Hány cukorral lesz?
|
2015. szeptember 25. 07:26
2015. szept. 25. 07:26
Tekintve, hogy többek között pont a "kinek az anyját szidta ma reggel Szijjártó Péter?"-féle borzalmak elől szöktem el pár hétre Olaszországba, most sem ezekről fogok írni. Sokkal fontosabb témáim vannak: a cukor a kávéhoz, a kollektív nagyvonalúság meg a magyar néplélek. Ezek közül a cukor-ügy kifejtéséhez lesz talán elegendő a terjedelem.
Magyarországi kávézókban alapvetően háromféle cukorosztási metódussal találkoztam eddig. A legalja a vizsgálótisztbe ojtott hadtápossal keresztezett gyerekgyűlölő osztályfőnök archetípusa, aki előzetesen, a pult fölött kivallat, miszerint hány cukorral kérem, és szigorúan annyit rak aztán a csésze mellé.
A középső típus az átélős-tippelős, aki Sztanyiszlavszkij-módszerrel dolgozik, miszerint "hm, ez a szakállas fiatalember, ez olyan kétcukros típus". Mellékvágány, de muszáj elmesélnem: az éjszakában dolgozó ismerősöm ismertetett meg az "egypofonos típus" szakkifejezéssel, ezt arra mondják, aki az első pofonnal meggyőzhető. A harmadik típus, csak hogy ez is gyorsan meglegyen, a menza-fíling, itt simán van az asztalokon (trükkösebb-spórolósabb helyeken csak némely asztalokon, vagy csak kérésére) egy-egy nagy, ömlesztett cukorszóró vagy csészécske.
Olaszországban viszont eddig nem tudtam olyan lepukkant pasticceriában, olyan olcsóra belőtt kávézóban le- vagy kiülni, ahol ne lett volna az asztalon egy nagy csibrik (hahh, nincs is ilyen szó a magyarban), tele a legkülönbözőbb zacskós cukrokkal, fehér, barna, nád, pót... hárommaroknyi. De a jelek szerint se a tulajdonosnak, se a vendégnek nem jut eszébe, hogy talán két marokban is elfér az összes, és el lehetne lopni.
Magyarországon ilyet csak a gonosz, néplelket pusztító-megnyomorító multik mernek megtenni, ott van még ugyanígy kirakva a cukor-készlet.
Nem merészkednék addig, hogy megpróbáljam megmondani, nálunk a kávézókban melyik fél miatt nincs kirakva a csibrik. Hogy a tulajdonos gondol túl rosszat a vendégről, vagy ez jogos önvédelem a sáskázók ellen?
Nem vagyok biztos a felelősébe, de úgy általában egészen biztos, hogy a nagyvonalúság-hiány áll mögötte. Pontosan ugyanaz, ami a magyar politikát is tönkreteszi, illetve a jelenlegi, penetráns irányba tekeri.
Irigykedő, szűkkeblű üzeneteket csócsálunk már évek óta. Az a politikus lesz népszerű, amelyik látványosan és szívből, nyílt színen tud utálni másokat (jellemzően a gyengébbeket), az a párt lesz közkedvelt, amelyik kellő arroganciával és a nagyvonalúság teljes hiányával sorolja, hogy kiknek legyen rosszabb (jellemzően azoknak, akiknek már így is rossz). Bekeríteni, megbüntetni, betiltani - ezekre jön a legnagyobb taps. Ha felteszek egy olyan kérdést az "SMS-szavazós" műsorban, ami úgy kezdődik, hogy "ön szigorúbban büntetné-e azt, hogy...", akkor mindegy, de tényleg mindegy, hogy hogyan folytatódik a mondat, a szavazatok túlnyomó többsége igen lesz. Még akkor is, ha már nem is lehet súlyosabban büntetni, mert már ma is, eleve életfogytiglan szabható ki érte. Legyen neki rosszabb!
A politikai csaták kizárólag az ellenfélről szólnak, soha nem a problémák legyőzéséről. A programja minden félnek csupán annyi, hogy ő nem a másik fél. Perspektívája a következő választás estéjéig tart, ahol győzelmi beszédet szeretne mondani. Sehol, semmi nagyvonalúság.
Na, többek között azért szöktem el most egy időre Bolognába, hogy ezt a reménytelenséget ne lássam, hogy ezekből az élményekből kevesebb jusson. Jó kávéból meg több. Jövő héten, ha addig nem történik valami fontosabb, majd az olasz apukákról fogunk ugyanitt beszélgetni.
A középső típus az átélős-tippelős, aki Sztanyiszlavszkij-módszerrel dolgozik, miszerint "hm, ez a szakállas fiatalember, ez olyan kétcukros típus". Mellékvágány, de muszáj elmesélnem: az éjszakában dolgozó ismerősöm ismertetett meg az "egypofonos típus" szakkifejezéssel, ezt arra mondják, aki az első pofonnal meggyőzhető. A harmadik típus, csak hogy ez is gyorsan meglegyen, a menza-fíling, itt simán van az asztalokon (trükkösebb-spórolósabb helyeken csak némely asztalokon, vagy csak kérésére) egy-egy nagy, ömlesztett cukorszóró vagy csészécske.
Olaszországban viszont eddig nem tudtam olyan lepukkant pasticceriában, olyan olcsóra belőtt kávézóban le- vagy kiülni, ahol ne lett volna az asztalon egy nagy csibrik (hahh, nincs is ilyen szó a magyarban), tele a legkülönbözőbb zacskós cukrokkal, fehér, barna, nád, pót... hárommaroknyi. De a jelek szerint se a tulajdonosnak, se a vendégnek nem jut eszébe, hogy talán két marokban is elfér az összes, és el lehetne lopni.
Magyarországon ilyet csak a gonosz, néplelket pusztító-megnyomorító multik mernek megtenni, ott van még ugyanígy kirakva a cukor-készlet.
Nem merészkednék addig, hogy megpróbáljam megmondani, nálunk a kávézókban melyik fél miatt nincs kirakva a csibrik. Hogy a tulajdonos gondol túl rosszat a vendégről, vagy ez jogos önvédelem a sáskázók ellen?
Nem vagyok biztos a felelősébe, de úgy általában egészen biztos, hogy a nagyvonalúság-hiány áll mögötte. Pontosan ugyanaz, ami a magyar politikát is tönkreteszi, illetve a jelenlegi, penetráns irányba tekeri.
Irigykedő, szűkkeblű üzeneteket csócsálunk már évek óta. Az a politikus lesz népszerű, amelyik látványosan és szívből, nyílt színen tud utálni másokat (jellemzően a gyengébbeket), az a párt lesz közkedvelt, amelyik kellő arroganciával és a nagyvonalúság teljes hiányával sorolja, hogy kiknek legyen rosszabb (jellemzően azoknak, akiknek már így is rossz). Bekeríteni, megbüntetni, betiltani - ezekre jön a legnagyobb taps. Ha felteszek egy olyan kérdést az "SMS-szavazós" műsorban, ami úgy kezdődik, hogy "ön szigorúbban büntetné-e azt, hogy...", akkor mindegy, de tényleg mindegy, hogy hogyan folytatódik a mondat, a szavazatok túlnyomó többsége igen lesz. Még akkor is, ha már nem is lehet súlyosabban büntetni, mert már ma is, eleve életfogytiglan szabható ki érte. Legyen neki rosszabb!
A politikai csaták kizárólag az ellenfélről szólnak, soha nem a problémák legyőzéséről. A programja minden félnek csupán annyi, hogy ő nem a másik fél. Perspektívája a következő választás estéjéig tart, ahol győzelmi beszédet szeretne mondani. Sehol, semmi nagyvonalúság.
Na, többek között azért szöktem el most egy időre Bolognába, hogy ezt a reménytelenséget ne lássam, hogy ezekből az élményekből kevesebb jusson. Jó kávéból meg több. Jövő héten, ha addig nem történik valami fontosabb, majd az olasz apukákról fogunk ugyanitt beszélgetni.
