Háromkirályok

Áder – akinek a szeméből a szolgálati szabályzat sugárzik

Néhány évvel ezelőtt, viszonylag széles körben terjedt a mondás: a fideszes Fiúk értik a viccet, de nem szeretik. Ha ezt hallottuk, mindig Áder János jutott az eszünkbe, akit a népnyelv – jellegzetes bajusza okán – Csornai Charles Bronson-nak is hívott. Azóta persze lett újabb, nyomdafestéket nem tűrő elnevezése is, de azt nem írjuk le, mert felségsértés lenne, és az nem a mi világunk. Meg aztán, az sem kizárt, hogy igazságtalanok volnánk vele szemben: Áder János fancsali, savanyú ábrázata akár megtévesztő is lehet, és könnyen elképzelhető, hogy a búval bélelt fizimiska vidám, jó humorú embert takar.

Áder János nevét Orbán pártelnök kollégiumi társaként ismerte meg a nagyvilág. Barátja, bizalmasa, és a futballban is pályatársa volt a Fidesz örök és megbonthatatlan vezérének. Áder kiszámítható volt – olyan ember, akire a Vezénylő Tábornok mindig számíthatott. Egy pártbéli komája így jellemezte a búsképű, négygyermekes családapát: Áder János szeméből a szolgálati szabályzat sugárzik.

Legtöbb fideszes társával ellentétben, Ádernek volt civil munkahelye. Az egyetem elvégzése után, két évig a hatodik kerületi tanács lakásosztályán volt előadó – ha nem jön Gorbacsov, és vele a rendszerváltozás, Orbán talán nem az ötödik kerületi Haris közben, hanem a Terézvárosban jut egy őt meg nem illető nagyságú bérlakáshoz. (Amelyet aztán a Cinege utcai házikóra cserélt.)

Áder politikai pályafutásában 2007. januárjában volt egy kis kitérő, amikor Schmidt Mária ante portas címmel megjelent egy írás a Fidesz üzemi lapjában, a Magyar Nemzetben. A cím allegorikus, mert a cikk valójában Áderről szólt. Aki – az álnéven író szerző szerint – miközben tőrrel a kezében tört a vezérre, egy új, Orbán-mentes párt alapításán törte a fejét. Mindenki úgy tudta, hogy az újságcikkel Orbán üzent Ádernek. Hogy vigyázzon: hiába nőtt egy fejjel nagyobbra, mint a párt elnöke, könnyen kitörheti a nyakát.

Majdnem így is lett. Orbán Brüsszelbe száműzte Ádert, ahol ő annyira jól érezte magát, hogy nem is akart hazajönni. De Orbánnak itt volt rá szüksége. Miután Schmitt Pál belebukott a plágiumba, kellett valaki, aki két l-lel írja azt, hogy államfő. Áder, duzzogva bár, de hazajött köztársasági elnöknek. Talán volt egy megállapodása Orbánnal, hogy akkor foglalja el a magas hivatalt, ha cserében nem csinál semmit. Ha így volt, a szavukat mindketten megtartották.

A Vezénylő Tábornok

S ha már Orbán: azt hinnénk, hogy mindent tudunk róla. Lehet, hogy így is van: ő a magyar közélet egyik legrégebbi szereplője, harminc éve látjuk minden nap valamelyik televízióban.

Az idősebbek és az egészen középkorúak még emlékeznek a vadul liberális, harcosan és karcosan ateista, szakállas fiatal vezérre. Aki lenézte a papokat, megvetette a vallásosságot. Amikor a magyar törvényhozásban egy kereszténydemokrata politikus emelkedett szólásra, a Fidesz-kórus csuhásokat kiáltott. Meg még azt: térdre, imához! (Kéretik nem elfelejteni!)

A Harmadik Magyar Köztársaság első parlamenti munkanapján az akkor még valóban fiatal demokraták egy-egy narancsot raktak valamennyi parlamenti képviselő padjára. (Kéretik rá emlékezni!)

Aztán kiderült, hogy sem a baloldalon, sem pedig a liberális szektorban nincs számukra elég hely. Nem sokat hezitáltak, szemrebbenés és lelkifurdalás nélkül elfoglalták a jobboldalt. Talán maguk sem tudják már, hogy mikor történt a varázslat, de Orbán és társai egyszerre csak azon vették észre magukat, hogy nagyon konzervatívok lettek, és nagyon keresztények. Pápábbak a pápánál, magyarabbak a magyaroknál.

Ő az egyetlen magyar politikus, aki úgy tudja magáról, hogy még sohasem hazudott. Lengyel László egy tanulmányában tigrisként írta le Orbánt, aki némán és szenvtelenül járja körül a zsákmánynak kiszemelt áldozatot, hogy amikor elérkezettnek látja az időt, kíméletlenül lecsapjon rá. Amikor 2002-ben veszített, a tigris-imázsnak nyoma veszett. Orbán olyanná lett, mint a kisgyerek, aki záráskor sem akar még hazamenni az állatkertből. Sír, ordít és toporzékol, testét a földhöz csapdosva hisztizik. Hiába mondják neki a felnőttek, hogy mára vége, tessék megvárni, amíg megint kinyit az állatkert, ő még maradni akar: megnézni a zebrát, látni a zsiráfot, etetni a majmokat. (A haza nem lehet ellenzékben.)

Sokáig kellett várnia, egészen 2010-ig,, míg újból kinyitottak a pénztárak.  Akkor eldöntötte, hogy soha többé nem fog veszíteni.

A házmester

Harmadik hősünk szerepe a Fideszben megkérdőjelezhetetlen: Kövér László a párt lelkiismerete, egyik frontembere, arca, szimbóluma. Férfiúi éke, azaz legendás bajusza kormányokon és ideológiákon ível át. Ugyanabban a kisvárosban nőtt fel, mint Gyurcsány Ferenc, a DK elnöke: mindketten Pápán voltak kisdiákok és úttörők. Sőt, Kövér, minthogy néhány esztendővel idősebb a volt miniszterelnöknél, hamarabb lehetett a pápai úttörő-csapattanács elnöke, mint Gyurcsány. Ha egyidősek, talán vetélkedtek volna a magas méltóságért, így azonban a magyar történelem szegényebb lett egy bizonnyal nemesre sikeredő párviadallal.

Mielőtt hősünk a konzervativizmus rögös útjára lépett volna, még volt egy rövid ideológiai balkanyar a pályafutásában: az egyetem elvégzése után, az MSZMP KB Társadalomtudományi Intézetének lett a munkatársa. A többi között Kéri Lászlóval és Stumpf Istvánnal közösen osztozott a késő-kádári fiatal értelmiség hányattatásaiban, ám a tudományos karrier már nem teljesedhetett ki: bekavart a rendszerváltozás, és az ígéretesnek tűnő előmenetel derékba tört.

Az intézet megszűnt, ám Kövér nem maradt munka nélkül. Az első szabad választások eredményeként, rögtön az országgyűlésben találta magát. 1990-től képviselő, közben egy Soros ösztöndíjjal súlyosbítva – de ennyi csak a gyengeség, nem több: ma már, amint az többször is „lenyilatkozta“, nem ebédelne együtt a nagybátyjával, aki a pápai szocialisták alelnöke is volt.

Kövér mindig ismert volt a nagyközönség előtt, igazán azonban az úgynevezett „köteles beszéd“ kapcsán híresült el. Nagy horderejű beszéd volt, amit egy békéscsabai lakossági fórumon elmondott, olyannyira, hogy sokak szerint, a 2002-es választási kampányban tett megszólalásai értékes segédpontokat jelentettek a későbbi győztes MSZP-nek. Aki nem hisz a Fidesz-kormány eredményeiben, mondta 2002-ben Kövér, az keressen magának egy szöget, kalapácsot, egy jó erős kötelet, menjen le a pincébe és egy gerendára akassza fel magát.

Ma már meg sem kottyannának nekünk ezek a szavak, a mostani, eldurvult közéletben talán meg sem hallanánk az akkori füleknek furcsa mondatokat. Igaz, Kövér máskor sem spórolt az erőteljes jelzőkkel. A Fidesz 2002-es kongresszusán strigáknak, azaz ártó lényeknek nevezte a másik oldal politikusait, valamint szellemi hontalanoknak és honkupeceknek.

Bár a bajusza még a régi, a Kövér-imázs mára mintha megkopott volna. Nem házelnökként teszi a dolgát, hanem házmesterként. Nem lennénk a helyében, mert minden pillanatban látszik rajta, hogy utálja azt, amit csinál. Ha nem lenne ellenzék, talán még elviselhető volna számára a tisztség, de így csak szenved és undorodik.

Áder, Orbán és Kövér: jelenleg hatalmuk csúcsán vannak. Innen felfelé már nem vezet út. Mindent elértek, amit három vidéki srác elérhet. Sőt, annál jóval többet. Ahogy Orbán Viktor egy korábbi interjúban, nem kevés Kádár-nosztalgiával megfogalmazta: ha ma lenne fiatal, egy olyan mélyről jött fiúból, mint amilyen ő volt, legföljebb traktoros lehetett volna, vagy agronómus.