Filippov Gábor: ez az elszegényedés, a lecsúszás iránya (2.)

Németh Péter 2021. augusztus 15. 07:48 2021. aug. 15. 07:48

„Vannak fordulópontok egy ország életében, amikor a politikai elit dönthet úgy, hogy egy jobb jövő és a politikai elit számára is tágabb mozgástér érdekében váltani kell. Látjuk ennek nyomait itt is: a közbeszédben már folyik arról vita, hogy „aszfaltba vagy tudásba” fektessünk-e. Mi hiszünk abban, hogy eljuthatunk odáig, amikor a legfontosabb kérdésekben kialakulhat konszenzus. Utoljára ilyen az uniós és NATO-csatlakozásunk kapcsán alakult ki” – nyilatkozta a Hírklikknek Filippov Gábor, az Egyensúly Intézet kutatási igazgatója. 

– Van-e önöknek problématérképük? 

– Tavaly szeptember közepén léptünk a nyilvánosság elé, de előtte már folyt egy kétéves munka. Ennek az előkészítő munkának volt a része, hogy írtunk egy közel 400 oldalas víziót Magyarország 2030 címmel, amelyben megpróbáltuk reálisan kiértékelni, hogy hol áll ma Magyarország, mik a hátrányai, mik az előnyei, és kijelöltük azokat a stratégiai célokat, amelyek megvalósításával szerintünk tíz év alatt el lehetne jutni egy sokkal élhetőbb és gazdagabb jövőhöz, függetlenül attól, hogy ki lesz akkor éppen kormányon. Három pillért határoztunk meg. Az első az, hogy az országnak a fizikai tőke, azaz az utak, épületek stb. helyett el kell kezdenie intenzíven beruházni az emberekbe. Mert bármelyik problémánkat vizsgáljuk, a versenyképességünktől az életminőségünkig, mindig a közoktatáshoz jutunk, valamint az emberek egészségügyi állapotához, alkalmazkodókészségéhez – a huszonegyedik században ez a siker fő tényezője. A második kitörési pontunk, ha úgy tetszik, egyfajta mentális váltás: egy sikeres országnak szüksége van pozitív, jövőorientált nemzettudatra, közösségi érzésre, összetartóerőre. Ez, bármily furcsa, forintosítható előny. Újfajta nemzeti diskurzust szeretnénk megalapozni, amely nem a kizárásra, az acsarkodásra, egymásnak a nemzetből való kitolására épül, hanem arra, hogy az egyre fogyatkozó emberi erőforrásainkat össze tudjuk fogni és közös célok érdekében kamatoztatni. A harmadik pillért Tiszta Magyarországnak hívjuk. Ez általánosan az életünk rendezettségét takarja, vagyis a fenntarthatóság, a levegő- és víztisztasági célok mellett a közbiztonságot, a korrupciómentességet, a jól elrendezett, jól működő intézményeket, a minőségi, XXI. századi szolgáltató államot és hasonló, az életünk mindennapi rendezettségét befolyásoló tényezőket érinti. Ez a három pillér az, amely szerintünk egy felemelkedő, nem csupán gazdagabb, de boldogabb Magyarországnak lehetne a receptje, és ezekre a stratégiai irányokra fűzzük fel a konkrét szakpolitikai javaslatainkat.

– Szép és tiszta program, amit hallottam öntől. Bármely párt azonnal be is fogadhatná, ám ha lebontom a mindennapokra, azt látom, hogy a tendencia szinte mindenben az ellenkezője, akár az oktatásra, egészségügyre, akár a klímapolitikára gondolok, nem szólva a korrupcióról. Én tehát nem látom, hogy a ma létező politikai formációk ebbe az irányba akarnának lépni…

– Ha én látnám, akkor nem is lenne szükség a mi munkánkra. Közgazdászok gyakran emlegetik az útfüggőség fogalmát: vagyis azt, hogy ha egy ország a döntései révén rááll egy pályára, akkor arról letérni egyre nagyobb költségbe kerül. Magyarország már harminc éve jár azon a pályán, amely nem a fent említett célokat szolgálja. De a sikeres, irigyelt országok, Finnország, Hollandia, Svédország vagy éppen Szingapúr példája azt igazolja, hogy a politikai akarat nagyon is fontos, és meg tudja törni ezeket az útfüggőségeket. Vannak fordulópontok egy ország életében, amikor a politikai elit dönthet úgy, hogy egy jobb jövő és a politikai elit számára is tágabb mozgástér érdekében váltani kell. Látjuk ennek nyomait itt is: a közbeszédben már folyik arról vita, hogy „aszfaltba vagy tudásba” fektessünk-e. Mi hiszünk abban, hogy eljuthatunk odáig, amikor a legfontosabb kérdésekben kialakulhat konszenzus. Utoljára ilyen az uniós- és NATO-csatlakozásunk kapcsán alakult ki. Mára elfelejtettük, hogy ilyen létezhet, pedig akkor sem utálták egymást kevésbé a politikai szereplők, ebben a kérdésben mégis tudtak egymásra licitálni abban, hogy ki fog előbb eljutni ehhez a célhoz. A tudásalapú, okos nemzet kérdésében szerintem ugyancsak kialakítható lenne ilyen verseny, mert egyetlen dolgot biztosan látunk, akár ötven évre előre is: azt, hogy az olcsó, képzetlen munkaerővel folytatott verseny nem fenntartható pálya, különösen egy fogyatkozó létszámú és elöregedő országban. Ellenkezőleg: ez az elszegényedés, a lecsúszás iránya. 

– Én nem látom azt a folyamatot, amiről ön beszél…

– Mert ma túl kevés szó esik hosszú távú trendekről és tervekről.

– Nyilván nem véletlen, hogy keveset beszélünk róla…

– Annyiban viszont nem is szükségszerű, hogy rajtunk múlik, miről mennyit beszélünk. Ha az foglal le bennünket, hogy a Facebookon miként és hova küldi el az egyik politikus a másikat, akkor az lesz a téma. De az értelmiségiek, véleményformálók felelőssége abban is áll, hogy mit és hogyan próbálunk beerőltetni a nyilvánosságba. Meg lehet szerintem értetni az emberekkel azt, hogy a robotizáció hatásainak következtében az elkövetkezendő húsz-harminc évben Magyarországon akár munkahelyek százezrei is megszűnhetnek. Ennél közelebbről mi érinti az embereket?  Hogy lesz-e munkájuk vagy sem, hogy a gyerekeik válságálló gazdaságban fognak-e élni, vagy egy elszegényedő országban? De az is közvetlenül érint mindenkit, hogy fenntartható-e a nyugdíjrendszer, lesz-e elég járulékfizető az egyre több nyugdíjaskorú mellett. Ezek nem értelmiségi nyafogások, nagyon is húsba vágó kérdések. A könyvünkben leírjuk, hogy például a robotizáció és az automatizáció olyan világba fog bennünket elvinni, ahol például az autóipar, amely most a GDP-nk jelentős részét kitermeli, tökéletesen át fog alakulni, és a mostani versenyelőnyünk egyik napról a másikra megszűnik. Ehelyett új munkahelyek fognak létrejönni, olyan munkahelyek, amelyek tudást, átváltható készségeket igényelnek. Ha erre nem készítjük fel az országot, akkor ott fogunk állni széttárt karokkal, hogy erről senki nem beszélt. Hát mi beszélünk.

– Most is úgy állunk, nem?

– Még szerencsére nem tartunk itt. Az automatizáció nem 2030-ra fog kifutni, de ha erre a pontra 2050-re jutunk is el, akkor nagyjából ma kell elkezdenünk felkészülni: most kell kiképezni azt a rugalmas, megújulni képes munkaerőt, amely helyt fog állni harminc év múlva. Mert ez nem úgy működik, hogy a nyolc általánost végzett gyári munkást két hét alatt átképezzük informatikussá. Ezt a váltást elő kell készíteni az oktatásban, a szakképzésben, a felnőttképzésben. Ma még minden az ellen hat, hogy ez a felkészülés elinduljon.

– Erre a felkészülésre nem kívánt lehetőséget nyújtott a pandémia, de azt látom, hogy ezzel nem tudtunk élni…

– Erre mondja a költő, hogy nekünk Mohács kell. A Covid sem volt elég késztetés ahhoz, hogy levonjuk a konzekvenciákat. Szerintünk ez bűnös mulasztás. Ha nem akarjuk, hogy a gyerekeink, az unokáink visszamutogassanak ránk, hogy mi rontottuk el a jövőjüket, akkor ezzel kezdeni kell valamit. Sajnos, a választási ciklusok által meghatározott rendszereknek közös problémájuk, hogy mindig a következő választás megnyerése a cél, ezért semmi sem ösztönzi a politikát a hosszú távú, adott esetben konfliktusokat is generáló megoldások keresésére. Ezért gondoljuk, hogy ezekben a döntő kérdésekben konszenzust kell teremteni. Úgy is fogalmazhatnék, hogy azt a politikust kell jutalmazni, aki felvállalja ezeket a kérdéseket…

– Ki fogja jutalmazni?

– Nyilván a választó.

– De a választónak be van zárva a füle…

– Mondok egy látványos és reménykeltő ellenpéldát: a klímaváltozás ügyét. Korábban közhelynek számított, hogy ezzel a problémával nem terem senkinek babér, nem hoz szavazatokat. Ehhez képest a választó pont a járvány betörése előtt, hirtelen elkezdte észlelni, hogy létezik olyan, hogy klímaváltozás, hogy ez közvetlenül érinti az életét és a gyerekei jövőjét. A politika pedig elkezdett reagálni erre. Ha időben és eleget beszélünk arról, hogy van lehetőség arra, hogy ne rosszabbul, hanem jobban éljünk tíz-húsz év múlva, akkor el lehet érni változást. Már csak azért is, mert a politika mindig arra fog reagálni, amit mi, választók belehelyezünk ebbe a gépezetbe.

– Úgy emlékszem, hogy két éve még a jobboldal baloldali blöffként beszélt a klímaváltozásról…

– És ma már gyakorlatilag senkitől nem hallunk ilyesmit.

– Amúgy a járvány mire tanította meg a világot, és mire bennünket?

– Arra, hogy miért fontos a digitalizáció, miért fontos az emberi erőforrás, az állami kapacitás. Hogy azok a problémák, amelyekről elméleti szinten beszéltünk, mostanra szó szerint húsba vágóan jelentkeznek. Láttuk, hogy azok az államok voltak viszonylag sikeresebbek a válság kezelésében, amelyek gyorsan tudtak átállni egy új termelési módra. Amelyek képesek voltak az állam céljait egy digitalizált, olajozott bürokráciával véghez vinni. Amelyek egyik napról a másikra meg tudták tanítani a polgárokat a digitális kontakt-követési alkalmazások használatára. Ahol a polgárok eléggé bíztak az államban ahhoz, hogy plusz információkkal lássák el, és elhihették, hogy az nem fog visszaélni az adataikkal. Voltak országok, ahol a polgárok többlet-jogosítványokat adtak a kormánynak, de cserében bízhattak abban, hogy van kontrolljuk az állam felett.

– Ennek, amit most mondott, nem hinném, hogy ne lenne napi politikai üzenete…

– Ha valaki ezt akarja kihallani belőle, ezt fogja. Én arról beszélek, hogy milyen tanulságokat vonhatunk le a járványból.

– Nekem muszáj arra gondolnom, hogy vajon a Covid megtanította-e ezt a kormányt arra, hogy transzparensen működjön.  Mert az ön példája, a nagyobb felhatalmazás, versus nagyobb kontroll, nálunk nem alakult ki…

– Az nem az én dolgom, hogy megmondjam, hogy a kormány ebből mit tanult, de abban biztos vagyok, hogy ezek fontos tanulságok. És tegyük hozzá, ez csak egy bevezető krízis, mert a klímaváltozás miatt egyre több ilyen kivételes állapottal leszünk kénytelenek szembesülni. És ilyen helyzetekben a jól működő, gyors reagálású, de egyúttal átlátható és önkorlátozó államok lesznek sikeresebbek.

– Ha visszatérek a beszélgetésünk elejére és arra, hogy az intézetük neve eleve feltételezi, hogy szükség van egy országban a működő fékekre és ellensúlyokra – ma éppen azt látjuk, hogy ez hiányzik a Fidesz-féle rendszerből…

– Mi a víziónkban leírjuk, hogy szerintünk miként is kellene működnie egy alkotmányos demokráciának: e tekintetben kormányokon átívelően vannak hiányosságok. Minket az érdekel, hogy ha van rá politikai akarat, miként lehet akár holnaptól megerősíteni és korszerűsíteni az alkotmányos intézményrendszert. Ennek valóban a legfontosabb eleme a fékek és ellensúlyok rendszere, illetve a demokratikus többségi elv és az alkotmányos jogállami elv egyensúlya. A kettő mindig némi feszültségben áll egymással, mert nem mindenható a többségi akarat, de nem az az alkotmányos korlát sem. Ez egy olyan mérleghinta, ahol a mindenkori egyensúly megtalálása a közös beszélgetések eredménye. Nekünk erre is van külön javaslatunk, hogy miként lehet ezt az egyensúlyt megtalálni.

– Hogyan lehet?

– Stratégiai, világnézeti kérdésekben, amelyek nem eldönthetők racionális, tudományos érvek alapján – abortusz, egy- vagy többkulcsos adó, szabadság és egyenlőség feszültsége stb. –, ahol értékválasztások és érdekek dominálnak, a többségi akaratnak kell érvényesülnie. Viszont a döntéseknek van egy szűk körük – ma is ilyen például a monetáris politika vagy a pártatlan jogszolgáltatás –, amelyeket el kell távolítani a napi politikai érdekektől. Ezek esetében egyértelműen megkülönböztethetők jó és rossz eredmények, vagyis itt jobb, ha a szakmaiság felülírja a többségi elvet. A politikának ilyen esetekben a célok kijelölése a feladata, de onnan kezdve a szakemberek garantálhatják a legjobban ezek elérését. Ilyenek például az adórendszer részletszabályai is.

– A tisztaság része a korrupció felszámolása is. Ma Magyarországon ez az egyik legnagyobb probléma, ráadásul az állami szintű korrupció. Ezzel mit tudnak önök kezdeni?

– Ez is elsősorban közös politikai akarat kérdése. Láttunk erre példákat, bőven. Szingapúrban például…

– Levágják a kezüket…

– Az Szingapúrban pont nincs, ám botozás van. De a lényeg, hogy a szigorúbb szankciók mellett, ösztönzőrendszer is van: magas fizetés, nagy presztízs a közszférában, hogy a tisztviselő ne is szoruljon rá a kenőpénzre. És mindenekelőtt átláthatóság. Legalább ilyen fontos lenne a közbeszerzéseket eltávolítani a politikától. Nagyon jó tanulmányok vannak arról, hogy milyen változásokat hoz egy kormányváltás a közbeszerzések terén Nagy-Britanniában és Magyarországon. Az előbbiben egy hatalomváltás kisebb változást eredményez, míg nálunk hatalmasat. Nagy-Britanniában a közbeszerzések sokkal depolitizáltabbak és átláthatóbbak, ezért kevesebb is a lehetőség a visszaélésekre. A fő kérdés az, belátjuk-e, hogy a korrupció rövid távon hasznot hoz egyeseknek, de hosszú távon a gazdasági növekedést is visszafogja, tehát nem csak morális, de pénzügyi kérdés is. Brutális extra-adót jelent, ráadásul a versenyképesség és az innováció ellen hat, mivel politikai szempontokat épít egy olyan rendszerbe, ahol sikerorientált kritériumoknak kellene érvényesülniük. A magyar gazdaság évtizedek óta nem a teljesítményt jutalmazza, hanem a kiskapuk, a politikai kapcsolatok keresését, teljesen más erényeket, mint amik a nemzetközi versenyben kifizetődnek.

– És akkor?

– És akkor vannak nagyon jól bevált nemzetközi példák, amelyekből érdemes tanulnunk. Készülünk egyébként egy korrupcióellenes javaslattal is, ha készen leszünk vele, bármikor szívesen beszélek róla. Azt a tapasztalat mutatja, hogy ez nem rakétatudomány, ha akarjuk, meg lehet csinálni.

– 2030-ra?

– Szerintem még előbb is. Grúziában a 2003-as kormányváltást követően, jelentős intézményi reformot hajtottak végre, hogy csökkentsék a korrupciót, és az eredmények egyik évről a másikra érezhetők voltak: nőttek az adóbevételek, csökkent a korrupciós kockázat is, az adóelkerülés is. Magyarország az EU-csatlakozásunk óta e téren folyamatos lejtmenetben van, de ezt meg lehet fordítani. 

– Egy HR-es kérdés, így a vége felé: hol látják magukat 2030-ra?

– A víziónk 2030-ra szól, de igazság szerint, legalább negyven esztendőre előre tervezünk. Most a következő két évre látjuk pontosan, hogy mikor milyen szakpolitikai anyaggal akarunk foglalkozni. Bízom benne, hogy a döntéshozók számára 2030-ra magától értetődő lesz, hogy megkérdezzenek bennünket arról, egy-egy területen milyen javaslataink vannak, és hatással lehetünk a döntésekre. Nem mi fogjuk persze meghatározni, hogy mi legyen a végső döntés, de szeretnénk az első számú agytrösztté válni Magyarországon.

– Két dolgot feltétlenül tisztelek önben: a tudását, és a naivitását…

– Elismerésnek veszem mind a kettőt. Köszönöm.



Hírklikk

Támogasd a munkánkat, hogy egyre több tényfeltáró anyaggal, izgalmas riportokkal tartsunk ellent a kormányzati propagandának.

Támogatom
Támogatom