Halálsoron
Azt, hogy Orbán Viktor kisajátította az állami rádiót, úgy kezeli, mintha saját privilégiuma lenne, jószerivel már senkit nem érdekel. Hajdanában, danában, amikor még hittünk a rendszerváltásban és hittünk a létező médiaszabadságban is, természetesnek tűnt a tiltakozás, ha az arányok felborultak. Kellett, kötelező volt az ellenzéknek is lehetőséget biztosítani, BBC elvekről beszélgettünk, naivan. Tíz éve nincs ilyen, a miniszterelnök akkor megy be a rádióba, amikor akar, azt mond, amit akar; visszacsatolás nincs, ha éppen gyilkosnak nevezi politikai ellenfeleit, akkor sincs visszakérdezés, avagy a másik fél meghallgatása.
Nincs ebben túlzás, Orbán és hordája lényegiben naponta gyilkosozza le az ellenzéket, vagy éppen akit akar, aktuálisan Brüsszelt és Gyurcsányt. Egyszer, tudjuk, vége lesz ennek is, de vajon mikor? Meddig kell elviselnünk, hogy van itt egy elátkozott ország, és annak „fejedelme”, aki, amikor csak gondolja, odaül a mikrofon elé, és összevissza beszél. Ha majd egyszer valaki veszi magának a fáradtságot – és lesz ilyen –, összegyűjti, hogy mi mindent hordott össze a pandémia egy éve alatt egy magát demokratikusnak kikiáltó ország miniszterelnöke, bizonyosan el fogunk szörnyedni. Olyan kép fog kialakulni bennünk – ha akkor már nem félünk tőle –, hogy aki így beszél az bizonyosan elvesztette minden önkontrollját. De, ha még csak az önkontrollját veszítette volna el; ennél sokkal többről van szó.
Szavainak nincs már súlya, értéke; ez az egy év azt fogja megmutatni, hogy értelmetlen zagyvaságok sokaságát halljuk tőle, ostoba szóvirágokat, bon mot-okat, olyan kijelentéseket, amelyek semmi egyebet nem tükröznek, mint hogy ez az ember lebecsül bennünket, valójában értéktelen semminek tart mindenkit. Különben hogyan tehetné meg hétről-hétre, hogy egymásnak ellentmondó kijelentéseket tesz, hogy az egyik mondata köszönőviszonyban sincs a másikkal.
Nagy baj, természetesen nagy baj, ha egy ország első embere nem teljesen kiszámítható, kiváltképp akkor nagy baj ez, ha emberéletekről van szó. Márpedig most így van; Orbán Viktor éppen egy éve próbál politikai tőkét kovácsolni emberek halálából; pontosan egy esztendeje nincs fogalma arról, hogy valójában mi is fog következni, nemhogy egy hónap múlva, másnap. Önmagát mentendő, újabb és újabb hazugságokkal traktálja a lakosságot, egyik nap újranyitásról beszél, aztán látnokként szólal meg, mint aki már novemberben előre tudott mindent. Nem látott semmit. Nem tudott semmit. A miniszterelnök folyamatosan hazudott nekünk, egyszer sem volt képes arra, hogy őszintén forduljon a társadalomhoz: én sem tudom, hogy mi fog történni, de próbáljuk meg együtt. Nem, ő nemzeti konzultációt indít, abban a hitben, hogy tényleg itt a járvány vége, hogy már nincs tovább, nincs harmadik hullám, majd, amikor kiderül, hogy minden eddiginél súlyosabb időszak következik akkor azt állítja: azért szigorítottak, hogy felkészüljenek a nyitásra.
Az emberek pedig eközben egyre rosszabb állapotban vannak; tombol a járvány, tombol a pénztelenség, nem látjuk a holnapot. Orbán Brüsszelt hibáztatja a vakcinabeszerzés hiátusai miatt, szerinte Magyarországon azért halnak meg annyival többen, mint máshol, mert az EU elrontotta a beszerzést. Mi nem rontottunk el semmit, nálunk még csak vizsgálat sem indul, ha látványosan összeomlik a nem is létező oltási terv. Nálunk, ilyenkor, azt mondják, hogy persze volt egy kis probléma, de azért oltottunk. Vajon az a több millió vakcina, amelyet az unió szerzett be, az hol lenne, ha nem segítenek nekünk? És másutt miért halnak meg jóval kevesebben?
Itt, ahol e pillanatban is fekszem, a kórház Covid-osztályán, épp most húztak el valakit az ablakom előtt. Neki már nem fogom tudni megmagyarázni, hogy csak önmagunkért tudunk felelősek lenni; ez az ország már régen nem érte van, nem róla szól.
