Heidl György: felelős az intézményes egyház vezetése a vallásosok számának csökkenéséért

Az (egyháztól és kormánytól független) nyilvánosság attól hangos, hogy drámaian csökkent a vallásosak, különösen a katolikusok száma. Helytálló ez az értékelés?

A népszámlálási kérdések között más vonatkozásban is voltak opcionálisak, nem csupán a vallási-felekezeti hovatartozásra vonatkozóan. Igaz, elég nagy volt azok aránya – 40 százalék –, akik nem nyilatkoztak a vallási elköteleződésükről, de ezt az arányt annak fényében tudnám igazán értelmezni, ha látnám, hogy az egyéb opcionális kérdésekre milyen százalékban válaszoltak. Úgy vélem, nem is egyszerű népszámlálás volt ez, hanem egy átvilágítás, ahol talán még a korábbiaknál is szigorúbban monitorozták a társadalmat. Olyan módon volt összeállítva a kérdéssor, hogy abból hihetetlenül jó mintázatokat lehet készíteni. Véleményem szerint a 2022-es kérdéssor, akár volt benne új elem, akár nem, olyan társadalmi környezetben és atmoszférában készült, amikor a korábbiakhoz képest megváltozott az emberek bizalma az állami hivatalok és felmérések iránt. Sokan lehangoló tapasztalatokat szereztek a különféle trükkökkel megszerzett választói és egyéb listákról. A bizalmatlanság ráülhetett a visszajelzésekre a felekezeti hovatartozást illetően is. Azt azonban nagyon nehéz kimagyarázni, hogy például a magukat katolikusnak vallók aránya 20 év alatt a felére csökkent. A jelzett fenntartásokkal együtt nyugodtan lehet ezt drámainak nevezni. Egészen biztos, hogy az eredmény olyan üzenet a katolikus egyház számára, amin sokaknak el kell gondolkodni. Mivel a kérdéssorban egy adott vallás intézményéhez való tartozásra kérdeztek rá, kitüntetett az intézményes egyházak vezetőinek felelőssége. Elsősorban az ő feladatuk, hogy értelmezzék az eredményt, tanulságot szűrjenek le belőle és döntéseket hozzanak. 

Tényleg van ok az aggodalomra? Hiszen az igazán sokkoló csökkenés nem is most, hanem 2001 és 2011 között következett be a vallásossági adatokban.

Ezeket a tendenciákat majd a szociológusok, vallásszociológusok értelmezik, ebben a szakmában nem vagyok jártas.  Első pillantásra a publikált táblázat, a számsor nagyon leegyszerűsített kimutatás. Ami viszont feltűnő: annak ellenére, hogy 2011 és 2021 között nagyon erőteljes állami támogatással páratlan pozíciókat épített ki például a katolikus egyház Magyarországon a vallási turizmusban, a közoktatásban, a felsőoktatásban, a szociális szférában, a társadalmi élet legfontosabb területein, igazán beszédes az eközben elszenvedett egymillió csökkenés. A veszteség egybeesik azzal, amikor olyan lehetőségei voltak az egyházaknak, amilyenek 1945 óta soha. Elgondolkodtató, hogy egy anyagi konjunktúrában következik be jelentős spirituális térvesztés.

Szét lehet szálazni, hogy egy ilyen csökkenés mennyiben természetes társadalmi folyamat, és mennyiben vethető fel egyházi felelősség?

Fölvethető az egyházi felelősség, sőt, az intézményes egyházak vezetőinek felelőssége is. Hogy ez egy általános nemzetközi tendencia volna, amire most a katolikus közlemény hivatkozik, az szerintem erős túlzás, hiszen a világban látunk ezzel ellentétes folyamatokat is. Vannak olyan földrészek, nagy kiterjedésű régiók, ahol nemhogy csökkenés nem tapasztalható, hanem növekszik és erősödik a katolikus egyház. A keresztények száma is növekszik világszerte. A politikai kommunikációs panelekből folyton a „hanyatló Nyugatról” hallunk. A most napvilágot látott adatok alapján elmondhatjuk, hogy mi ehhez a hanyatló Nyugathoz tartozunk. A felelősséget fel lehet vetni abból a szempontból is, hogy miként készültek az egyházak a népszámlálásra. Óriási energiákat fektettek abba a kampányba, hogy tegyünk hitvallást. Hitvallás – ez a szó szerepelt ezekben a reklámokban. Engem már akkoriban is elgondolkodtatott, hogy az volna a hitvallás, ha valaki egy később titkosított módon a négy fal között kattint egyet? Ez az egyházi hagyomány hitvallás fogalmától teljesen idegen. A hit megvallásának – a keresztségi hitvalláson túl – mindig akkor volt valódi súlya az egyház történetében, amikor az egzisztenciális kockázattal járt. A szív hite megigazulásra, a szájjal való megvallás üdvösségre szolgál, mondja Pál apostol. Most viszont abban a közegben fogalmazódott meg a hit megvallásának igénye, ahol állandóan mérik és szondázzák a társadalmat, ahol azt nézi a hatalom, hogy egy-egy döntés mögött milyen támogatottság állhat, mennyit veszíthetnek vagy nyerhetnek vele, azaz uralkodóvá vált a mennyiségi szemlélet. Eléggé visszás, amikor az egyházi vezetők összemossák a hitvallást a társadalmi-politikai pozícióval, amikor arra alapoznak, hogy hányan kattintanak egy adott rubrikába. Akár ez is befolyásolhatta, hogy sokan nem nyilatkoztak meg ebben a kérdésben.

A katolikus egyház politikai pártokat megszégyenítő ravaszsággal kommentálta a csökkenést. Arra helyezte a hangsúlyt, hogy a vallásos polgárok között továbbra is toronymagasan vezet. Ezzel szemben Fabiny Tamás – bár az evangélikus egyház apadása nem is olyan súlyos – csöppet sem triumfál, sőt, éppen ellenkezőleg. Mi az oka, hogy különbözik a két kommunikáció stílusa?

Az első katolikus, evangélikus és református nyilatkozatokat összevetve nagyon érdekes különbség az, hogy össz-kereszténységben egyedül az evangélikusok gondolkodtak. A katolikusok és a reformátusok csak a saját felekezeti szempontjaik alapján nyilatkoztak. Az evangélikusok megnyilatkozása az én szememben közelebb áll ahhoz a szellemiséghez, amit az evangéliumokból kiolvasok. A három közlemény illeszkedik abba a sorba, ahogyan az elmúlt 10-13 évben a politikai hatalom alá rendelt egyházak kommunikáltak. Egészen eminens módon megnyilvánuló politikai kereszténység az, amit ma Magyarországon tapasztalunk, és ezt szerintem minden komoly és komolyan vehető egyházi vezető látja, de felekezetenként eltérő hangsúlyú válaszokat adnak. Az evangélikus egyháznak korábban is voltak már olyan válaszai, amelyek nem álltak összhangban a hatalom elvárásaival. Kitűnnek abból a szempontból is, hogy milyen tanulságot vonnak le az adatokból. A katolikusok és a reformátusok úgy kommentálták ezt a – legalábbis szembeötlő – térvesztést, hogy a pohár félig tele van. Ezzel szemben az evangélikusok a bűnvallást és a lelkiismeret-vizsgálatot tartják időszerűnek. Úgy látszik, ők már most levonták a megfelelő következtetést. A magyar katolikus egyház elmúlt években kialakított kommunikációját a magam részéről teljes tévútnak tartom. Ennek lényege, hogy a világosság fiai e világ fiainak okosságát akarták követni és alkalmazni [jézusi szófordulat, ahol a világ fiai a gyülekezeten túli világot, míg a világosság fiai a gyülekezetet jelenti – a szerk.]. A bulvárig lemenve, mindenféle olyan eszközzel igyekeznek marketingelni, ami a lehető legtávolabb áll az evangélium üzenetének hatékony átadásától. A mostani nyilatkozat sem ad okot arra, hogy reménykedjünk a gyors változásban.

A katolikus egyház intézményes vezetői mennyire vannak tisztában, és mennyire foglalkoznak a helyzet súlyosságával, hogy nemcsak a hívek maradnak el a templomokból, hanem a papok száma is rohamosan csökken, és pár tíz éven belül jelentősen átalakul a ma ismert egyház képe. Saját tapasztalata szerint vívódnak emiatt, foglalkoznak ezzel, vagy engedik a lovak közé a gyeplőt?

Vívódnak, ez napi téma, hiszen nyilvánvalóan már a nagyon közeli jövőről van szó. Amikor majd eljutunk oda, hogy még a nagyobb városokban sem lesz minden vasárnap szentmise, akkor az mellbevágó lesz. A válasz nagyon késlekedik. Nálunk, katolikusoknál az a legfontosabb cél, hogy az Eucharisztia mindenkihez eljusson, mert az egyházat eucharisztikus közösségként határozzuk meg. Ha paphiány miatt egyszerűen logisztikailag nem megoldható ez, akkor viszont nagyon komolyan el kell gondolkodni a viri probati (kipróbált férfiak) intézményének felújításán. Biblikus alapja, őskeresztény és ókeresztény gyakorlata van annak, hogy rátermett családos férfiakat szenteltek pappá, akik életükkel, tetteikkel igazolták alkalmasságukat a közösség vezetésére és a liturgikus szolgálatra.  Ez nagyon érzékeny kérdés a katolikus egyházon belül, ahol rengeteg irányzat van, és sokan egy ilyen lehetőséget már-már ördögi praktikának tartanak, ugyanakkor azt gondolom, hogy elkerülhetetlenül bekövetkezik.