Később majd mindent megtudunk...

Aki még fiatal és egészséges, az bizakodhat abban, hogy ő majd világosan érteni fog mindent. Valamikor. (Miheztartás végett: ’89 nyarán végül is mindenki megtudhatta, hová temették/tüntették el Nagy Imrééket több mint három évtizeddel korábban. Egy évvel előtte még senkinek sem lehetett erről fogalma, sőt, az emlékezni szándékozó kicsiny csoportot is erőszakkal, rendőrmotorosokkal ugrasztották szét…)

Amit MOST tudhatunk…

…és későbbi korok krónikásainak is megér majd egy-egy mondatnyi említést, az az, hogy Magyarországon 2024 februárjában rapid államfőcsere történt. Alig két évnyi, nem túl jelentős hivatali idő után a regnáló köztársasági elnök váratlanul lemondott, és a helyébe nagyon hamar találtak egy olyan utódot, akinek a korábbi közéleti tevékenysége eleve garancia arra, hogy ő sem fog maga után emlékezetes nyomot hagyni. Igaz, nem is arra – és nem is azért – választották, hogy jelentékeny belpolitikai/hatalmi változások hírnökeként működjön.

(További részletek itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt) 

Utódaink talán arra is emlékezni fognak, hogy e legfontosabb lemondás sodrában történt még egy-két lemondás. „Önként lelépett” a korábbi igazságügy-miniszter, és félig egy másik, korábban szintén fontos szerepet betöltő miniszter is kénytelen volt megválni legfontosabb egyházi méltóságától. Február végén a kötelezően megkezdett – és folytatódó – szervezeti/személyi változásokból egyelőre annyit lehet kibogarászni, hogy a legszűkebb hatalmi szféra soraiban megkezdődött valamiféle elő- és hátra-léptetési sorozat, amely egyelőre a legkevésbé sem érinti a Rendszer lényegét.

(További részletek itt, itt, itt, itt, itt, itt)

Amit még tudhatunk…félig meddig

Annyit biztosan láthattunk, hogy a kádermozgások hátteréből elemi erővel került napvilágra a hazai gyermekvédelem szervezeti, személyi és egyéb feltételeinek tarthatatlan mivolta, és a sürgős megváltoztatása bekerült az első számú kormányzati feladatok regiszterébe. Amit viszont sokkal kevésbé láthatunk át, az az, hogy miért is kellett ennek a fel- és beismeréséhez másfél évtizedet várni. Pontosabban mondva, miért is kellett megvárni egy páratlanul látványos botrány kitörését. S ha már a botrány hozta mindezt, akkor…     

Mi is az igazi botrány? A válságot kirobbantó döntés még az előző év tavaszán született meg. (A nemzeti egység – amire Orbán lépten-nyomon hivatkozik – már akkor megbomlott, és helyreállításáért senki sem szólalt fel, legkevésbé a kormányfő.) A döntés súlya/következményei fölött az egész hatalmi szféra valamennyi érintett intézménye csaknem egy éven át zavarok nélkül siklott át. Tarthatatlan és problematikus mivoltát egyáltalán nem az állami ellenőrzési rendszer fedezte fel, a belső kontroll egyáltalán nem működött. (Lehet, mert ki lett iktatva?) Majdnem egy évvel később egy-két ráérő szakember véletlenszerű kutakodása, türelme, valamint a kormányzati ellenőrzéstől függetlenül is működő média eltökéltsége kellett ahhoz, hogy az addig nemlétező ügyből belpolitikai miniválság keletkezhessen. S ez a meglehetősen ellentmondásos tudásunk roppantul fölerősíti azt a gyanút, miszerint ebben a rendszerben a valóban fontos és ugyanakkor fölöttébb vitatható ügyekről leginkább a pillanatnyi kormányzati érdekek alapján lehet csak ismeretünk. Leginkább félismereteket kaphatunk, ráadásul a legtöbbször olyan jellegű információk révén, amelyeket alig lehet megkülönböztetni a propagandisztikus szándékoktól. Ha valami valóban botrányos, akkor a hazai közvéleménynek ez a fajta folyamatosan manipulatív kiszolgáltatottsága és párhuzamosan a közfigyelem bűnbakok felé terelése.

Február utolsó hetének valós és kreált eseményei mindezt többszörösen is visszaigazolták. Sem az ellenzék, sem a félig szabadon megmaradt média, s így a közvélemény felháborodott része sem szeretne beletörődni abba, hogy továbbra sincs válasz arra az alapkérdésre: valójában ki is döntött e szégyenteljes kegyelmi ügyben, érdemben. Hatalmi oldalról egyfelől az elhárítást látni ez ügyben, másfelől meg a lázas sietségű bűnbakkonstruálást. Nagyhirtelen sikerült előállítani az ellenzékiek soraiból két delikvenst (Varjú Lászlót és Fekete-Győr Andrást), akik elismerésre méltó sebességgel kaphatták meg a maguk büntetéseit, valljuk be, meglehetősen vitatható és összességükben igencsak csekély jelentőségű ügyekben. Ettől kezdve a kormányzati média és a kitermelt szószólók megállás nélkül az ellenzéki sorokban megbúvó bűnözőkről beszélnek, mintha mindez bármire is válasz lenne. Mindeközben ugyanezen – szolgálatkész – igazságszolgáltatás több mint két éve nem képes az ezerszer jelentősebb Schadl-ügyben ítéletet hirdetni.

(További részletek itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt)

S amit még váratlanul megtudhattunk, de…

…vadonatúj ismereteink nyomán sokkal több kérdésünk lett, mint válaszunk. E februári, meglehetősen sokrétű és szokatlanul sűrű eseményáradat némely mozzanata egészen újfajta tájékozódási irányok kezdetét is felrajzolta. Ezek közül egyelőre beérjük két, fölöttébb tanulságos fejlemény lényegének összefoglalásával.

Az egyiket az eddig a politikai szférán kívül létezőnek gondolt tartalomgyártók – közkeletű nevükön, az influenszerek – meglepetésszerű és váratlanul látványos bejelentkezése jelentette.  Úgyszólván egy-két napon belül képesek voltak olyan hatalmas méretű tiltakozó tömeget az utcára szólítani, amelynek hangvétele és elszántsága az elmúlt másfél évtized tanulságai alapján több mint meglepő volt. S ezen belül külön figyelmet érdemel, hogy a tereken nagy létszámban jelent meg az a fiatalabb – többségében negyven alatti – Magyarország. Róluk hosszú ideje azt lehetett „tudni”, mintha őket a legkevésbé sem izgatnák a közéleti/politikai események. Ez a meglepetés mind a média, mind a kutatók, mind pedig a politikával hivatásszerűen foglalatoskodók számára kikerülhetetlen kihívást hozott. Ha másért nem, akkor azért, mert kénytelenek lesznek feladni azt a régóta rögzült és mára már reflexes megközelítési módot, amelynek jegyében a 2010 utáni hosszú időszakot kizárólag, mint az ellenzék/kormányzati erők közötti küzdelmek terepeként értelmezték. Meg kell barátkozni egy olyan „harmadik Magyarország” létezésének tényével is, amelynek a további súlyáról, sorsáról, szerepéről és befolyásról ma még nem sokat mondhatnánk. De… ettől még létező, és meglehetősen kiszámíthatatlan hatású szegmensről van szó.

(Február 16-ról további részletek itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt)

A másik fejlemény esetleg korántsem független az imént bemutatott jelenségtől. Magyarországon korábban aligha akadt olyan ismeretlen személyiség, aki napokon belül olyan széles körű, milliós nagyságrendű közéleti ismertséget szerzett volna magának, mint Magyar Péter február 10. után. Fellépésének pikantériáját – a magam véleménye szerint – egyáltalán nem a volt feleségének kulcsfontosságú státusza adja, legalábbis a lényeget tekintve, nem. Kétségtelen, hogy a közismert miniszterfeleség mivolta magyarázat lehet a futótűzszerű érdeklődés méreteire, de a tartalmi meglepetések nem ebből származnak. Hanem abból a háttérből, amely mögött világosan kitapintható a kormányzó táboron belüli csalódottság, a belső törésvonalak megerősödése, és a kialakult rendszerrel szembeni belső ellenállás napvilágra kerülése. Két hét után még nem lehet megállapítani, hogy Magyar Péter fellépése mekkora tartalékokkal rendelkező kihívás, és a későbbiekben képes lesz-e számottevő háttérbázis megszervezésére. Annyit viszont már most is megállapíthatunk, hogy a Fidesz legfontosabb működési imázsának legbelsőbb magvában mutatkozik meg komoly hasadás. A töretlen kormányzati egység mögötti kép repedt meg egy fontos ponton. Az egységnek az összetartó eleme a kormányfőhöz való, feltételek nélküli lojalitás, az ő személye tartja össze a NER-t sok-sok éve már – minden szinten. Magyar Péter személyében nem támadta meg ugyan Orbán Viktort, de az általa meghonosított rendszert a legalapvetőbb működési elveiben tette megkérdőjelezhetővé. S ez a lépés – minden korábbi botrányhoz képest – hordoz magában rendszerszintű veszélyeket. Ezzel a kormányzati oldalon is tisztában lehetnek, mert páratlan erejű támadások tömegét indították el a kibeszélő ellen.

(Magyar Péter a Partizánnál itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt)

S amit végképp nem tudhatunk

Most, még. Ezen a ponton nemcsak a februári hónap krónikája kell, hogy befejeződjék, hanem a fentebb szóba hozott jelenségek további értelmezése is. Most még nem tudhatjuk, hogy akár e két, utolsóként elemzett mozzanat a közeljövőben összekapcsolódik-e. Azaz, a „harmadik Magyarország” kaphat-e magának egészen váratlan megerősítést a Rendszeren belüli lázadók keltette mozgások nyomán? Avagy, fordítva: a lázadók kapnának nem várt segítséget éppenséggel abból a – morális felháborodások nyomán formálódó – tömegelégedetlenségből, amit február 16-án elemi erővel sikerült az utcákon is megjeleníteni.

Amit MOST tudhatunk, az annyi, hogy 2024 Magyarországa egyre kevésbé tartja elfogadhatónak azt, ha féligazságokkal, keresetlen bűnbakokkal és agytrösztökben kiagyalt propaganda-hadjáratokkal szeretnék eltakarni előlük azt, amit néha egy-egy fatális véletlen is képes hetekre felborítani. A Rendszer valóságát.

(További részletek itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt)