Erősödik a politikai dzsungelharc a választások közeledtével
Ahogy megyünk bele a kampányba, és ahogy durvul a hangnem, úgy éleződnek majd a konfliktusok, egyre több ilyet fogunk látni. Így jellemezte a politikai viták helyzetét a Hírklikknek Novák Zoltán politológus, a Méltányosság Politikaelemző Központ projekt igazgatója. Arról beszélgettünk vele, hogy az utóbbi időben számos olyan provokatív összecsapás történt a hazai politikai „ringben”, amikor a piros és a kék sarokban állók a mélyütésektől, a szabálytalan fogásoktól sem riadtak vissza. Ezek az indulatok már átlépték a határainkat is. Orbán Viktor nyíltan beszélt arról, hogy Brüsszelben „bábkormányt” akarnak létrehozni Magyarországon, ami szintén provokatív kommunikációs stratégiának minősül a nemzetközi politikai térben. Az Országgyűlés elnöke Volodimir Zelenszkij ukrán elnökről azt nyilatkozta, hogy „pszichés problémája van”, amit az ukrán elnöki hivatal élesen visszautasított, provokatív politikai kontextust teremtve. A magyar politikai életben a provokatív helyzetek, gyanúsítások és nyílt konfrontációk a mindennapok részeivé váltak az elmúlt három évben, mind a kormányzati, mind az ellenzéki oldalon, gyakran civil vagy művészeti provokációk formájában is.
Meddig kénytelenek eltűrni a közéleti szereplők, ha provokálják őket?
A közéleti szereplőknek szélesebb tűrési kötelezettséget ír elő a jog, de ennek is vannak határai. Jogilag nincs teljesen szabályozva, hogy kinek mit kell elviselnie. Azt tudjuk, hogy becsületsértési, rágalmazási ügyekben a közszereplőknek többet kell tűrniük, de az sem mindegy persze, és ezt a bíróságok mindig mérlegelik, hogy milyen típusú közszereplőről beszélünk. Politikus-e az illető, vagy egyszerűen csak a közélet része? Ebben is van differencia. Abban kialakult egy csendes közmegegyezés, hogy csak a közügyek vitájában, a szükséges és arányos módon, az emberi méltóság sérelme nélkül szabad a közéletben szereplőket kritizálni vagy provokálni. A Polgári Törvénykönyv szerint a személyiségi jogok csak a közügyek vitájában korlátozhatók, amennyiben ezen túllépnek a támadások, és a magánéletüket, családjukat érintik, onnantól őket is a magánszemélyekre vonatkozó jogvédelem illeti meg. 2025 elején számos közéleti vitában fordult elő, hogy politikusokat vagy aktivistákat provokációval próbáltak „lelki destabilizációra” késztetni. Emlékezetes volt a Tisza elnökének találkozója a Fidesz kommunikációs igazgatójával, amikor szándékosan becsmérlő vagy destabilizáló beszólásokkal próbálták egymást kizökkenteni. A fideszes politikus önimádó, nárcisztikus alaknak nevezte a tiszást, mire az azzal vágott vissza, hogy mosson fogat, mert büdös a szája. Korábban is előfordult, hogy egyes politikusokat fasisztának vagy más szélsőséges eszmerendszer hívének tituláltak, amit a bíróság – ha közügyet érintett – nem minősítette büntetendőnek.
Számítani lehet arra, hogy választásokhoz közeledve, szaporodni fognak ezek a lejáratónak szánt provokációk? Nem csak a politikusok, hanem a bloggerek vagy a „digitális harcosok” is kardot ránthatnak?
Van a politikai térben egyfajta összemosódás az újságírók és az influenszerek tevékenysége között. Nagyon nehéz ma már megkülönböztetni, hogy ki a valódi újságíró, és ki az, aki voltaképpen provokál. Megjelentek a közösségi médiában a „hivatásos provokátorok” is, akik keresik az alkalmat, hogy rossz színben tüntessék fel a másik tábor megszólalóit.
Meddig lehet elmenni ezen az úton?
Úgy gondolom, ameddig a preferált vagy ellenérdekű választói közösség azt elfogadja. Amíg nem válik kontraproduktívvá vagy nagyon ellenszenvessé. Ma már a megcélzott közönség mind a két oldalon van annyira tájékozott, hogy el tudja dönteni, az adott esetben kivel tudnak együttérezni. Azzal, aki menekül, vagy azzal, aki üldözi.
Hová vezet ez a szembenállás?
Az eredményét már most láthatjuk. Az utóbbi évtizedben az újságíróknak egyre nehezebb lett valódi interjúkat kieszközölni, akár a hivatalban lévő, akár az ellenzékbe szorult politikusokat rábírni arra, hogy interjúkat adjanak. Emiatt aztán az üldözéses, a száguldó riporteres, a provokatív kérdéseket félvállról odavető „interjúk” kaptak teret. És innentől már nagyon nehéz elkülöníteni, hogy mi a provokáció, és mi a valódi újságírói szándék. Valójában a közszereplők feladata volna ezt valahogyan különválasztani. Sokszor másodpercek alatt kell dönteniük, hogy az adott helyzetben mi a helyesebb, „elmenekülni”, vagy vállalni a válaszadást, még akkor is, ha érzik a kérdésben a provokatív szándékot. A politikusnak ilyenkor egyetlen dolgot kell mérlegelnie: mit vár el a választója? A többi közszereplő esetében pedig csak a befogadó közösségük elvárása lehet a szempont. Rájuk is érvényes, csak nem ennyire direktben, addig mehetnek el, amíg még a közvéleményt a saját oldalukon tudhatják.
A közvélemény is megosztott. Az egyik oldalon azt mondják, hogy bizonyos kérdésekben válaszokat kell kicsikarni, ugyanezt a szituációt a másik oldal szereplője provokációként fogja értékelni.
Vitathatatlan. Ugyanabban az esetben az egyik oldalon azt mondják, jól tette, hogy nem válaszolt, a másik oldalon dicsérik a támadót az erőszakosságáért. Ahogy megyünk bele a kampányba, és ahogy durvul a hangnem, úgy éleződnek majd a konfliktusok, egyre több ilyet fogunk látni.
Szabad ezt leszűkíteni csak a sajtó, a közösségi média meg a politikusok csatájára? A politikusok egymás közti, parlamenti sértegetésének hol a határa?
A politikusoknak a parlamentben egymás minősítgetése kapcsán valóban sokkal többet kell elviselniük, mint bárki másnak. Ezért van az, hogy a demokratikus parlamentekben mentelmi jog védi a képviselőket, a szabad véleménynyilvánításukat. Ennek is az szab határt első körben, hogy az adott esetben milyenek a választói visszajelzések. Ha a választók szemében túllő valaki a célon, könnyen visszaüthetnek még a politikai szándékból fakadó támadások is. Jogi keretek a T. Házban is vannak, ha egyértelmű rágalmazásról van szó, akkor dönthet úgy a mentelmi bizottság, hogy fölmenti a feleket, és akkor a bíróságon folytatódhat a vitájuk. Nyilvánvalóan a ház falai között sokkal tágabbak a lehetőségek, és ez rendjén van így, mert korábbi korszakok különböző rendszereiben voltak olyan szituációk, ahol egyszerű bíráló szavakért is már büntettek a hatóságok.
A környező országokban is ennyire élesek a közszereplők elleni támadások?
Megfigyelhető, hogy ez a jelenség tendencia-szerüen ott jelenik meg, ahol duális a politikai rendszer. Ahol két nagy szereplő áll egymással szemben, mint az Egyesült Államokban. Azt kell mondjam, hogy a duális rendszer a jellegéből fakadóan önt némi olajat a tűzre, és ma Magyarországon is ezt látjuk. Mind a két tábor alapvetően veszélyeztetve érzi magát a másik által. Az északi országok politikai kultúrája nagyon szép példa lehet a számunkra is. Ott az úgynevezett klasszikus, konszenzuális demokrácia jellemzi a társadalmat, több kis párt verseng egymással, koalíciós kényszerek mozgatják a szereplőket. Óvatosabbak a megszólalások is, soha nem lehet tudni, mikor lehet szükség egy-egy koalíciós tárgyalási pozícióban a másik jóindulatára. Természetesen igyekeznek mederben tartani a támadásokat, s lám, mennyivel több nő vesz részt a politikában, mint jelenleg minálunk! A nők eleve lágyabban fogalmaznak, hajlamosabban a konszenzuskeresésre, és velük szemben is lágyabbak a támadások, mint a férfi kollégáikkal szemben. Nincs is tere a mienkéhez hasonló, durva dzsungelharcnak.
