Farkas Zoltán: Kornai Jánossal elvesztettük a demokráciát is

„Magyarország a demokráciák és a diktatúrák közötti középső, igen vegyes összetételű csoportba tartozik. Világos kritériumok szerint határolódik el azoktól az országoktól, amelyek demokráciák, és más, ugyancsak világos kritériumok szerint azoktól, amelyek diktatúrák. Ennek a középső csoportnak nem sikerült szemléletes és pontos nevet találni. Az 'autokrácia' névvel próbálkoztam, de nem vált be, mert a rendszerelemzés más dimenziójában már le van foglalva. Magyarország sohasem volt tartósan demokrácia, mint mondjuk az Amerikai Egyesült Államok vagy Nagy-Britannia. Ezért nem is beszélhetünk visszatérésről, legfeljebb betérésről. Logikusan gondolkodva, szigorú racionalitás alapján azt kell feltételeznem, nincs remény arra, hogy Magyarország a közeli jövőben demokrácia lesz. De a saját lelkem mechanizmusába beépült, hogy a reményt sohasem szabad feladni" – írta többek között a nemzetközileg ismert és elismert közgazdász, társadalomtudós. Mi, ki ment el Kornai János halálával? 

– Úgy gondolom, hogy Kornai János személyében az elmúlt nagyjából 70 év egyik legnagyobb gondolkodója ment el. Közgazdásznak szokták tartani, mert végül is ezt a szakmát művelte, de azt lehet mondani, hogy „echte” társadalomtudós volt. Nagyon sok oldalról, igen sokrétűen, minden irányba kibővítette a közgazdasági tudományokat és olyan műveket hagyott hátra, amelyekbe ma is érdemes belenézni. A rendszerváltás előtti szövegek jelentős része ma már nagyon nehezen olvasható, mert a szerzők igyekeztek kikerülni kényes megfogalmazásokat, átvették a kor politikai zsargonját stb. Kornai János nem ezt tette. Mint a saját életrajzi regényében fogalmazott, alkalmazott öncenzúrát, mert az első nyilvánosságban akart mindenképpen maradni, de tiszta mondatokat írt. Félreérthetetlenül, tisztán fogalmazott, olyan módon, hogy aki a korszakkal foglalkozik, az 1960-as évektől akár a 2010-es évekig, bármelyik munkáját nyugodtan kézbe veheti és érezni fogja, hogy ma is élnek ezek a szövegek. Megláthatja azokat az összefüggéseket, amelyek a ma dilemmáira ugyancsak vonatkoztathatók.  

– Mit vesztettünk el vele, illetve mi nem valósult meg az ő – mondhatni – nagy ívű pályájából, gondolataiból? 

– Hogy mit veszítettünk, arra nagyon egyszerű a válasz: a demokráciát. 2011-ben már azt írta, hogy Magyarországon autokrácia jött létre. Külön tudományággá tette az úgynevezett rendszerparadigmát, tehát a társadalmi rendszerek jellemzését, és ebben a demokrácia és a diktatúra között talált egy újabb mezsgyét, ez az autokrácia. Kidolgozta, ennek jellemvonásait felmutatta, azt, hogy miben különbözik a demokráciától és a diktatúrától, és végül elég sok vonatkozásban Magyarországra is érvényesítette. Eljutott például addig a következtetésig, hogy a Fidesz és Orbán Viktor minden eszközzel igyekszik bebetonozni a hatalmát, olyannyira, hogy gyakorlatilag szinte leválthatatlanok.  

– Bármelyik szakmai vonalról nézzük is, túlzás nélkül állítható, hogy világszerte elismert nagyság volt. Mi volt általános, mondhatni nemzetközi érvényű a gondolkodásában, a világlátásában a gazdasági, szakmai szempontjai által, ha ez meghatározható? 

– Minden korszakban más. Már az első művét, az 1956-ban befejezett és ’57-ben kiadott Túlzott központosítást is lefordították angolra és lényegében ezzel indult a nemzetközi karrierje. A keleti és a nyugati közgazdasági gondolkozást harmonizálni próbáló Anti-equilibrium szintén nagyon sok országban megjelent, bár nem hozta azt az eredményt, amire gondolt. A hiány abszolút bestseller volt kelettől nyugatig, Oroszországon át Kínáig, a legtöbb országban, ahol olyan nyelvet beszélnek, ami vagy világnyelv vagy pedig érvényesek voltak a szocializmusra vonatkozó kijelentései, azokra lefordították. Azért mondom ilyen körülményesen, mert angolra, franciára, németre természetesen, kínaira, vietnámira kevésbé magától értetődően, oroszra szintén. De sok más kelet-európai szocialista ország nyelvén is kiadták. Nagyon erőteljesen részt vett az átalakulás értelmezésében és később is foglalkoztatta a demokrácia kontra diktatúra, szocializmus kontra kapitalizmus című tudománytörténeti fejezet. Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy szocializmus egyenlő diktatúra, kapitalizmus egyenlő szabadság, hiszen kapitalista diktatúrák is vannak. Bár szocialista demokráciák már kevésbé – ezt a műfajt még nem találta fel senki, ez ugyanúgy egy fosztóképzős jelző, mint az illiberális demokrácia, amit ő maga is így fogalmazott meg, hogy nem teszünk a demokrácia elé semmilyen jelzőt.  

– Mi volt – ha meghatározható – a legfontosabb reformelméleti elgondolása, elképzelése és ha ezen fordíthatunk egyet teoretikusan, miért nem sikerült megvalósítani? 

– Ez rossz vágány, hogy mit gondolt és mit nem valósítottak meg. Ő nem tanácsadó volt, hanem tudós. Nem normatív elméletet művelt, nem azt mondta, hogy melyik kormánynak mit kell tennie, leszámítva egyetlen esetet, Kínát. mert a kínai politikai vezetésnek kifejezetten olyan tanácsokat adott, hogy ha ki akarnak lépni a maoizmusból, akkor vegyes gazdaságot kell kiépíteni, tehát olyat, amelyben a tervgazdaság elemei is megmaradnak, de mindenfajta közvetett eszközökkel – a piaci törvényeket is figyelembe véve – kezdik újraépíteni a társadalmat. Nem olyan gazdaságpolitikai javaslatai voltak, amelyeket vagy megvalósítottak, vagy nem, hanem leírt jelenségeket, értelmezte – és ezekből lehetett megérteni nagyon sok dolgot.   

– Mondana erre néhány gyakorlati példát? 

– Például nagyon hangsúlyos figyelmeztetése ma is, hogy a gazdaságpolitika nem olyan, hogy az ember belép egy szupermarketbe és betesz mindent a kosarába, ami tetszik neki. Nem lehet mindegyik rendszerből kiválasztani a leginkább tetszetős elemeket, az egyikből az alacsony inflációt, a másikból a teljes foglalkoztatást, a harmadikból a gyors növekedést, mert ezek egymással ellenhatásban vannak. Tehát nem lehet mechanikusan másolni azt, amit más országok művelnek, és abból valamiféle gazdaságpolitikai elegyet kotyvasztani. Minden tényezőt a maga valóságában kell elemezni és végiggondolni. Ehhez hasonló figyelmeztetés, hogy mindenfajta közgazdasági csodaterméknek, gyógyírnak van mellékhatása. Nem arról van szó, hogy valamit elhatározunk, megcsináljuk és akkor nyílegyenes út vezet a boldoguláshoz, hanem mindegyiknek van valamilyen mellékhatása, épp úgy, mint a gyógyszereknek, amit a döntések megszületésekor mérlegelni kell. Ezek az ő esetében gondolkozási automatizmusok voltak, és azért hangsúlyozta ezeket, mert úgy látta, hogy ma a szentenciák felé megy a világ: valaki előáll egy mindent elsöprő, remek ötlettel, és aztán vagy nem válik be, vagy megsértődik, mert nem azt valósítják meg. Ő az első művében, a Túlzott központosítás-ban még felvázolt néhány olyan elemet, amelyeket ’68-ban az új gazdasági mechanizmusban alkalmaztak, de később tartózkodott a tanácsadói szereptől. Ezzel együtt, az Erőltetett vagy harmonikus növekedés szintén értelmezhető figyelmeztetésként, hogy a szocializmus, amely mindig le akarta győzni a kapitalizmust, túlhajszolta a növekedést, de ennek olyan mellékhatásai voltak, amelyeket szintén figyelembe kellett volna venni. Ilyen például az infrastruktúra fejlesztésének elhanyagolása. Ha ezt a könyvét aktualizálnám, talán hozzá nem is méltó módon, eszembe jutna, hogy a mostani erőltetett növekedésnek, a nagyberuházások sorának olyan áldozatai vannak, mint az oktatás vagy az egészségügy. Az 1989-es Indulatos röpiratban pedig arra intette a hatalomra készülő gazdaságpolitikusokat, hogy a makrogazdasági stabilizációval nem szabad késlekedni, hiszen nem lehet az, hogy egy menthetetlenül beteg lábat szeletekben amputálunk, hanem igenis stabilizációs műtétre van szükség. De a privatizációban például fokozatosságot javasolt. Felvázolt egy olyan képletet, amely máig érvényes kellene, hogy legyen. Ha egymás mellett él az állami- és a magántulajdon, a piaci szektor, akkor az állami szektort kifejezetten korlátozni kell, akár törvényi erővel is, mert különben rátelepszik a magánszektorra, és elszívja az erőforrásait. Csendben jegyzem meg, hogy ma, amikor az állami- és a magánszektor a hatalom legfelső szintjein fonódott össze, valóban elszívja a piac egészségesebb és független részétől a forrásokat, sőt, attól sem riad vissza az állam, hogy magántulajdont vásároljon vissza, akár erőnek erejével. De írt egy ragyogó könyvet az egészségügy reformjáról is. A nagy elosztási rendszerek – a társadalombiztosítás, a nyugdíj- és az egészségügy – megreformálása kapcsán úgy vélekedett, hogy nem központilag diktált megoldásokat kell alkalmazni, hanem a legkülönbözőbb variációkat szisztematikusan ki kell próbálni. Bárki választhassa akár a magánbiztosítót, akár az államit, ezek bármilyen kombinációját. Ne a hatalom döntsön, hanem a fogyasztó. Bármelyik munkájába olvasunk bele, azonnal találhatunk bennük mára is vonatkoztatható tanulságokat. Az utóbbi éveknél maradva, kimagaslik például a 2012-es esszéje, a Központosítás és kapitalista piacgazdaság, amely a Népszabadságban jelent meg, és amelyben 33 példát hoz a Fidesz centralizációs törekvéseire, felvillantva azt a gondolatot, hogy ezek összeférhetetlenek a piacgazdasággal – és persze a demokráciával is.  

– Ehhez talán lazán kapcsolódva kérdezném, hogy ha az ő gondolatvilága, tematikája mentén fejlődik a világunk, milyen lehetett volna mára az ország? 

– Demokratikusabb és sokszínűbb. Tehát nem egyenreceptek szerint készült politikai megoldásokat – gazdaságpolitikát, egészségügyet, oktatást és így tovább – erőltettek volna a lakosságra. És a demokrácia játékszabályait betartva működne a hatalom. Könyörtelen kritikusa volt valamennyi diktatórikus vagy autokrata törekvésnek, semmilyen megalkuvást nem fogadott el. Nyilván ez is a szocializmus éveiből maradt tapasztalat, hogy nincs részleges demokrácia: vagy teljes van – vagy nincs.  

– Vannak-e, lehetnek-e követői ebben a megalkuvás nélküli következetességben, ami mostanában nem annyira észlelhető? 

– Nagyon sokan tanultak tőle igen sokat és ez a legkülönbözőbb korosztályokra igaz. Ő jóval 80 fölött is rendszeresen bejárt a Corvinusra előadásokat tartani, volt csoportja a legutóbbi évekig. Tehát kimondható, hogy minden korosztályban vannak, akik ismerik a nézeteit és hallgattak rá. Egyvalami viszont erőteljesen változott az elmúlt években – a közérdeklődés. Elmúltak azok az idők, amikor például A hiány több tízezer példányban jelent meg, amikor az Indulatos röpirat a gazdasági átmenet ügyében mai szemmel szintén bődületes példányszámot ért el. Ez megismételhetetlen. Egyszer a Magyar Közgazdasági Társaság vándorgyűléséről jöttem haza és éppen összeakadtunk. Megkérdezte: „mondd csak és a vándorgyűlésen egyetlen egyszer is elhangzott a Kornai János név...?” Azt a kitérő választ adtam, hogy „igen, a szünetekben nagyon sokszor beszéltünk rólad”. 

– Annyit gondolom mindenképpen megérdemelne, hogy megemlékezzen róla a mindenkori magyar kormány.    

– Természetesen, már csak nemzetközi hírneve miatt is. Kornai többek között Harvard-professzor is volt. Nem csak előadásokat tartott a Harvardon, ami másoknak szintén kijutott, hanem az egyetem professzora, majd nyugalmazott professzora volt. Ha rámegyünk a honlapjára, láthatjuk, elképesztő mennyiségű nyelvre fordították le a műveit. Ebben a tekintetben Esterházy Péterrel és Nádas Péterrel vetekszik – hogy irodalmi példát hozzunk. A hatása ugyancsak óriási, azokban a témákban is, amelyeket most átugrottam, mert a szakközgazdaságtan területére tévednénk vele. Például a Nobel-díjas Eric Maskinnal írt közös cikket, és ő maga is nagyon-nagyon közel volt a legmagasabb közgazdaság-tudományi elismeréshez.  

– Mi lesz az ő hátrahagyott munkásságával?  

– Nem tudom. Ez talán még túl korai és túl gyors kérdés. A Kalligram Kiadó néhány éve belekezdett egy tízkötetes életmű-sorozatba, Kornai mindegyik kötethez írt egy elképesztő, új, aktualizáló tanulmányt. A negyedik vagy ötödik kötet után ezt abbahagyta és azzal indokolta, hogy „az új dolgok jobban érdekelnek, mint a régiek”. Elképzelésem sincs, ki lesz, ki lehet ennek a bődületesen hatalmas örökségnek a gondozója.