Jogszabályokkal kikövezett úton száguld a magyar oktatási rendszer a semmibe

A nyolcadikos, tovább tanulni készülő diákok számára egy fontos dátum közeleg, nevezetesen november 15. Az Oktatási Hivatal azon a napon teszi közzé a hat és nyolc évfolyamos gimnáziumi központi írásbeli felvételi vizsgát szervező gimnáziumok, továbbá a nyolcadik évfolyamosok számára központi írásbeli felvételi vizsgát szervező intézmények jegyzékét. A diákok a központi írásbeli vizsgát az ország bármelyik vizsgát szervező intézményében megírhatják, nem kell feltétlenül abban az iskolában, ahová be szeretnének kerülni. 

A központi írásbeli felvételi vizsgára november 30-áig lehet jelentkezni közvetlenül abban a vizsgát szervező intézményben, ahol azt szeretnék megírni. Jó azonban, ha azt is szem előtt tartják, hogy a központi írásbelire jelentkezés nem váltja ki a középiskolába jelentkezést. Azt legkésőbb 2024. február 21-ig lehet megtenni. 

Ám van még egy dátum, ami fontos lehet, december 8.-ig lehet pályázni az Arany János Tehetséggondozó Programba. A tájékoztató szerint ennek keretében „lehetőség nyílik arra, hogy a hátrányos helyzetű tehetséges gyerekek olyan középiskolákban, kollégiumokban tanuljanak, nevelődjenek, amelyek célul tűzték ki a tehetséggondozást és a felsőfokú tanulmányokra való eredményes felkészítést”. A programba olyan tehetséges diákok jelentkezését várják, akik kilencedik évfolyamon tervezik folytatni a tanulmányaikat, emellett pedig rendszeres gyermekvédelmi kedvezményben részesülnek, hátrányos helyzetűek, vagy olyan településen élnek, aminek az állandó lakosságszáma nem haladja meg az ötezer főt.

A sikeresen pályázók megyéjük egy olyan iskolájába és kollégiumába nyerhetnek felvétel, amely részt vesz az Arany János Tehetséggondozó Programjában, s ott egy speciális program alapján készítik fel őket az érettségire és a felsőoktatásra. Ennek része, hogy bizonyos tantárgyakból emelt óraszámban tanulhatnak, de önismereti, személyiség- és képességfejlesztő, kommunikációs és tanulás-módszertani programokban is részt vesznek, segítik őket a nyelvvizsga megszerzésében, de akár jogosítványt is térítésmentesen szerezhetnek. Az ott tanuló diákok ösztöndíjban is részesülnek, aminek összege a tanulmányi eredménytől függően általában havi 20-40 ezer forint.

Ahhoz, hogy egy diák oda bekerüljön, a kért dokumentumokon túl, részt kell vennie egy központi írásbeli vizsgán. Ezen kívül írni kell egy önéletrajzot is, amiben a jelentkező az életkörülményeiről, családi hátteréről, az eddig elért iskolai, művészeti és sporteredményeiről, hobbijairól és a jövőbeli terveiről is számot ad, valamint arról is írnia kell, miért szeretne részt venni ebben a programban. A jelentkezési lapot az Oktatási Hivatal honlapjáról lehet majd letölteni 2023. november 30-tól. A pályázatokat 2023. december 8-ig kell benyújtani.  

Ez mind nagyon szép, a tehetségeket igenis támogatni kell, főleg a hátrányos helyzetűeket. Csak a valóság, az szól mindig közbe. A következő Facebook-bejegyzést egy nem pedagógusként dolgozó pedagógus írta: „Szeretném, ha mindenki megértené. Felvételi tréninget tartottunk 8. osztályosoknak. Ügyesek, kedvesek, helyesek, szeretnének jól teljesíteni. Egy részük felkészült, egy másik részük a választott vizsgatémában rendkívül hiányosan teljesít. Amikor arról beszélünk, mire kellene még az éles vizsgáig hangsúlyt fektetni, sorra kiderül: nincs fizikatanár, nincs kémiatanár, 6.-ban, 7.-ben szerette a biológiát, ezen az úton szeretne továbbmenni, de az idén már a magyar szakos tanítja azt is, aki nemigen ért hozzá. Egy tizennégy fős csoportban a gyerekek fele érintett. Nem indulnak egyenlő esélyekkel már az első nagy megmérettetésen sem, holott ugyanolyan ügyesek, kedvesek, helyesek és szeretnének jól teljesíteni. Ez probléma, nagy probléma, a lefóliázott könyvek tartalma kevésbé. Sírni tudnék.”

Valóban sokunknak sírni volna kedvünk. Különösen azok után, hogy némi felháborodást keltett, hogy a pedagógushiány elfedésére az iskolákban hamisítják a Krétát. Vagyis a pedagógusok a sima helyettesítés helyett is azt írják be, hogy szakos helyettesítés volt, ahogy azt a Hírklikk is megírta. A kormány pedig szívesebben vív számháborút arról, hány pedagógus hagyta el a pályát a státusztörvény bevezetése óta, mint hogy fellépjen a már az oktatást veszélyeztető pedagógushiány ellen – például egy jelentősebb béremeléssel. A tankerületek, az intézményvezetők mismásolnak, a pályán maradt pedagógusok többsége a „ne szólj szám, nem fáj a fejem” elv alapján inkább teljesítik a jogtalan elvárást, és erőn felül dolgoznak. A szülők többsége pedig néma beletörődéssel, vagy épp nemtörődömséggel veszi tudomásul, hogy a gyereküket megfosztják alapvető joguktól, attól, hogy minőségi oktatásban részesüljenek. Pedig elsősorban éppen nekik kellene fellépniük a gyerekük jövője érdekében erőteljesebben, és meg is tehetnék, ha akarnák, ahogy arról a Hírklikk, szintén beszámolt.

Csakhogy kevesen akarnak. 

Egy szülő válasza a nem pedagógusként dolgozó pedagógus kétségbeesett bejegyzésére az volt: „A belföldi helyzet fokozódik (Bacsó Péter nyomán), de eddig tartott mára a viccelődős kedvem. Korábban a mi osztályunkban egyetlen szülő sem csatlakozott hozzám, még csak egyetértéssel sem, amikor felvetettem, hogy nekünk, szülőknek ki kell állnunk a változtatás mellett, és a sztrájkolást segítenünk kell. Amikor később a kötelező programokra kísérő tanároknak kért buszjegyet tőlünk az iskola, azt természetesen támogattam, hogy vegyük meg nekik osztálypénzből, de mellette vázoltam, hogy ezzel hova tartunk. Egy szülő írta, hogy sajnos utánam már nincs is mit mondania. Senki más nem reagált. Sehogyan. Se az osztály közössége előtt, se privátban. Később, idén, más ügyben jeleztem, hogy a gyerekeink egészsége és érdekei mellett ki kellene állnunk. Akkor már egyetlen szülő sem reagált. Érzékelem, hogy az a tanár, aki egy éve még sztrájkolt, aki egy éve még józanul beszélt a tényekről, az idénre „megkukult”, nincs szándék benne semmire, nem beszélget, elzárkózik minden kezdeményezés elől (például a gyerekeket értelmes programokra vinni a semmitmondó, unalmas helyett), kizárja azokat a lehetőségeket, amikor a szülők együttműködhetnének az iskolával. Kijelentette, hogy a szülőknek semmilyen módon nincs közük ahhoz, hogy mi történik, szülőket semmibe nem lehet bevonni, mindent az iskola intéz, nyugodjunk meg. Kézzel fogható a félelem, és ennek nyomában a végső elkedvetlenedés. A bőrömön érzem, hogy büntetve vagyunk mi, szülők és a gyerek, figyelemmegvonással, az együttműködés megvonásával, kvázi „szeretetmegvonással”. Ne legyenek kétségeink: ezek a pszichológiai folyamatok ismertek, és ennek tudatában folyik a rendrakás.”