Lantos Gabriella: Orbánék valahogy mindig túlélik a válságot, legfeljebb a betegek halnak meg

– Ön többször is írt róla, hogy teljesen feleslegesen vásároltak olyan mennyiségű lélegeztetőgépet, nem tudjuk, hogy milyen áron vették, azt sem, hová tűnt a pénz. Tehát túlélhető az is, hogy a válsághelyzetet is arra használták fel, hogy kitömjék pénzzel a NER-lovagokat?

– Szerintem úgy vannak vele, hogy aki időt nyer, az életet nyer. Minden perc, amit komoly reform nélkül végig lehet csinálni, az nyereség, aztán majd csak lesz valahogy. Hiszen: eddig is volt valahogy, és nem lesz soha úgy, hogy nincs sehogy. Ez az anémia, ez a szétesés, a minden nap egy kicsit rosszabb állapota. Pont olyan, mint a béka esete, amelyet hideg vízbe tettek és fokozatosan főznek meg. Az egészségügy is folyamatosan erodálódik, de soha nem lesz olyan, hogy semmi nincs. Vagyis mindig az lesz a látszat, hogy valami azért még van.

– Mi meg szép lassan hozzászokunk, hogy megfőznek bennünket…

– Már nagyon régen hozzá vagyunk szokva. Én speciel nem, azért is beszélek erről.

– A kórházi ágyak felesleges kiüresítése is megúszható?

– Mire gondol?

– Hogy hazaküldték az embereket.

– Hát megúszták, nem? Nem tört ki népfelháborodás, nem lett forradalom. Mindenki megpróbálta saját maga megoldani azt a nehéz terhet, amit kapott, hogy a magatehetetlen hozzátartozóját egyik napról a másikra ápolja. Mindez nem látszik a halálozási adatokban, nem látszik, hogy ebbe belebuktak volna. Látjuk: ezt is meg lehetett tenni.

– De miért nincs ebben a szakágban semmilyen érdekérvényesítés?

– Hogy miért van így, és ennek mi a szociálpszichológiai magyarázata? Nem én leszek, aki ezt megfejtem. De az biztos, hogy minden betegnek a saját problémája a fontos, azt akarja megoldani, pénzzel, vagy más formában, és amikor megoldja, akkor megkönnyebbül, és csak addig jut el: ne kelljen ilyesmivel soha többet foglalkoznom. Mindenki maga küzd – ez egy ilyen ország. Egy széttagolt ország, nulla egymás iránti szolidaritással. Senki nem akar a másik problémáival foglalkozni, csak a sajátjával. Megpróbálja megoldani, ameddig tudja. Aki meg nem tudja, az egyedül marad, ahogy szokott. Ez sem túl nagy meglepetés a számukra; beletörődnek.

– Abból a szempontból talán mégis meglepetés, hogy miután a világon mindenütt veszélyhelyzet alakult ki, látható, olvasható volt, hogy külföldön hogyan igyekeznek a kormányok segíteni a bajba jutottakon. Hogy ott legalább szociálisan érzékenyek a hatalmon lévők, itt meg nem azok. Nem értem, hogy nálunk miért nincs ebben áttörés.

– Én sem értem. Csak arra tudok gondolni, hogy az emberek olyan mértékben szoktak hozzá a ridegtartáshoz, hogy semmi nem tudja őket elkeseríteni, mozgásba lendíteni. Azt tanulták meg, hogy saját maguknak kell mindent megoldaniuk.

– Korábban viták voltak arról, hogy túl sok kórház van Magyarországon. Ez a vita él még?

– Nem él, mert senki sem szeret kampányolni azzal, hogy be fog zárni valamit, amihez az emberek hozzászoktak, hogy létezik. Az a csöndes erodálódás megy, amiről már beszéltem; hogy csak úgy lehet fenntartani az ellátást ott, ahol eddig is volt, hogy folyamatosan megsértik a minimumfeltételeket. Az a kérdés, hogy a kórházigazgatók, az orvosok, a szakápolók, ezt meddig vállalják. Ameddig hálapénzt tudnak ott keresni, és el tudják tussolni az esetleges műhibákat, addig vállalják. Amikor már nem lesz vállalható, akkor majd nem fogják.

– És ez bekövetkezik?

– Sok ponton bekövetkezik. Olvashattuk, hogy hány osztályt kellett bezárni, mert már az utolsó szerződött orvos is távozott. Egy csomó helyen csak idős szakorvos az, aki az ellátás illúzióját fenntartja. Vagy éppen rezidensek, netán nem szakmai végzettségű emberek. A gyerekosztályon fül-orr-gégész teljesít szolgálatot, a sürgősségi osztályon meg bőrgyógyász. Ezek természetesen az ellátás illúziói. De, amíg az embereknek nem kell sokat utazniuk ezért az illúzióért, addig jobban elfogadják, hiszen egyszer úgyis meg kell halni. Majd, amikor elfogynak ezek az idős orvosok ezekről az osztályokról, és azokat bezárják, akkor fogunk szembesülni azzal, hogy itt nincs urológia, ott nincs bőrgyógyászat, amott nőgyógyászat sem. Ez egy szép lassú folyamat, nem veri ki a biztosítékot.

– A kommunikációs kormányzás tehát fenntartható…

– Abszolút. Hiszen látjuk, hogy milyen jól működik.

– Azt nem tudom, hogy látjuk-e…

– Azt igen, hogy mennyire tanulóképes, és milyen nagy a támogatottsága az országban. Következésképp jól működik, tehát nem kell rajta változtatni. Az emberek végül is elfogadják és szeretik.

– Mégis, az ember azt gondolja, hogy ennek a lufinak egyszer ki kell pukkadnia…

– Az egészségügyben nem fog. Ahogy már mondtam: valamilyen ellátás mindig lesz. Mindig csak egy kicsit lesz rosszabb.

– Vagyis a béka esete.

– Abszolút.

– Az egy koncepció Orbánnál, hogy nincs egészségügyi minisztérium és hiába orvos a miniszter, egészségügyi feladatokat lényegében nem lát el?

– Szerintem Orbánt az egész humán szféra nem érdekli, neki ott bevétele nem keletkezik, csak költségek jelentkeznek. Ezzel bajlódjon valaki más, ne is kerüljön a kormány elé, veszekedjenek az EMMI-ben a különféle szakirányok. Csak akkor kezdte el érdekelni, például most a COVID alatt, amikor oda be kellett pumpálni pénzt. És akkor viszont életbe lép itt is az, ami másutt: mi vigyük haza a hasznot.

– Végezetül: az előzetes beszélgetésünknél említette, hogy jön majd a járvány második hulláma. Mindezt kijelentő módban tette. Ilyen biztos benne, hogy jön?

– Nem nagyon tud nem jönni. Ameddig a világ tele van COVID-ossal, és Európába elég szabadon be lehet utazni, addig miért ne jönne? Mi tartóztatná fel? Ebben az a döbbenet, hogy Európa nem egységesen zárta le a határait. Pedig ha megtenné, akkor a kontinens visszakaphatná az életét. De nem ez van, kibúvók vannak. Pedig ha más kontinensekről utazgatnak be Európába nagyon fertőzött helyekről érkezve, és ők szabadon Európán belül, addig miért ne lenne második hullám?

– Ön súlyosabb intézkedéseket hozna?

– Igen, én hermetikusan lezárnám Európát. Ne jöjjön Európán kívülről senki, és akkor mi itt, Európában, szabadon közlekedhetnénk. Így lenne esély arra, hogy a második hullám kicsi legyen, vagy akár el is kerüljük. Amíg itt nincs egység – pedig mi a fenéért van az unió, ha nem ilyenek miatt –, addig a második hullám valahol majd fellobban és elterjed egész Európában. És megint minden ország maga zárkózik be. Ahelyett, hogy együtt szigetelnénk el magunkat a fertőzött külvilágtól.