Idétlen idők

Föld S. Péter 2020. április 3. 07:15 2020. ápr. 3. 07:15

Tíz évvel ezelőtt, a 2010-es választás előtt néhány nappal, a Fidesz akkori (és mai) vezetői azt ígérték, hogy a voksolás után más országban fogunk ébredni. Sokan már akkor is fenyegetésnek vettük a bejelentést. Nem akartunk más országban élni. Nem voltunk elégedettek mindennel, de úgy gondoltuk, ami nem jó, azt majd közösen kijavítjuk. A Fidesz beváltotta az ígéretét, Magyarország tényleg más ország lett, mára sok szempontból rosszabb hely, mint amitől a rendszerváltáskor – úgy hittük örökre – megszabadultunk. Teljhatalom idétlen időkre, egy nemzetmegvezetővel az élen.

Éltünk mi már ilyen országban. Negyven évig tartott az előző átkos, a mostaniról még nem tudni, meddig bírja. Igaz, az előzőről sem lehetett tudni, hány évig tart. Azt gondoltuk, hogy örökké úgy lesz, ahogyan volt. Elfogadtuk, megszoktuk, beletagozódtunk, ahogyan kell.

A miénk volt az is. Az ország, amit örökül kaptunk, és az élet, ami nekünk jutott. Egy szót sem szólhattunk, mert még így is mi voltunk a legvidámabb barakk. Jobb dolgunk volt, mint a románoknak, a bolgároknak, a keletnémeteknek, a cseheknél is boldogabbak voltunk, a szlovákokról nem is szólva. Nekünk volt a legnagyszerűbb diktátorunk mind közül.

A rendszer rossz volt, cinikus, de elviselhető. Hagyta, hogy együtt éljünk vele. Tudtuk, mit várnak el tőlünk ahhoz, hogy békén hagyjanak bennünket. Ismertük a szabályait, magunkban megvetettük és lenéztük. (Megvett bennünket, és lenézett minket.) Nem hittünk benne, és a hatalom pontosan tudta, hogy a háta mögött kiröhögjük. Nem várta el tőlünk, hogy szeressük, egyedül azt várta el, hogy tegyünk úgy, mintha rendben volna az, ami van.

Tapsolni sem kellett, elég volt az is, ha csöndben voltunk. És aki nem szólalt meg, vagy nem mondott olyat, amit nem lett volna szabad, mondhatott ezen kívül bármit. Ismertük a kiskapukat, és éltünk is ezzel a tudásunkkal. A hatalom is tudta rólunk, hogy időnként túljárunk az eszén, és amikor csak tehetjük, megszegjük a szabályokat – ilyenkor becsukta mindkét szemét, és hülyének tettette magát.

Tudtuk, hogy hazudnak nekünk, és a hatalom is tudta rólunk, hogy tudunk róla mindent: leginkább azt, hogy egyetlen szava sem igaz. Mindenki hazudott mindenkinek, de ez nem zavart senkit, mert ez tartotta össze a rendszert, amely olajozottan működött. Egészen addig, amíg össze nem omlott.

Most megint ott vagyunk, ahol egyszer már voltunk. Közben persze volt némi kalandunk a demokráciával, kokettálhattunk a szabadsággal, játszhattunk egy kicsit köztársaságost.

Itt élünk. Nem megyünk, nem menekülünk. Előkeressük az egyszer már bevált régi játékainkat. Abban reménykedünk, hogy a hatalomnak nem kell, hogy szeressük: megelégszik azzal is, ha tartunk tőle. Rá szavazunk, vagy másokra, végső soron neki az is mindegy. Van neki szavazója nélkülünk is elég. A nemzetmegvezető kevéssel beéri, a fő, hogy maradhasson még valameddig. Idétlen időkig, vagy, ha lehet, egy kicsivel még annál is tovább.