedékes választást nem nyerheti meg más, csakis az, akinek a pozíciójához már megvan a szépséges irodája is.
Hogy ez milyen áron fog megtörténni, ne firtassuk, az idén már voltak gondok az informatikai rendszerrel, és ha ez ilyen jó eredményt hozott, ki a fene akarná arra fecsérelni ezt az előttünk álló bő három évet, hogy kijavítsa a kétharmadot biztosító hibákat. Ha ez kevés lenne, majd tovább szaporodnak a több százmilliót zsebre vágó kamupártok, és ugyanúgy nem fizetik vissza a fölvett összegeket, mint ahogy eleddig tehették. Jönnek majd a nyírségi családi házakba bejelentkező tízezrek, ezrével szavaznak majd a templomok rekonstrukcióival, építésével, és jutalom stadionokkal megvásárolt külhoni, határon túl élő magyarok, hogy véletlen se történhessen kormányfő csere, és azé maradhasson a hivatal, aki eldöntötte, hogy márpedig ő a várba költözik.
Amikor föllépek, nem lépek föl. Érthetőbben: ha tehetem, a színpad előtt maradok, a padlón állva, mert nem föllépni akarok, hanem az előttem ülő emberekkel beszélgetni, szót érteni, elmondva mindazt, amit a közönséggel szeretnék megbeszélni. Egy méter magas színpadról csak leszólni lehet. Oda a közönség kénytelen fölnézni, valódi kontaktus nincs, a méteres magasság szakadékká válik.
A vidékiek eleve „fölmennek” Budapestre, történelmileg így alakult ki. Tessék, most, mától kezdve lehet még följebb menni! És igen, még mélyebben, nagyon lent maradhatnak a hajléktalanok. Köztük és a budai iroda között valóban szakadékká nőtt/mélyült a magasság. És akkor még egy szót sem szóltunk a sok-sok milliót fölzabáló iroda, és a papundekli lepedők és takarók közötti különbségről. Ez (mondjuk ki) királyi, uralkodói magasság. Diktátori mennybemenetel. A plebsztől való tökéletes elszakadás.
Több országban történt meg már, hogy a várak, kastélyok, paloták építését a mauzóleumok építése követte, lásd Moszkva (Sztálin, Lenin), Észak-Korea (Kim Ir Szen), Bulgária (Dimitrov), stb. Ramszesz szobrát is ott találjuk az Abu Szimbel sziklatemplomban, az istenek szobrai között, középen. És a neki kijáró plusz: a tavaszi és őszi napforduló napfénye reá esik leghosszabb ideig. Kivételes emberek voltak, talán egyben különböztek a ma diktátorától: egyiknek sem volt strómanja, így hát amit összekapartak, azt saját bukszájukban tárolták.
Nem kell dús fantázia ahhoz, hogy elképzeljem, hogy fogják a szájukat tátani, és hogyan fognak hajbókolni a kormányfői hivatalba beléptetett, szőröstől-bőröstől megvásárolt lakájok, akiket lenyűgöz majd a látvány, és elájulnak maguktól, hogy ők is birtokon belül lehetnek, még ha csupán egy egyeztető tárgyalás, egy tisztelgő látogatás idejére is. Ott lesz majd az ország leggazdagabb embere, meg a gázszerelőből gyártott buksza is, azaz a kétszemélyes nemzeti oligarcha. Lehet, ott fognak dönteni arról is, hogy ebből a jelenlegi közel négyszáz milliárdjukból illő lenne már valami Lánc-híd félét, vagy Magyar Tudományos Akadémiához fogható intézményt építtetni, mert mégis csak ciki, hogy még mindig Széchenyi gróf a legnagyobb magyar, és nem a felcsúti gázszerelő (Mészáros és Tsa.), ezért a címért még tenni kéne ezt-azt, ha már egyszer a lehetetlenséggel határos, hogy a leggazdagabb magyar elhappolja Deák Ferenctől a haza bölcse titulust.
1990-ben én lettem az ország első megválasztott polgármestere, Orfűn dőlt el elsőként a választás. Később én lettem az első lemondott polgármester is. A túlfeszített meló fölzabálta az időmet, egy éven át egyetlen föllépésem volt, nem írtam egyetlen kiadható sort sem, nem volt időm olvasásra, szellemileg megszűntem létezni, túlmelóztam magam, föl kellett adnom. Az emlékek azonban fontosak maradtak.
Az öreg parasztházban kapott szobába nyitott polcokat helyeztünk el, nem volt takargatni valóm, nem volt titkos piás vitrinem, egy kecskelábas asztalt ültünk körül az önkormányzati képviselőkkel, lócák övezték, ülőpárnák nélkül, hadd törje a feneküket, ne akarjanak túl hosszan vitatkozni. Egyértelművé tettem: engem nem lehet megvásárolni. Amikor egy házaspár barátom állított be egy ügy elintézése után köszönetképpen hozott vermuttal, kitessékeltem őket, mondván: „Az első millió elfogadása az első vermut elfogadásával kezdődik.” Ennek híre ment, soha többé nem próbálkozott senki. Mészáros és Tsa. jót mosolyogna ezen a történeten, mondjuk ki: simán kiröhögnének.
Az utolsó pár sort már túlórában írom, az új rabszolgatörvény is hatott rám, a tüntetések első fordulóján túl vagyunk, most éppen Nagy Imre újabb éjszakai elszállítása borzolja a kedélyeket, az enyémet is. Jelképes, ahogy egymáshoz kapcsolódik ez a két esemény. Orbán föl, a várba, Nagy Imre el, ki tudja, hova. Annak idején ott voltam a Hősök terén, fogtuk egymás kezét, gyászoltuk a mártírokat, az őket idéző jelképes koporsókkal. Ott hősködött a téren egy loboncos hajú, magát liberálisként meghatározó, föllelkesült, ifjú egyetemista, aki aktív részese volt egy kis párt születésének és névadásának, a latin „Fide”, „hűség” szó fölhasználásával. Mondjuk ki: ez főhajtás is volt a mártírok, köztük Nagy Imre előtt. Nagy Imre mára ex komcsivá lett, hazafiúi léte és énje kitöröltetett. Teszi ezt vele az ország leggazdagabb emberének tartott kormányfő. Na, jó, holtversenyben a gázszerelővel.
