Nincs fegyelmezetlen diák, csak érdektelen óra

Megváltoztak a gyermeknevelési módszerek. A szülői házban is, az iskolában is. Fel vannak készítve erre a helyzetre a pedagógusok?

Az biztos, hogy a gyerekek viselkedése megváltozott, de a tudományos vizsgálatok nem tudják alátámasztani azokat a végletes feltételezéseket, amelyeket a közvélemény erről a problémáról általában gondol. Ha megkérdezzük az „utca emberét,” tízből nyolcan biztosan azt mondják, hogy rettenetesen rossz lett a helyzet, hogy a gyerekek szemtelenek, erőszakosak egymással és a felnőttekkel szemben is. Nem tisztelnek senkit, a tanáraikat sem. Látni kell, ezek a viselkedési formák, bizonyos értelemben az átfogóbb társadalmi változások lenyomatai. Kissé fellengzősen fogalmazhatnék úgy is: kultúrák ütköznek egymással. Az elmúlt évtizedekben – és e téren valóban jóval hosszabb időt, akár fél évszázadot kell figyelembe venni – a családokban jelentős demokratizálódási folyamat zajlott le. Ha valaki, aki már elmúlt 70 éves, összehasonlítja a saját gyermekkorát a mostani gyerekek átlagának a gyermekkorával, akkor azt látja, hogy ma a gyerekeknek a családban jóval komolyabb szerepük van, mint mondjuk 50, 60, 70 évvel ezelőtt volt. Beleszólhatnak nagyon sok mindenbe, jobban részesei a családi döntéseknek, folyamatoknak. Lejátszódott egy emancipálódási folyamat, amit a magam részéről nagyon pozitív dolognak tartok.

Úgy tűnik, a táradalom nem tudta, nem tudja kezelni ezt a folyamatot…

Így van, és ez alól az iskolák sem kivételek. 

Ha megkérdeznénk a pályaelhagyó tanárokat, biztosan sokan a régi értékek elvesztését említenék. Egyetért ezzel?

Azok, akik a régi értékeket a diákok „behódolásának” tulajdonították, biztosan így is érzik. Néhány évtizeddel ezelőtt az iskolákban olyan módszereket alkalmaztak, amelyek a fegyelem mindenáron tartását, a feltétel nélküli tiszteladást tartották szem előtt. Nem vitás, a mai pedagógusok ezt nem kapják meg a mai gyerekektől. Lehet ezen háborogni, de ezt inkább természetes folyamatnak kellene tekinteni, nem pedig értékvesztésnek. Ahhoz, hogy ez működjön, és a tanárok is elfogadják a helyzetet, az iskoláknak kellene átalakulniuk. Nem gondolom, hogy ez minden esetben eredményre vezethet, mert amikor teljesen indokolatlanul erőszakosan viselkedik egy tanuló, akkor egy ilyen helyzet kezelése sokkal bonyolultabbá válik, de azért a fő folyamat mégiscsak ez volna.

Nehezen változnak a családok is, de az iskolák talán még nehezebben… 

A gyerekek a szülőkhöz tartoznak, a szülők felelőssége másfajta, mint a pedagógusoké, és ebből adódnak ezek az ütközések. És köztük őrlődnek a gyerekek, amikor a liberálisabb családi légkör ellentétbe kerül az iskola ridegebb világával. Igen, az iskola nehezebben változik, mint a család, s ez konfliktusokkal jár, amelyeket valamilyen módon kezelni kell. Egyre több olyan iskolát ismerek, ahol megértették már az idők szavát, és oldják a konfliktusokat, de ebben nem minden tanárban találnak partnert. 

Milyen módszerre gondol?  

Ahol bevonják a tanulókat az iskolai döntések folyamatába, ott a poroszos, tekintélyuralmi légkört demokratikusabb váltja fel, és ezzel el lehet érni, hogy a gyerekek részesei, ne csak elszenvedői legyenek a saját oktatásuk folyamatának. Ne csak „tudásbefogadó magnó” szerepük legyen az iskolában a diákoknak.

Ön is elismerte, hogy erre nincs minden pedagógus felkészülve. Az idősebb korosztályokat nem is tanították meg erre az egyetemeken. Talán nem is kifejezetten magyar problémáról beszélünk…

Az iskolai fegyelem megtartása, a modern tanár-diák viszony kialakítása más országokban is gondot okoz, de ismereteim szerint, több-kevesebb sikerrel már mindenütt keresik a megoldást. Sehol nem sikerül egy csapásra rendezni a pedagógusok egymás közti viszonyát, valamint az iskola és a szülők kapcsolatát. Ezt az utat csak fokozatosan lehet bejárni. Tudomásul kell venni: ahogyan változik az élet, úgy kell átalakulnia az egész oktatási rendszernek is. Ami a fegyelmezést illeti? Az a legjobb fegyelmezés, amire nincs szükség. Annak a tanárnak, aki olyan tevékenységbe vonja be a diákjait, ami érdekli őket, ami kielégíti az igényeiket, az órákon maguk is úgy érzik, hogy gyarapodik a tudásuk, nem okoz gondot a fegyelmezés. Nagyon sok helyen bizonyos értelemben „szerződést” kötnek a gyerekekkel, a pedagógusok és a gyerekek közösen létrehoznak bizonyos szabályokat, amelyeket aztán könnyebb betartatni. 

Egy nagyvárosi elit iskolában elképzelhetőnek tartom, hogy egyfajta „társadalmi szerződés” működhet. A hátrányos helyzetű, kisebb településeken is?

Ott is. Ebből a szempontból egy vidéki meg egy pesti diák nem különbözik egymástól. Más baj van. Az, hogy a magyar oktatási rendszerben nagyon elkülönült iskolatípusok jöttek létre, a gyerekek iskolás korukban több alkalommal is kénytelenek intézményt váltani. A középfokú tanintézetekbe különböző általános iskolákban tanult gyerekek lépnek be, és ezen a szinten már találkozhatnak a tanárok „elrontott” gyerekekkel, s ezt abban a korban már nagyon nehéz korrigálni. Hihetetlenül sok erőfeszítés kell elhitetni a gyerekekkel, hogy nekik valóban lehet közük ahhoz, hogyan tanulnak, sőt, ahhoz is, amit tanulniuk kell. És egyáltalán, közük lehet az iskola szabályaihoz is. De ezt akkor is meg kell kísérelni, még ha nehezebb feladat is, mintha a rendszer már az óvodától kezdve logikusan fel van építve és a gyerekek mindig ilyen környezetben tudnak előre lépni az iskolában.

Minden évben egy évfolyam kimegy, egy új évfolyam lép be. Mindig mindent elölről kell kezdeni?

Hogyan lehet az újonnan belépő gyerekeket bevonni, hasonlóan részesévé tenni a korábbi rendszernek?  Erre sokféle megoldást lehet alkalmazni, de egy valamiben valamennyinek azonosnak kell lennie: meg kell teremteni a bizalmat, az együttműködést, a felelősség megosztását. Nem kell eljátszani, hogy én mondom meg, milyennek kell lenni, te pedig ezt fogadd el, mert ha nem teszed, és másképpen viselkedsz, akkor majd jól megbüntetlek. Ez ma már nem pedagógia.

Működhet ez a felnőttként kezelés módszere az általános iskolában is?

Már az óvodás korban is működik. Nyilván nem ugyanazokban a kérdésekben, mint mondjuk egy gimnáziumban 10 évvel később, de ügyesen alkalmazkodva, a gyerekek korához, előzetes tudásához igazítva, mindenképpen lehet támaszkodni a mai gyerekek együttműködésére.