Kovács Zoltán hosszú, méla lesben
Már csak alig néhányat kell aludnunk, és Kovács Zoltán, az egykori kormányszóvivő kolléga lesz. Nem a Hírklikkhez igazol, legalábbis egyelőre nem tudunk ilyen szándékáról, de szegről-végről mégiscsak újságíró lesz ő is. Ráadásul a legtöbb sajtómunkással ellentétben, ő fordítva lépeget a szamárlétrán és egyből főszerkesztőként kezdi pályafutását. Nem csigázzuk tovább az olvasó idegeit, eláruljuk: Kovács Zoltán a Nimród vadászújság főszerkesztője lesz.
A pártállam idején az ilyet ejtőernyősnek hívták, mely kifejezés onnan ered, hogy az illető elvtárs magasról ereszkedett alá, hogy aztán képletes zuhanása végén valamelyik politikailag fontos újság élén találja magát. Most a Nimród vált politikai fontosságú objektummá, 2021-ben ugyanis vadászati világkiállítást rendeznek Budapesten. Semjén Zsolt ezeréves álma válik valóra ezzel, s könnyű belátni, hogy az új műsorhoz új férfi kell. Magyarul: megújul a vadászújság, s ebben a folyamatban a régi főszerkesztőnek már nem osztanak lapot.
Nem tudjuk, Kovács Zoltánnak milyen vadászati előélete van, ha nagyon akarnánk, utánakereshetnénk az interneten, de az igazat megvallva, annyira nem érdekel bennünket. Semjén Zsoltról tudjuk, hogy szeret Svédországban háziasított rénszarvasra vadászni, Lázár János a fácánvadászatáról híresült el évekkel ezelőtt, nekünk elég ennyi, hogy tudjuk: Kovács Zoltán jó főszerkesztője lesz a Nimród újságnak.
Néhány hasznos alapvetéssel azért szívesen szolgálunk neki. Azzal kezdenénk, hogy „A vadász ül, hosszú méla lesben, vár felajzott nyílra gyors vadat” sorokat Vörösmarty Mihály írta. Vörösmarty Mihály költő volt, s bár vadászként nem volt ismert, szerepelt Radnóti Miklós Nem tudhatom című versében. „Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj, s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály.
Aki nem ért a vadászathoz és még soha életében nem ült hosszú méla lesben, annak halványlila segédfogalma sincs arról, hogy a vadászat mennyire embert próbáló feladat. Elsősorban a pénztárcánk állóképességét teszi próbára, nem csoda, hogy az igazán nagy vadászok nem a kisnyugdíjasok és a minimálbér közelében keresők közül kerülnek ki. Pedig a vadászat nem annyira úri passzió, mint azt sokan gondolják: egy-egy közepes minőségű puskát már néhány millióért is meg lehet vásárolni, egy kenyai, vagy tanzániai szafari pedig jó esetben egy kisebb öröklakás árából is letudható. (Érdekes, hogy akinek kisebb öröklakása van, az általában nem megy vadászni: neki az jelenti az élvezetet, ha ki tudja fizetni a közös költséget, és a közüzemi számlákat.)
A vadászokról sokan úgy tartják, hogy agresszív, erőszakos emberek, akik a szerencsétlen és védtelen állatokon vezetik le a munkahelyen, valamint a nagyvárosi közlekedés során felhalmozódott feszültséget. A közvélemény egy másik része éppen ellenkezőleg gondolja: szerintük, aki vadászik, az harmóniában él a természettel, szabadidejében hangaszálakat tépeget, japán haiku verseket mormol maga elé. S ha még ettől sem nézik teljesen hülyének, akkor magában meditál, vagy csuklik, ami a kívül állók számára egyre megy.
Hogy milyen emberek a vadászok arról persze a legilletékesebbeket, a vadakat kellene megkérdezni, ők azonban közös nyelv híján csak igen ritkán nyilatkoznak meg a témában. Általánosságban elmondhatjuk, hogy az őzek, a nyulak és a vaddisznók nem különösebben kedvelik a puskával járó embert, a fácán-ember barátság pedig az esetek döntő többségében egyáltalán nem mondható öröknek és megbonthatatlannak.
Pedig a vadászok között rendes emberek is vannak: egy közelmúltban végzett felmérés szerint a rókára vadászók mintegy kétharmada szinte egyáltalán nem veri a családját, míg azok között, akik évente egynél több, de négynél kevesebb vaddisznót ejtenek el, elenyésző azok aránya, akik öncélúan, csupán mások bosszantására túrják az orrukat.
A vadászatot nem kedvelők, mintegy ellenérvként, gyakran említik a vadászbaleseteket. Néha valóban előfordul, hogy a hajtott vad helyett egy hajtót, vagy egy békésen gombászó embert találnak el, aminek, bármennyire is sajnálatos, megvan a maga oka: bizonyos feltételek között ugyanis – négy féldecinél több tömény elfogyasztására gondolunk – a kiránduló ember a megszólalásig hasonlít az üregi nyúlra!
Fontos figyelmeztetés: ha idegesnek látszó vaddisznó, netán legszebb álmából fel vert medve, orrszarvú, oroszlán közeledik felénk, ne próbáljunk vele vitatkozni! Vannak helyzetek, amikor nincs helyük az érveknek - számos tapasztalati tényező bizonyítja, hogy a tigris előbb támad, és csak utána kezd elmélkedni azon, hogy valóban korgott-e a gyomra, vagy csupán hallucinált és megszokásból marcangolt szét bennünket.
Mindent összevetve, vadászni jó, s az élvezet minőségét nagymértékben fokozza, ha jól választjuk meg, hogy a puskacső melyik oldalára állunk.
