„Európában ma Magyarország a legszabadabb ország…”

Sűrű, de nagyon is termékeny hónap

Páratlanul boldog heteket élhettek meg szeptemberben mindazok a milliók, akiknek a világ, az ország, és szűkebb környezetük gondjairól szóló magyarázatok elsődleges forrása sok éve már az Orbán Viktor kitüntetett szereplésein elhangzó okfejtések. Előbb Kötcse, majd az említett esztergomi frakció-ülés, idővel a visszatért pénteki rádiós monológok, s végül, szeptember utolsó hetének parlamenti nyitányaként a napirend előtti beszéd úgyszólván négy-öt naponként teremthetett újabb és újabb alkalmakat arra, hogy a kormányhű média, s a még megmaradt, kevésbé lojális, inkább kritikus orgánumok néhány napig újra csócsálhassák a miniszterelnöki magyarázatokat. Ilyen sűrűségű szereplési kényszernek azért megvan a maga kockázata, hiszen roppant nehéz lehet hetente új és meglepetést keltő elméletekkel előállni. Meglehet, nem is ez a cél, hanem éppenséggel az ellenkezője. Nem árt az, ha a hívek akár századszor is meghallhatják a lényegében hasonló szerkezetű okfejtéseket, mert e rendszeresség megkímélheti őket attól, hogy netán maguknak kelljen a sokasodó nehézségek okain eltöprengeniük. Nos, a híveket ebben az értelemben nem érhette csalódás, mert újra és újra megkaphatták a már korábbról is jól ismert, jól bejáratott gondolati sémákat.

Az egyes eseményekről itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt és itt olvashat.

Hozott anyagból dolgozva

Az őszi kormányfői kinyilatkozásokban annyi árnylatnyi újdonsággal azért találkozhattunk, hogy a mondanivalóba állandósuló elemként bekerült néhány nehézség meglétének az elismerése. „Igen, gondok vannak a gazdasággal…, de a kormány nagyon is tisztában van a helyzettel. Igen, tényleg magas az infláció, sőt még annál is magasabb, mint amennyit vártunk…, de az év végén már egy számjegyű lesz… Igen, eltűnt egy időre a növekedés, de - majd jövőre megint nagyon magas lesz…Igen, valóban sokan kritizálnak, sőt: támadnak bennünket külföldről, de mi azt is tudjuk, hogy miféle sunyi szándékok jegyében teszik ezt. Igen, tényleg nem jó, ha ennyire függünk az orosz energia-importtól, de – mi mást is tehetnénk...?”

E kérdések rövid felvetésekor azonnal azt is érzékeltetni kell, hogy e nehézségek mindegyike merőben külsődleges okok következtében szakad a nyakunkra. A mi kormányunk ugyanis mindenről időben értesül, mindenről időben dönt, és nem riad meg semmiféle külső nyomástól egyetlen olyan esetben sem, amikor a magyar emberek, a magyar családok érdekeiről lenne szó. Mindig, minden körülmények között megvédjük a magyarok érdekeit, legyen bárki is az ellenünkre törők oldalán. Nos, az igazi nehézségek e pontokon szoktak kezdődni. Amikor konkrétan kell megjelölni mindazon bűnbakok körét, akik miatt a magyar emberek méltánytalan sérelmeket szenvednek el.

Magyarország miniszterelnöke azonban éppen e kínos ügyekben szokott a legtalálékonyabb lenni akkor, amikor az ellenünkre fenekedő ellenségeket kell azonosítania.

Szaporodó ellenfél-körök

Mióta Orbán Viktor meghatározó jelentőségű hatalmi tényező, bőven volt időnk hozzászokni ahhoz, hogy számára a mindenkori ellenség-kijelölés a politikai cselekvés egyik legfontosabb összetevője. Ha nincsen ellenség, akkor harc sincs, és ha nincsen harc, akkor megáll az élet. Több évtizednyi aktív pályafutására visszatekintve, szinte mindenki volt már neki legyűrendő ellenség, 2023-ban ezért úgy érdemes feltennünk a kérdést: kiket tart MOST a legfőbb ellenfeleinek.

 A sort egy-két éve leginkább Amerikával kezdi, eleve ott fészkel ugyanis a Soros-birodalom, amely pókként hálózza be a világot, egyébként pedig az éppen uralkodó demokraták amúgy sem bocsájtják meg neki a Trump-barátságot. Ráadásul az ukránok melletti kiállást is az USA irányítja és finanszírozza, így az sem meglepő, ha mi ebben is „tüske vagyunk a körmük alatt.” E távoli, de nagyon is hatékony képződménynek szerves tartozékai a „brüsszeli bürokraták”, akikkel amúgy is csaknem évtizedes harcban állunk. Mindenekelőtt a migránskérdésben, amelyben sokáig egyedül mi képviseltük azt a szuverén álláspontot, miszerint nem lehetséges, értelmetlen és amúgy is káros erőltetni a migránspártoló, közös politikai megoldást. Büntetésül Brüsszel visszatartja ama euró-milliárdokat, amelyek nekünk már két éve járnának, ezért nincs is min csodálkozni olyankor, ha a gazdasági nehézségeinket kell bővebben megmagyarázni.

Új elemként kapcsolódik mostanában össze az ukránok elleni szóbeli hadjárat azzal a sejtetéssel, mintha azért nem kapna Magyarország uniós forrásokat, mert ezt már az ukránoknak odaadták. Ezt a sületlenséget ugyan számtalanszor cáfolták már, de úgy tűnik, a kormányfő e képtelenséggel egyszerre több legyet is lecsaphat, ezért nem mond le róla.  Így még indokoltabbá tehető az ukránokkal szembeni magatartás, még hihetőbb kifogás lehet a brüsszeli kívánságokkal szembeni averziónk, és legfőképpen: mindenestől kifelé háríthatóak a gazdaságpolitikai melléfogások miatti felelősség kérdései.

 További új elemként csatlakoztatja mostanában Orbán a meglévő sorosista/demokrata/brüsszelita-összeesküvéshez a hazai ellenzék puszta létezését, és ennek már tavasz óta megágyazott a „dollárbaloldali” hisztéria. Az őszi szólamokba mind hangosabb elemként szövődik bele a dollármédia, illetve a dollárcivilek hasonló forrásokból származó minősítése. S még csak bizonyítani sem kell semmit sem, hiszen, ezek is mind azt hajtogatják, mint a brüsszelita bagázs szokott számon kérni. Összeáll lassanként az összkép. Mindenki az ellenünk irányuló, nemzetközi összeesküvés szerves darabkája, mindenki, aki bírálni, kritizálni mer. Mindenki, aki nem úgy gondolkodik, beszél, nyilatkozik, ahogyan ezt mi naponta százszor is nyomatékosítva kifejezésre juttatjuk. Elvégre, mi lennénk a legszabadabb ország…

Értjük… nem értjük

Értjük egyfelől mindezt abból a szempontból, miszerint másfél évtizede megszokhattuk már, hogy a Fidesz és Orbán kizárólag a saját szavazóbázis egyben tartása érdekében beszél, vagyis csakis a saját híveknek beszél. Értjük továbbá azt is, hogy fél szemmel már a jövő nyáron megnyerendő választások horizontja felől értelmezi az eseményeket, jelenségeket. És – a már megpendített – nehézségek letagadhatatlan megléte okán még a korábbiakhoz képest is nagyobb energiabedobással kell a tábort egyben tartani.

Nehezebben értjük viszont a következőket. 2022 tavasza óta mind világosabban látható az évtizedek óta kevés lényegi mozgást felmutató nemzetközi hatalmi egyensúly és világrend radikális megmozdulása, és azt sem látni, hogy mikor és milyen állapotokkal fejeződik be ez a megindult átalakulás. Mi indokolhatja ilyen időkben az orosz és – időnként – a kínai pozíciók melletti folyamatos és nyílt kiállást? Mitől lenne ez közös nemzeti érdeke a megmaradt kilencmilliós országnak? Nem értjük továbbá azt a fajta vakságot, amelynek a jegyében a megelőző tizenkét év merőben másféle feltételek melletti gazdaságpolitikáját – a gyökeresen megváltozott körülmények között is – folytatni szeretné. Ezt már azért is érdemes megkérdőjelezni, mert a kellemetlen következmények a tartós Fidesz-bázis nagy részének napi érdekeivel is ellenkeznek. Részben az elszabadított infláció, részben a fejetlen és a közeljövőben is óriási károkat okozó fejlesztési politika következtében.

***

E peremfeltételekre is tekintve, az elmúlt hetek/hónapok orbáni retorikája nem tűnik túlzottan megnyugtatónak. Részben teljességgel hiányzik belőle a 2010 utáni évek kritikai áttekintése, és lehet, hogy komolyan veszi azt, amikor az ország elé egyetlen alternatívaként csak a Gyurcsány-korszak visszatértét vizionálja. Részben a sok-sok világpolitikai okoskodás, történelmi bölcselkedés sem képes eltakarni azt, hogy az új viszonyokhoz történő szóbeli alkalmazkodás mögött valójában az eddig követett, végtelenül szubjektív és mindenféle kontrollt kiiktató gyakorlathoz való mániákus ragaszkodás a valós helyzet. 

2023 kora őszének mondanivalója vészesen avítt, és ezen kevéssé képes segíteni az elképzelt ellenfelek szaporítása és képzeletbeli egyesítése sem. 

Orbán Viktor roppantul meglepődne, ha egyszer, akárcsak egyetlen napra is, valóban egy minden tekintetben szabad Magyarországon találná magát. Kissinger annak idején, a képzelgő és fantáziadús Nixon elnöknek azt találta mondani: „Elnök úr, előbb-utóbb a paranoiásoknak is lesznek ellenségei…”