Illetékes elvtárs megmondja, hogy mit kutassál!
Most még csak kevesek érzik problémának, ami a Magyar Tudományos Akadémiával történik. Jelesül azt, hogy a kormány szándékai szerint áprilistól új szabályok lesznek érvényesek, hivatalnokok döntik el, hogy a kutatók mit és mennyiért kutathatnak. Nem egyszerűen beleszólást kérnek az akadémiai döntésekbe, hanem döntési helyzetbe követelik magukat.
Ezzel gyakorlatilag megszűnik a kutatás szabadsága Magyarországon. Nagyobb baj ez, mint ahogyan azt a legtöbben gondolják, mert hosszú távon mérhetetlen károkat okoz Magyarországnak. Érthető, ha ma még nincsenek sokan, akik felismerik ennek a fontosságát, pedig a jövőben a hozzáadott érték, vagyis a tudás, a kreativitás egyre fontosabb lesz.
Éltünk mi már olyan országban, mint amilyen most vár ránk. Negyven évig tartott, a mostaniról még nem tudni, meddig bírja. Igaz, az előzőről sem lehetett tudni, hogy meddig tart. Ezért sokan azt gondoltuk, hogy örökké úgy lesz, ahogyan volt. Elfogadtuk, megszoktuk, beletagozódtunk.
A miénk volt az is. Az ország, amit örökül kaptunk, és az élet, ami nekünk jutott. Egy szót sem szólhattunk, mert még így is mi voltunk a legvidámabb barakk. Jobb dolgunk volt, mint a románoknak, a bolgároknak, a keletnémeteknek, a cseheknél is boldogabbak voltunk, a szlovákokról nem is szólva.
Nekünk volt a legdemokratikusabb diktátorunk mind közül.
A rendszer rossz volt, cinikus és elviselhető. Hagyta, hogy együtt éljünk vele. Tudtuk, mit várnak el tőlünk ahhoz, hogy békén hagyjanak bennünket. Ismertük a szabályait, magunkban megvetettük és lenéztük. Nem hittünk benne, és a hatalom pontosan tudta, hogy nem vesszük komolyan. Hogy kiröhögjük a háta mögött. Nem is várta el tőlünk, hogy higgyünk benne. Azt várta el egyedül, hogy tegyünk úgy, mintha rendben volna az, ami van.
Idővel már tapsolni sem kellett, elég volt az is, ha csöndben voltunk. És aki nem szólalt meg, vagy nem mondott olyat, amit ne lett volna szabad, mondhatott ezen kívül bármit. Ismertük a kiskapukat, és éltünk is ezzel a tudásunkkal. A hatalom is tudta rólunk, hogy időnként túljárunk az eszén, és amikor csak tehetjük, megszegjük a szabályait. Ilyenkor becsukta a szemét, és hülyének tetette magát.
Tudtuk, hogy hazudnak nekünk, és a hatalom is tudta: tudjuk róla, hogy egyetlen szava sem igaz. Mindenki hazudott mindenkinek, de ez nem okozott zavart, épp ellenkezőleg: ez tartotta össze a rendszert, amely olajozottan működött, egészen addig, amíg össze nem omlott.
Most megint ott vagyunk, ahol egyszer már voltunk. Közben persze volt némi kalandunk a demokráciával, kokettálhattunk a szabadsággal, játszhattunk egy kicsit köztársaságosdit.
Menekülhetnénk, de itt maradunk. Behúzzuk fülünk, farkunk, hátha ez elég lesz a túléléshez. Abban reménykedünk, hogy a hatalomnak nem kell, hogy szeressék, megelégszik azzal is, ha tartunk tőle. Rá szavazunk, vagy valaki másra, végső soron neki az is mindegy, van neki szavazója nélkülünk is épp elég. Kevéssel beéri, fő, hogy maradhasson még valameddig. Idétlen időkig, vagy, ha lehet, egy kicsivel még annál is tovább.
Palkovics úr, szóljon a főnökeinek: utasítsák Önt, hogy hagyja békén a tudományt!
