Lannert Judit: egy, a mainál jobb oktatáshoz gendertudatosabb hozzáállás kellene

– Mi a legnagyobb baj a magyar oktatási rendszerrel jelenleg?

– Az, hogy tulajdonképpen egy törzsi, hierarchikus társadalomnak nagyon erőteljes újratermelését végzi, mert – ahogy azt a PISA felmérések is mutatják – a családi háttér eleve meghatározza, hogy mi lesz a gyerekből.

– A pedagógus-béremelés segítene rajta?

– Önmagában nem, mert az eddigi béremelések is hamar elfogytak. Sokkal inkább maximális strukturális és szemléleti változásokra van szükség. Ez nagyon komplex rendszer, ezért minden lépés hoz magával egy újat, amit meg kell lépni. A jelenlegi rendszer pazarló, például azért, mert nagyon sok kis iskola van, és tulajdonképpen azért olvad el a bér, mert fenntarthatatlan ez a szerkezet. Viszont senki nem szeretne hozzányúlni a struktúrához, mert nagyon sok érdeket sértene. Ezért mindig csak odáig jutunk el, hogy megemelik a béreket, amik aztán egy-két év múlva már nem érnek semmit. A folyamatos, tartós béremelés is csapda. Attól nem lesz senki okosabb, hogy kétszer megemelik a fizetését, mert ez a fizetésemelés igazából nem a jövőnek szól, hogy bevonzza a legjobbakat a pályára. Az biztos, hogy a béreket a pályaszakasz elején jobban meg kéne emelni. A magyar bérrendszernek az is nagy problémája, hogy igen alacsony az eleje, és ugyancsak sokáig kell benne lenni a rendszerben ahhoz, hogy valaki elérje a topot. Más országokban ez a görbe sokkal laposabb, viszont magasabban kezdődik a bérskála. Ez pedig azt jelenti, hogy a pályán, a rendszerben lévő pedagógusoknak el kell viselniük azt, hogy a jövő érdekében ők nem fognak ugyanannyival többet keresni, mint egy pályakezdő, hanem esetleg lesz egy közeledés. Ezt a rendszert csak úgy tudjuk közösen megváltoztatni, ha mindenki egyet hátralép. Mindenki részéről kompromisszumokra van szükség.

– És a szerkezet megváltoztatása?

– A családi háttér hatása azért olyan erős nálunk, mert nagyon hamar szelektáljuk a gyerekeket, ami mögött leginkább az elitek mozgása van, az, hogy minél hamarabb el tudjanak különülni a „plebstől”. Legyen ez egy budai, nyolc évfolyamos gimnázium, vagy egy kistelepülési egyházi iskola, már mindenhol megvan az a hely, amelyben el lehet különülni. Attól él ez a rendszer, hogy hihetetlenül igazságtalanul, nagyon hamar szétdobja a gyerekeket különböző pályákra. Ha ezt megváltoztatnák, a pedagógusbéreket is fenntarthatóvá tehetnénk. Csak innentől kezdve át kell lépnünk egy törzsi, feudális társadalomból egy XXI. századi egyenlőbb és modernebb társadalmi struktúrába. Vagyis ez nem csak oktatási kérdés, sőt, főleg nem az.

– A szabad iskolaválasztás nem játszik ebbe bele?

– Belejátszik, de az átalakítást nem ott kéne elkezdeni, hogy azt megszüntetik. Szerintem inkább úgy kéne átalakítani a rendszert, hogy a benne lévők értsék, nekik lesz jobb. Különben nem lehet. Ezért én az átalakítást biztos nem is tiltással kezdeném. Inkább az elkülönülést nem kéne engedni. A finneknél is próbálkozott az elit, hogy legyenek „más” iskolák a gyerekeiknek, de ott nem engedték a létrehozásukat. Nálunk az a tragédia, hogy megengedtük. Ha nem tettük volna, akkor onnantól kezdve, a szabad iskolaválasztásnak kisebb lenne a tétje. Hiszen lehet, hogy az egyik egy kicsit jobb, a másik egy kicsit rosszabb, de nem lenne olyan nagy a különbség, mint amilyen most van. Úgyhogy én először a szerkezethez és a mérethez nyúlnék hozzá, és akkor az iskolaválasztást is jobban kiegyenlítenénk.

– Hogyan alakítaná át a szerkezetet?

– Ami a szerkezetátalakítást illeti, mindenki azt hiszi, hogy gyorsan meg lehet oldani. Azt is gondolják, hogyha fölemelik a tanárok bérét, akkor ezzel meg is van az átalakítás. Pedig ez nem így megy. Ez elsősorban minőségi kérdés. Az is lehetne, hogy tankerületenként az egyik is más lenne, a másik is, olyan, ami ott leginkább megfelelő. A homogenizálás nem jó, egy kicsit diverzifikálni kell a rendszert, és heterogén osztálycsoportokat kell létrehozni. Nálunk minden nagyon lebutított, lineáris, homogén és centrális. Az élet nem ilyen. Azt hiszik, hogy ettől egyszerűbb lesz irányítani, közben csak nem értik meg, hogy ez egy bonyolultabb struktúra, amihez egy komplexebb menedzsment kell, nem ez a lebutított, lineáris pénzügyi ösztönzők és jogi változtatás, amivel mindent meg tudunk oldani. Ez így nem megy.

– Ön azt nyilatkozta, hogy Magyarországon az oktatási rendszer történelmileg a nők láthatatlan vagy alulfizetett munkájára épül…

– Nem csupán Magyarországon. Ez világjelenség, nem feltétlenül csak minket érint. Máshol is van tanárhiány, máshol is problémásak a tanárbérek, és máshol is elnőiesedett a szakma. S, hogy mi a láthatatlan munka? Azt tudjuk, hogy nálunk azért is olyan alacsony a pedagógus-mobiltás, mert a gyereknevelés, és az öreg szülők gondozása is a nők feladata, ami eleve röghöz köti őket. Ez viszont a másik oldalról meglehetősen gátolja egy mobil, hatékonyabb pedagógus-foglakoztatás kialakítását. Azt is lehet tudni, hogy a rendszerben ma túlmunka van, amit nem béreznek kellően, és pazarlás is. De, a nők passzívak. Amíg egy mozdonyvezető kimegy az utcára emiatt, egy nő nem teszi meg. Ezzel élnek vissza. Azzal, hogy egy nő mindent elvállal. Nem kéne mindent elvállalni. Az a baj, hogy ezzel segédmunkás szintre lavírozták magukat vissza, miközben ki kellett volna állniuk azért, hogy ennyi órát vállalnak, és nem többet, mert az különben a minőség rovására megy. Most azért kellene küzdeni, hogy ne legyen túlmunka, mert az a minőséget eleve nagyon rontja, nem pedig csak azért, hogy azt fizessék ki.

– Azt is tudjuk, ha a „felsőbbségből” megjelenik valaki egy iskolában, leginkább azért folyik a verseny, ki képes inkább a közelébe férkőzni, hogy egyet nyaljon a talpán…

– Ezt mondom én is. Nincs nők közötti szolidaritás, és bátorság. Pedig ilyen tanárhiány mellett, már nyugodtan összefoghatnának. Nem lépnek be a  szakszervezetbe, és csak néznek egymásra, hogy itt úgysincs mit tenni. Nekik magukon is segíteniük kellene, mert egy olyan rendszerben, ami most van, igenis ellen kell állni. Összefogva ellenállni, mert egyesével mindenkit ledarálnak. Az elvárt „női szerepnek” az a lényege, hogy mindenkit atomizálnak azzal, hogy „családfenntartó”. Igazából két nő legfeljebb a játszótéren kerül egymással kapcsolatba, amikor a gyerekeiket kiviszik játszani. Ebből az atomizált és familista szerepből kellene kilépni. Nem véletlen, hogy a család fontossága annyira hangsúlyos most, mert ez a nőket egyúttal vissza is tolja a családi tűzhely mögé, és nem engedi meg a szervezkedésüket. Az a rendszer halála lenne, ha ezen a „női szerep” küszöbön átlendülnének, és elkezdenének szervezkedni. De, mindenért meg kell küzdeni, ahogy annak idején a szüfrazsettek is megtették a női választójogért. Most ez majdnem ugyanaz a terület.

– Azt is mondta, mára az egyik utolsó tartalék, a család mellett szinte „hobbiból” tanári pályán lévő nő-anya kezd eltűnni. A mai társadalomban egy pályaválasztó lány számára ez távolról sem annyira elfogadható út, mint néhány évtizede volt. Miért?

– A „hobbiból” tanári pályán maradó nők megmaradnak, csak ők kevesen vannak. Ők azok, akik jól tanultak, jól mentek férjhez, és szeretik, amit csinálnak, de nem fontos nekik, hogy sokat keressenek, mert a gazdag férjük eltartja őket. Szerintem az elitgimnáziumok nagyon jó tanárai közül ők azok, akik még a pályán vannak, mert egyébként a jó minőségű munkát nyújtó pedagógus ilyen alacsony bérért nem maradna ott. Csak úgy tudja megtenni, hogy tulajdonképpen a családi kasszán keresztül megkapja a „bérét”. Ez a rendszer pazarolja a tanárokat azzal, hogy alacsony a presztízs, nem fizeti meg őket. Korábban részben ez azért tudott működni, mert például a Kádár-rendszerben a képzésben és a jövedelmekben is kiegyenlítettebb viszony volt. A felnőtt írásbeliség vizsgálat is azt mutatja, hogy a szocialista táborban nálunk a nők matematikai képzése jobban ment, mint a nem szocialista táborban. Akkor, ha nem is keresett olyan sokat egy tanár, de egyrészt nem érezte, hogy a presztízse alacsonyabb lenne a többihez képest, másrészt a munkakörülmények jobban hasonlítottak egy értelmiségi munkakörhöz.

A rendszerváltás után viszont a piaci verseny felerősödésével a nők mindenképpen hátrányba kerültek. Most pedig már ott tartunk, hogy nagyon erodálódott a pálya, alacsony a bér, alacsony a presztízs. A mostani rendszer tulajdonképpen arra épült, hogy a nők majd elviszik a hátukon. Azokkal, akik a korábbi rendszerben lettek szocializálva, még ment a szekér, de a mostani fiatal nők már másképp szocializálódtak, nekik az nem deal, hogy alacsony bérért kilógassák a belüket.

– Ez csak nálunk van így?

– Szerintem világjelenség.  Megváltoztak a nők elvárásai, szeretnének egyenrangú partnereik lenni a férfiaknak, és ezzel tulajdonképpen magasabbra „árazzák be” magukat. Így majd kiegyenlítettebb lesz a munkaerőpiac, lesz a nőkből informatikus is, mérnök is, ahogy a férfiakból is pedagógus. Pont az a lényeg, hogy kiegyenlítődnek a viszonyok. Ez a női emancipációs törekvés tulajdonképpen az egyenlő munkáért egyenlő bért jelenti. És akkor az elnőiesedett szakma nem azt fogja jelenteni, hogy „legatyásodott szakma”. A presztízsnöveléshez pedig egy kicsit gendertudatosabb hozzáállás kell, és szakmai autonómia. Mert, egyébként ha most nagyon föl is emelnék a bért, a pedagógus ugyanúgy „segédmunkás” maradna, csak jól megfizetett „segédmunkás”. Önmagában a bér csak egy igen kis szelete ennek az egésznek.