Karácsony Szilárd: a dolgozóknak szükségük lenne a szakszervezetekre – 2. rész

Miután jelentősen visszaesett a taglétszám, mit tehetnek a szakszervezetek? 

A szakszervezeteknek ki kellene alakítani a tagdíj beszedésének saját rendszerét. Ma már az informatikai megoldások és a banki szolgáltatások jelentős részben tudnák azt támogatni. Ilyen lehetőség például a csoportos beszedés. Ez a legegyszerűbb, legolcsóbb forma. A csoportos beszedésnél a munkavállalónak egyszer kell megadni a bankjának a megbízást, és a bank rendszeresen levonja a tagdíjat, de nem csak a pénzt utalja át, átadja a listát is, hogy kitől utalta át. Ez a tagnyilvántartásnak az alapja is lehet. Egy biztos, arra időt kellene hagyni a szakszervezeteknek, hogy felkészüljenek az átállásra. Az ilyen típusú döntésekbe a tagokat be kellene vonni, pontosan azért, hogy ne legyen tagvesztés ebből is. Nem az egyes tagokkal kellene azt végigbeszélni, hogyan csinálják, hanem a közösségekkel. Ez nem egyszerű dolog, nagyon sok terhet, munkát és természetesen költséget is jelent a szakszervezetnek. Semmiképp nem szimpatikus az a törvénytervezet, ami megjelent a tagdíjlevonásról, de mint mindennek, ennek is van jó és rossz oldala. Egyébként is, a szakszervezetek megalakulásuktól, az 1880-as évek közepétől az 1980-as évek közepéig, mintegy száz éven át készpénzben szedték be a tagdíjat a bizalmikon keresztül. Amikor a jogszabályalkotó egy ilyen döntéssel beavatkozik a szakszervezetek – a munkáltató és a munkavállalói képviseletek – kvázi belügyébe, mert a tagdíj levonásának hajlandósága tekinthető annak is, akkor az mindenképp kárt okoz a szakszervezeteknek. De van még egy olyan óriási előnye annak, ha a szakszervezet közvetlenül szedi be a tagdíjat a tagoktól, amire kevesen gondolnak. Jelenleg, ha valaki munkahelyet vált és a munkáltatója vonta le a tagdíját, automatikusan megszűnik a tagdíjfizetése, ezért a tagsága is. Ha a tag a szakszervezetnek átutalja a tagdíjat, a tagsági viszonya nem szűnik meg, mert az valójában nem a munkahelyétől függ. Sokszor hallottam, hogy egy pedagógus, ha csak átigazol egy másik iskolába, és ott nem jelzi, hogy tag volt, akkor nem vonják a tagdíját az új munkaszerződése alapján. Maga a fluktuáció is hozzájárul a taglétszám csökkenéséhez. Ezt is érdemes lenne végiggondolni.

Azt mondják a szakszervezetek, hogy a 2000-es évek eleje óta folyamatosan érzik az állam nyomását, de ez a nyomás 2010 óta fölerősödött. Úgy érzik, hogy látszategyeztetésekkel, a szakszervezeti jogok csorbításával szeretné végképp meggyengíteni a kormány a szakszervezeteket. Azt is mondja róluk, hogy a baloldali pártokhoz húznak, maguk is balosok, ami nem igaz. De miért? 

A helyzet az, hogy a szakszervezetek – ellentétben a pártokkal – soha nem törekednek arra, hogy bekerüljenek a végrehajtó hatalomba. A pártok a döntéshozó parlamentbe igyekeznek bejutni, annak pedig végrehajtó hatalma a kormány. Mivel a szakszervezeteknek nincs ilyen szándékuk, ezért mindig ellenzékben vannak. Aki ellenzékben van, és felemeli a hangját a Parlamentben született döntések ellen, vagy valaminek az érdekében, az mindig a kormányon lévők felé címzi a céljait, követeléseit, elvárásait. A szakszervezetek egyébként csak abból a szempontból politikai szervezetek, hogy kénytelenek párbeszédet folytatni a politikusokkal, megegyezni velük, mert a döntéseket egy jobb demokráciában előkészítik, megtárgyalják, megbeszélik, és azok úgy születnek meg. Egyébként az elmúlt 30 év ilyen szempontból nagyon vegyes és hullámzó volt. Kérdéses, hogy a Bokros-csomag idején egyeztettek-e a szakszervezetekkel, meghallgatták-e a véleményüket. Lehet, hogy egy gazdasági kényszer miatt nem, de azt sem élték meg jól a szakszervezetek. Lehet, hogy az ország rossz pénzügyi helyzetben volt, de a szakszervezeti javaslatok enyhíthettek volna azon a feszültségen, ami akkor kialakult. Pedig az a kormány MSZP-s volt, és a Magyar Szakszervezeti Szövetség még Nagy Sándor vezetésével többmilliós tagsággal rendelkezett. Mégsem folytatták le azt a párbeszédet, amit kellett volna. A mindenkori kormány szempontjából a szakszervezetek mindig is az ellenzékhez tartoznak, és a szakszervezetek az éppen regnáló hatalommal szeretnének egyezségre jutni, kollektív megállapodásokat kötni. Az már a gyakorló hatalom attitűdjén múlik, hogy ezt tolerálja, vagy akadálynak tekinti, és ha annak tekinti, milyen módon teszi félre az útból a szakszervezeteket. 

Mit tehetnek azért a szakszervezetek, hogy a jelenlegi taglétszámukon változtatni tudjanak? Tudom, hogy heroikus küzdelmet folytatnak a növeléséért, országot járnak, éhségmenetet indítanak, de úgy tűnik, ez kevés.

Nekem a meggyőződésem az, hogy ugyanazt kell tenniük, amit az először megalakuló szakszervezetek tettek. Képezni kell a tisztségviselőket, akik a munkahelyeken aztán felkészülten el tudják magyarázni az embereknek, hogy nekik van szükségük összefogásra ahhoz, hogy az érdekeiket érvényesíteni tudják. A rendszerváltozáskor az egyik első olyan intézmény, ami megszűnt, az a szakszervezetek képző- és kutató intézménye volt. Azóta a szakszervezetek tartanak ugyan képzéseket, de amíg nem lesz olyan átfogó, egymásra épülő tudást adó képzési rendszer, mint ami ott folyt, nem lesz eredmény sem. Mindenhol, ahol van erős szakszervezet és magas taglétszám, ott van képzési rendszer is. Senki nem lesz jó tisztségviselő, ha nem kapja meg azt a tudást, amire a tisztsége ellátásához szüksége van. A heroikus munka ebben van, mert, ha ezt sikerül pótolni, akkor a képzett tisztségviselők be fogják vonzani a szakszervezetbe az embereket. Ha ma az emberek meghallják azt a szót, hogy szakszervezet, akkor nem arra a munkavállalói közösségre gondolnak, ami valójában a szakszervezet, hanem azonosítják azt a szakszervezeti vezetőkkel, akiken számon kérik, hogy miért nem kötnek jó megállapodásokat. A történelemben a szakszervezetek erejét mindig az akarategyesítés, a közösség, az összefogás adta, aminek köszönhetően aztán jogot, például a kollektív szerződés jogát, vagy a sztrájkjogot meg tudták szerezni. Magyarországon az elmúlt tíz évben a sztrájkjog is jelentős részben sérült, ahhoz képest, ami a ’89-es Kerekasztalnál társadalmi konszenzussal lett megállapítva. A közszolgáltatásban most szinte lehetetlen sztrájkolni.  Ez egy megszerzett jog, amit el lehet venni, ha a közösség nem védi meg. 

A szakszervezeti összefogás jó példája lehet, hogy a tagdíjlevonás megváltoztatása kapcsán a közszféra szakszervezeteit érintő rendelkezésekről öt szakszervezeti konföderáció, az ÉSZT, a LIGA Szakszervezetek, a MASZSZ, a Munkástanácsok, és a SZEF közös nyilatkozatot adott ki azzal a címmel, hogy „ne diszkrimináljon az állam egyes szakszervezeteket!” Az ön által említett képzést a konföderációknak kellene közösen elindítani, vagy az egyes ágazatokon belül szervezzék meg?

Nézzük meg először, miért nem jött létre 30 év alatt szakszervezeti képző intézmény. Azért, mert ahhoz nem csak szakemberek kellenek, hanem merítés is. Egy ilyet akkor érdemes fenntartani, ha mindig van, akit képezzünk. A megosztottság olyan szinten tartotta a szakszervezeteket, és tartja ma is, hogy nem biztos, hogy egy konföderáció egy ilyen intézményt létre tud hozni, fenn tud tartani. Egyébként a SZEF, a Szakszervezetek Együttműködési Fóruma elindult ezen az úton, és én is együttműködhetek velük. Ez azt jelenti, hogy több éve tartunk ilyen tanfolyamokat, próbálunk kialakítani egy jövőképet: milyen képzési intézményre van szükség ahhoz, hogy a szakszervezeti mozgalom megerősödjön. Az ideális szakszervezeti képzési rendszer olyan lenne, mint Ausztriában: ott a keresztény és egyéb szakszervezetek mellett van egy erős, országos szociáldemokrata szakszervezeti szövetség, ami másfél millió taggal rendelkezik, meghatározó és megkerülhetetlen a kormányok és a munkáltatói szervezetek számára. Valahova ide kéne nekünk is eljutni. A szakszervezetek egyébként mindig küzdöttek a demokráciáért, a jogért, a nők szavazati jogáért is. Nagyobb a lábnyomuk a demokráciák kialakulásáért folytatott küzdelemben is annál, mintsem, hogy egy jó vagy rossz bérmegállapodást tudnak kötni, ahogy azt sokan gondolják. Egy munkavállaló nagyon kiszolgáltatott, ha egyedül van, és hatalmas lehetőség van abban, amikor a munkavállalók összefognak. Az tévhit, hogy a szakszervezet a szocializmusban született, az a kapitalizmus terméke, és csak a polgári demokráciában értelmezhető igazán. A mostani szemléleten kell változtatni, mert az embereknek van szükségük a szakszervezetekre, és nem a szakszervezetnek tagokra.

(Az 1. részt itt olvashatják)