Lannert Judit: kultúra kérdése, mennyire becsüljük meg a tudást és közvetítőjét

– Arról, hogy a kormány az uniós források egy részéből valóban finanszírozná a pedagógusok fizetésemelését, Navracsics Tibor területfejlesztési miniszter azt mondta: „ez megfelel a valóságnak, de nem egyszerűen arról van szó, hogy mi pedagógus béremelésre kértünk volna pénzt az Európai Bizottságtól, hanem arról, hogy az újjáépítési programon belül, illetve azok egy részében is vannak olyan elemek, amelyek összességében a magyar oktatási rendszer korszerűsítését célozzák intézményi szempontból. Ehhez hozzátartozik a pedagógusok, tehát a pedagógus életpálya és hivatás megbecsültségének javítása, így részelemként valóban ott van a magasabb fizetés is.” Ön szerint, ha a kormány megkapná is a helyreállítási alapból a pénzt, finanszírozná a pedagógusok béremelését?

– Azt gondolom, ha erre adja a pénzt az unió, akkor ezt körbebástyázzák. Őszintén szólva, szerintem inkább igen, minthogy nem, mert erről már annyi szó esett. Elég furcsa lenne ebből visszakozni. Az egy más dolog, hogy ez mire elég, és van-e így értelme.

– Az oktatás a jelek szerint az összeomlás szélén áll, vagy már össze is omlott. Nincs elég pedagógus és utánpótlás, nincsenek szaktanárok és vannak kisiskolák, ahol el sem indult a tanítás. A kormány mégis úgy tesz, mintha minden rendben volna. Nem akkor szoktak „lerohasztani” valamit ennyire, amikor egy pályát maximálisan meg akarnak tisztítani a „nem kellő elemektől”, mondjuk az ott lévő pedagógusoktól, akik még egy, a jelenlegi kormánytól távol álló ideológiával fertőzhetnék a diákokat?

– Nem szeretem az ilyen összeesküvés-elméleteket. Nem gondolom, hogy ilyen lineárisan összeállított, nagyon racionális dolgok vannak e helyzet mögött. Én nem látok a fejükbe, de azt gondolom, sokkal komolyabb bajok elé nézünk az energiaválság miatt. Valószínűleg ez is hat arra, hogy itt vacillálnak. A másik dolog az, hogy igen, romokban az oktatás, és mégsem, mert fékezett habzással elmegy. Igazából nincs nagy elégedetlenség. Az elégedetlenség valójában egy „buborékos” dolog, a tudatos szülő látja, egy-két gimnáziumban tanító pedagógus fel is lép ellene, de az a gond, hogy a társadalom szintjén ez még mindig nem verte ki a biztosítékot. Ezért sem mozdulnak a politika szintjén.

– Navracsics szerint az újjáépítési programon belül, illetve az operatív programok egy részében is vannak olyan elemek, amelyek összességében a magyar oktatási rendszer korszerűsítését célozzák intézményi szempontból. Lehet, hogy az uniótól esetleg megkapott pénzt a kormány egy neki megfelelő közoktatás felépítésére akarja felhasználni? 

– Ezt nem tudom, ez az információ kevés ahhoz, hogy az ember lássa, emögött mi van.

– Végül is mi folyik itt? Hisz' az energiaválság előtt sem emelték fel a pedagógusok bérét…

– Azért az látszik: ez nem csak magyar probléma. El kellene gondolkozni, miért van az, hogy Ausztriától kezdve az USA-n át Ausztráliáig probléma a pedagógushiány. Nagyon sok helyen meglépték, hogy nem fizették meg a pedagógusokat, legalábbis relatív értelemben az adott ország diplomás béréhez viszonyítva. Szerintem összességében az oktatás, mint „műfaj” van válságban. Innen kéne indítani. Ez nem pusztán egy magyar, provinciális politikai probléma. Az más dolog, hogy nálunk erőteljesebb, de összességében úgy, ahogy van, az oktatási rendszer van válságban. Azt gondolom, egy elég nagy paradigmaváltás kellene. De nem csak nálunk.

– Tulajdonképpen milyen helyzetben van a magyar oktatási rendszer, és ehelyett milyennek kellene lennie? Nálunk miféle paradigmaváltásra lenne szükség?

– Ez nehéz kérdés. Pont azért van válság, mert szerintem senki nem tudja pontosan, mit kellene tenni. Ötletek persze vannak, pont azt a korszakot éljük meg, hogy valahogy majd kiizzadjuk a megoldást, de ez sok dolog eredője lesz. Ugye, vizionáltunk egy XXI. századot, de most épp egy egész másba estünk bele, talán nem véletlenül attól, hogy nem sikerült az oktatási rendszereket átállítani egy modern, a transzverzális kompetenciákat fejlesztő típusra. Az, ami most zajlik – a Covidtól kezdve a bevándorláson át a klímaválságig – azt mutatja, a hét csapás korszakában vagyunk, és ilyenkor nagyon nehéz pozitív jövőképet felállítva, ilyen irányba mozdítani az oktatást. Azt gondolom, most egy kicsit bele vagyunk ragadva egy válságos jelenbe, ami nem nagyon segíti, hogy valóban a jövő oktatásáról gondolkozzunk. Itt most mindenütt a jelen működése van már gondban, de ha a jelen működését meg is oldanánk, még mindig maradna a XXI. századi jövő oktatásának problémája. Nehéz az ön kérdésére válaszolni. Az biztos, hogy érdekes az amerikai eset. Az USA-ban is elég nagy probléma a tanárhiány – a The Economist írt erről most –, de azért nem az egész országban.

Az USA azért olyan nagyon izgalmas, mert az államok mindegyike egy kicsit más, ezért nagyon jól össze lehet hasonlítani a különböző policy-k hatását. Azért érdekes módon, azokban az államokban, ahol megfizették, megbecsülték a tanárokat, ott nincs pedagógushiány, de Alabamában van. Kultúra kérdése, mennyire becsüljük meg a tudást, és a közvetítőjét. Ami fontos, hogy ez a megbecsültség nem pusztán csak bér kérdése. Egy puszta béremeléssel odáig jutunk csak el, hogy a pedagógusból egy jól megfizetett szakmunkás lesz. Legalábbis Magyarországon, mert – ahogy azt a fiatal pedagógusok mondják – az első döbbenet az, hogy abból a pénzből, amiről azt hitték, ki lehet jönni, nem lehet. Erről hallgatóként nem volt információjuk. A másik nagy, és talán még meghatározóbb negatívum, hogy ilyen kevés pénz mellé egy segédmunka jellegű „hivatást” találnak az iskolában. Ezért azt gondolom, hogy a béremelés mellett, a szakmai autonómia visszaadása jót tenne. Onnantól kezdve, nem nekünk kéne kitalálni, hogy milyen legyen az iskola. Ez pont azon jól képzett pedagógusok dolga lenne, akik ott vannak, és látják a helyi igényeket, a szülőket, a gyerekeket. Igazából olyan szintre kell hozni a pedagógus munkaerőt, hogy utána ők maguk megoldják ezt a problémát. Ha mindig mi akarjuk kitalálni, akkor megint belecsúszunk egy ilyen „föntről kitaláltuk, megmondjuk, mi legyen” helyzetbe. Azt gondolom, nem ez a megoldás.

– Igen, csakhogy ez a magyar kormány épp attól irtózik a legjobban, hogy autonómiát adjon akármilyen közösségnek is…

– Én attól félek, hogy ettől a kormánytól megoldást már nem nagyon érdemes várni. Árulkodó, hogy nem ülnek le beszélgetni, és nem mondják el, mit gondolnak. Itt kezdődnek a problémák. Miért nem tudjuk, hogy mit kértünk az uniótól? Miért nem tudnak erről a pedagógusok, vagy a pedagógusok szakmai szervezetei, miért nincs erről diskurzus? Miért nem teszi le a kormány az asztalra, hogy „tessék, a költségvetés most így áll, most tényleg nem tudunk fizetni ezért és ezért”. Miért nem játszunk tiszta lapokkal? Miért nem becsüljük meg a másikat azzal, hogy tájékoztatjuk, meghallgatjuk, érvelünk? Ha csak ennyit tennénk, már megváltozna minden.

– Lehet, de ehelyett az embernek az az érzése, hogy visszaviszik az egész oktatást a XIX. századba…

– Akkor XIX. századi ellenállás kell. Például Izraelben a pedagógusok nagyon kemények voltak. Két lehetőség van: vagy „fölpuhul” a kormány – ez lenne a jobb –, vagy bekeményedik a pedagógustársadalom. Más megoldás nincs. 

– Mennyi idő kellene ahhoz, hogy az oktatás szénáját legalább annyira rendbe lehessen tenni, hogy el lehessen indulni, hisz' utánpótlás sincs, a fiatalok nem választják ezt a pályát? 

– Azért most is működik valami. Pillanatnyilag a jövő sokkal rosszabbnak tűnik, mint a jelen, mert nem lesznek fiatalok. De a rendszerben igen sok a pazarlás is. Magyarországon nagyon rosszul használjuk a humán erőforrást, és azért ebben nagyon sok tartalék van. Azt gondolom, önmagában az, hogy több ezer pedagógus hiányzik a rendszerből, nem jelenti azt, hogy tényleg annyi hiányzik. Nagyon pazarló a rendszer. Meg kellene nézni, hol pazarol, és ott egy kicsit át kellene alakítani a struktúrát. Szerintem vannak itt még megoldási lehetőségek. A Covid például behozta a digitális oktatást, azt lehetne sokkal jobban is csinálni annál, ahogy eddig csináltuk. Ezzel is ki lehetne a pedagógusokat váltani, például úgy, hogy az öt napos iskolahét három napos bennlétet jelentene, és két napig otthoni projektmunka a tanulóknak párokban, vagy csoportosan. Szerintem rengeteg megoldás lenne. A norvégok azt csinálták például, hogy a frissen érettségizett diákok mentek tanítani az északi kis falvakba, és nem haltak bele. A szülőket is be lehetne vonni. De ezeket csak átmenetnek mondom. Ha tényleg meg akarnánk oldani a problémát, és erről őszintén beszélnénk, akkor nagyon jó megoldások jöhetnének ki. A legnagyobb baj az, hogy itt semmilyen párbeszéd, semmilyen probléma-megoldás nincs. Szekértáborok vannak, merev álláspontok, leginkább titkolódzás és a transzparencia teljes hiánya. Hozzáteszem, a tisztelet hiánya is minden oldalról, akár azt nézzük, hogy a tüntető gyerekekről milyen kommentek jönnek a társadalomból, akár azt, a politikusok hogyan beszélnek a pedagógusokról. Ilyen értelemben mentálisan nagyon rossz állapotban van a magyar társadalom, ezen kéne valamit javítani.

– De várható-e ez ettől a kormánytól?

– Ne várjunk már rá! Miért nem megy ki az összes pedagógus az utcára, miért nem szervezkednek, és egy hétig nem mennek be tanítani? Ne várjunk mindig másra! Ha ettől a kormánytól nem várhatunk semmit, akkor nézzük meg, hogy kitől igen, és oldjuk meg! Azért a pedagógustársadalom is „megérdemli” egy kicsit ezt a helyzetet. A többség tényleg mindent elvisel, és egy részük még tapsikol is hozzá. És nem azokról beszélek, akikről most a hírek szólnak, a négy-öt gimnáziumról, egy-két nagyon belevaló tanárról, aki vállalja az arcát, és beleáll…