Kukorelly Endre: a polgári ethosz az egyetlen remény

A Nemzeti Kulturális Alap megvonta a Szépírók Társaságának támogatását, elnökük, Czinki Ferenc a Hírklikknek azt nyilatkozta, hogy ezt nehéz másnak értelmezni, mint nyílt politikai támadásként. Az NKA mentegetőzik, és azt állítja, hogy ami nem volt soha, azt nem lehet politikai alapon megvonni. Ön hogyan látja, mi állhat akkor a háttérben?

Ressentiment és Cinizmus jegyesek, minden külön értesítés helyett. Mégis kezdjük azzal, hogy nyugi. Nyugalom. Fordulópont, hogy az egyik legjelentősebb magyar írószervezet egyetlen fillért sem kap az erre is szolgáló közpénzből, és hogy ezt más írószervezetekhez tartozó kollégák szó nélkül hagyják. A döntés természetesen politikai; minden közügyeket érintő döntés politikai, az a politika, hogy közügyeket pertraktálunk, közügyekről döntünk. Valamennyien, mivel végső soron az is dönt, aki nincs döntési helyzetben: hagyja, nem hagyja, kiabál, hallgat, elmegy onnan, emigrál, dafke nem megy el, belehal. De, mint minden ügymenet, ez sem tisztán politikai, jócskán befolyásolják magánérzemények. És épp ettől ennyire veszélyes! Ugyanis sokakat azok közül, akik a kultúrpolitikában itt és most döntési helyzetben vannak, súlyos frusztráció determinál. Kicsoda nem frusztrált persze, ám itt a frusztráció dédelgetve van, ápolva és (alig) eltakarva, kompenzálása így nyíltan bosszúálló jellegű. Ehhez mintegy kötelezően jár, szorosan hozzátartozik a cinizmusnak az a fajtája, ami sokaknál megkönnyíti a ressentiment gyakorlatba fordítását; hogy tehát a sértettségemet nem kezelem, uralom, hanem szabadjára engedem. Valami ilyesmi. A sértettség mézízű. Benntartom, finom, bizonyos mértékig hasznos fájdalom, csak-azért-is munkára inspirál, ám ha túlteng és átcsap, már gyűlöletté kristályosodik. Nem gondolom, hogy bárkit valamifajta eleve gonoszság működtet, a gyűlölet azonban gonosszá tesz. A cinizmus is kompenzatórikus, de a sértődöttségnek ez a stádiuma már nem méz. Száraz valami, hiányzik belőle a fájdalom édessége. Akin pedig nem a cinizmus segít, hanem a vakhit, azzal nyugtatja magát, hogy jót tesz azzal, ha kiiktatja a rosszat a világából. Tudjuk, senki frusztrációja nem alaptalan, ugyan kit nem ért soha bántás, lenézés, kicsoda nem érezte, hogy átnéznek rajta! Tisztázzuk: a sértettség okozta fájdalommal, nyilván mert bennem is működik, empatikus vagyok, és a nyíltan vállalt cinizmust, mert belőlem olykor bosszantóan hiányzik, némi elismeréssel figyelem. De rossz tanácsadók. A legrosszabbak. És itt minden ezeken a tanácsadókon múlik.

Kikről van szó igazából? Tudom, senki nem áll elő nevekkel, ez nem opportúnus, pedig a konkrét döntéseket konkrét személyek hozzák.

Sorolhatnánk a különböző kuratóriumok tagjait, akik évek óta döntenek díjakról, ösztöndíjakról, fordítástámogatásról, hazai és határon túli folyóiratok finanszírozásáról, korántsem csupán azokról van szó, akik néhány napja – állítólag egyhangúlag – a Szépírók Társaságának pályázatáról szavaztak. Most csak Mezey Katalint és Orbán János Dénest említem – és rögtön jelzem, ebben semmi személyes nincs, nem kívánok személyeskedni. Mezeyvel korrekt szakmai kapcsolatban voltunk évekig a Tokaji Írótábor kuratóriumának tagjaként, Orbánnal pedig harminc éve jó, a '90-es, kétezres években különösképp baráti volt a viszonyom: írtam az egyik könyvéről, többször hívott Kolozsvárra, Tusványosra stb. Mindketten kulcspozíciókat töltenek be számos – tehát nem számtalan – kuratóriumban, pénzosztó testületekben [többek közt Kossuth-díj-bizottság, Magyar Művészeti Akadémia Irodalmi Tagozata, NKA-kuratóriumok – a szerk.], melyek döntései kirívóan, parodisztikusan szakmaiatlanok, minden mértéken túl igazságtalanok, aránytalanok, és teljességgel nélkülözik a kollegiális szemléletet, hatalmi helyzetük mértéktelen, működésük méltánytalan. Többször beszéltem-írtam erről, volt is miatta purparlé a médiában. A sértődöttség és cinizmus meglovagolja, kihasználja a hatalmi viszonyokat, a hatalom pedig felhasználja a sértődötteket és cinikusokat. Annál könnyebb kézzel, minél kevésbé érdekli a konkrét dolog. A konkrét dolog pedig – konkrétan a kortárs magaskultúra – igazából nem érdekli a hatalomban levőket, mert úgy van tudva, hogy az a szavazatmaximálásban nem tényező. Ami akkor is igaztalan, ha igaz; így vélekedni és ennek megfelelően cselekedni maga a hazafiatlanság. A kortárs kultúra – és ezzel szoros összefüggésben az oktatás – elengedése, ignorálása a legnagyobb vétek. Mondhatni, hogy az Írószövetség közelebb áll/helyezkedik a Fideszhez, és tény, hogy a Szépírók az Írószövetségből vált ki 1997-ben, ezzel együtt a Szépírók Társasága nem ellenzéki, hanem irodalmi társaság, mindenféle világnézetű, politikai preferenciájú tagokkal. Ellenzékiként elkönyvelve, azonban szabad préda, tehát az erőforrások fölött diszponáló végrehajtó hatalom rászabadítja sértődött és cinikus híveit. A társaságra és tagjaira, attól függ: azokra a lapokra, kiadókra stb., melyekben ellenséget lát. Ez nem korrekt. Roncsolás és rombolás, beleálltunk az altalajba, itt fű nem terem! De ismétlem: nyugalom! Nem marad más, mint megőrizni a nyugalmunkat. Tehát magad, uram, ha közszolgád nincs! Tessék, szabad a pálya, ki-ki tegye, amit tud! Valaki a lázadás szót használta – ugyan! Ötszáz forintjai és öt percei mindenkinek vannak, adjuk össze! Ne ógj-mógj, ne mutogass fölfelé, ne várd a megoldást, ne várj semmit – csinálj valamit! Ez a kegyelmi pillanat egyszeriben megteremtheti azt, ami a diktatúra megszűnése óta a legfájóbb hiány, a polgári ethoszt. Ha ez sem, akkor mi?

Manapság a politikai elemzők a Fidesz politikáját úgy értelmezik, hogy az egyszerű embereket tekinti célközönségének. Miért kerül mégis a hatalom célkeresztjébe egy olyan magaskulturális közösség, mint a Szépírók Társasága? A közösség 400 tagjának művei nem biztos, hogy tömegek és éppen a Fidesz szavazótáborának tömegei gondolkodására volnának hatással. Miért számíthat mégis, hogy ne kapjon támogatást?

Rejtély. Totálisan átpolitizálnak mindent, kényszeresen nyitnak frontokat, ez tipikusan bosszúálló attitűd, a – sajnos – viszonylag szűk kört érintő magaskultúrát sem hagyják békén. A „felső vezetés” nyilván nem foglalkozik ezzel, nem „szól le” – mit tudom én! –, viszont ott dől el, kit neveznek ki a grémiumok élére – akik aztán önjáróak lesznek. Ez így egyrészt a hatókörét meghaladóan kártékony, mert kihat, kisugárzik, példát statuál, másrészt totálisan kontraproduktív: ott is ellenségeket gyűjt, ahol a saját szempontjából nem kellene. A nagyvonalúság pedig gyógyító. Aki nagyvonalú, elsősorban magát gyógyítja, és attitűdje erősen kihat. Pacifikál, az ellenoldalt – ez a szó itt ironikusan hat – lekenyerezi.

Említette, hogy nem gondolja, hogy ezeket a kultúrpolitikai döntéseket a Fidesz felső vezetése közvetlenül hozná meg. Igazabb az a kép, hogy a politikai vezetés azzal a megjegyzéssel nevez ki fontos pozícióba embereket, hogy nekik aztán úgymond szabad rablást engednek?

Fogalmam sincs, nem vagyok ott. Nem tudom, kicsoda kit, miért nevez ki vagy rúg ki, kinek mit enged, hogy miért éppen Mezey, Orbán vagy Takaró. Azzal viszont, hogy az a kicsoda kit delegál és hová, minden eldől. Nem csak a kultúrában, de most erről beszélünk. Még egyszer: bóklászva az irodalmi élet terein, látom a végtelen sok sértődöttséget, sértettséget, és ha mindennek van is súlyos oka, úgy érzem, most valami végképp elszabadult. Ez ijesztő. Ilyen még nem volt. Ősöregek szokták így látni, tehát biztos tévedek.

Azt az értelmezést nem tartja igaznak, hogy a Fidesz tudatoson tör hegemóniára a kulturális szférában is?

Nem vagyok a tudás birtokában, s amúgy is a sűrűjében vagyunk, alig lehet kilátni. Kétségtelenül romboló hatásúak a mostani kultúrpolitikai döntések, de nem hiszem, hogy „a kultúra” rombolása a cél. Ez hülyeség. Hanem felhasználásának a mikéntje rombol. Egyik politikai pártnak sem volt a horizontjában soha a magaskultúra, annyira jelentéktelennek, pár tízezer ember játszóterének ítélték, hogy elengedték, és ezt a Fidesz „észrevette”: Orbán néhány évvel ezelőtti tusványosi beszédében [a 2018-as Tusványoson – a szerk.] kimondta, hogy itt az ideje a kultúrával foglalkozni. Ami természetesen nem azt jelenti, hogy itt az ideje helyzetbe hozni, hanem, hogy hozzá kell látni intézményrendszere bekebelezéséhez. Nem a magaskultúrát „használják” arra, amire való (eudaimonia, a Jó Élethez való kalauz), hanem – à la Gramsci: menetelés az intézményeken keresztül a hatalomba – a kultúra intézményeit okkupálják, ettől várva a kánonváltást. Pedig ez nem így működik. Nincs az a kistafírozott erődrendszer, amelyik ember nélkül, üresen megállna.

Azt állítja, a helyzet reménytelen, miként látja akkor a Szépírók Társasága vagy a saját jövőjét ebben a rendszerben? Czinki Ferenc szerint magánadakozók és pályázati lehetőségek felé fognak fordulni.

Személyesen megvagyok prímán, szoktam biztatni, aki lógatja az orrát, hogy ehhez túl rövid az élet. Nem sokan tudják, mert a médiától nem kap kellő figyelmet, hogy ezelőtt négy évvel felújítottam, és azóta közösségi finanszírozással megint működik, az 1929 és 1949 között legrangosabbnak számító Baumgarten-díj. Elkommunizálták, mint annyi mindent, és az íróknak a rendszerváltás után vissza kellett volna követelniük. Ez elmaradt. Mint annyi minden. Említettem már, ha nem hajlandók beállni a sorba, az íróknak stb. a civil szféra felé, a citoyenhez kell fordulniuk. Nekik pedig a művészekhez. Egymásra találni, ez épp nem volna katasztrófa! Malőr, pech, hogy így működik mindez, mert a művészet nem az állam csecsén lógó kölönc, egy tízmilliós kultúrát kötelesség finanszírozni, ezért tartjuk az álladalmat. Én mindenképp ezért tartok el megannyi közszolgát. Most kritikus a helyzet, elúrhodtak, ideje volna szétcsapni a cselédszobában.