Lehet-e béke az iskolákban a gázspray, a rendőrbot és a bilincs árnyékában?

– Az iskolaőri rendszert az emberek 73 százaléka elutasítja, 22 százaléka támogatja, 5 százaléknak pedig nem volt határozott álláspontja derült ki a Závecz Research Intézet reprezentatív közvélemény-kutatásából, amit a Magyar Liberális Párt megbízásából készítettek a közelmúltban. Meglepő ez az eredmény?

– Miközben örülök ezeknek az arányszámoknak, mégis azt gondolom, hogy ezt a kérdést nehéz országosan mérni, mert nagyon függ adott közösség, település „mikroklímájától”, hogy mennyiben érzik, hogy szükség van egy erős kézre az iskolákban. Magyarországon a szülők kétharmada még mindig elfogadhatónak tartja a gyerekek testi fenyítését, az iskolát pedig – a felelős minisztériumi vezetők nyilatkozatai alapján – olyan helynek kell tekinteni, ahol nem szükségszerű feltétel, hanem luxus, ha egy gyerek jól érzi magát. Ilyen keretfeltételek mellett, az iskolaőrök megjelenése tulajdonképpen kódolva volt a rendszerbe.

– Akkor, mégis mi az oka a nagymértékű elutasításnak?

– Szerintem erősen polarizált ebben (is) a magyar társadalom. Vannak szülők, közösségek, ahol fel sem merül, hogy rendészeti eszközökkel kellene az iskolai klímát javítani. Míg máshol annak a puszta gondolata, hogy lesz valaki a teljes tanítási idő alatt, aki elrettentésül szolgálhat, ad egyfajta biztonságérzetet az iskolavezetésnek, tanároknak. Amíg nem fogadjuk el, hogy ez a kettő egymás mellett létezik, és mind a kettő a jelen idejű magyar valóság része, addig nem tudunk valódi kérdéseket feltenni és arra igazi válaszokat találni. Valójában arra kellene kíváncsinak lennünk, hogy a pedagógusok kapnak-e megfelelő eszközöket (tudást, készségeket, képességeket) arra, hogy integráltan oktassanak, erőszakmentesen oldjanak meg konfliktusokat, adott esetben mediáljanak, fejlesszék a gyerekek érzelmi intelligenciáját. Vagy az is egy fontos kérdés lenne, hogy van-e idő pedagógusnak lenni ma? Vagy már csak arra jut energia, hogy rutinból tekerje mindenki az oktatás gépezetét… ez pedagógiai és gyermekjogi, gyermekvédelmi szempontból is életveszély.

– Az elemzés megállapítja, hogy a férfiak inkább elfogadhatónak tartják a drasztikus fegyelmezést, a nagyobb szigort – bár kétharmaduk szintén nem helyesli – mint a nők, akik keményebben elutasítják. Mégsem olyan „macsó” ez a társadalom?

– A magyar társadalomban a gyerek fegyelmezése súlyosabb esetekben tradicionálisan az apa, a férfi feladata. A kisebb súlyú, mindennapi „kihágásokat” az anyák rendezik, de ha hatalmi szóra van szükség, vagy az anyák azt érzik, hogy kifogytak az eszközökből, akkor behívják az apát a konfliktushelyzetbe. Ez sajnos sok családban így működik. Ez a modell rossz minden szereplőnek. A gyereknek nyilván első helyen, de természetesen mindkét szülőnek is. Nagyon fontos lenne ezen változtatni, és nem „pörölyként” használni a férfiakat. Ha ez változni tudna, az autoriter típusú gyermeknevelési és fegyelmezési modellek és minták is szépen ki tudnának kopni. Az iskolaőrség nyilván ennek a tradícionális, autoriter gyermeknevelési technikának a lenyomata – azok számára jelent megerősítést és biztonságot, akik ebben hisznek.

– Egyáltalán helyes-e az iskolában a bilincs, a gumibot és a gázspry-vel, felszerelt rendőr jelenléte?

– A kényszerítő eszközök iskolai jelenléte, és a rendészeti módszerek megjelenése a tanítási környezetben szakmailag nehezen védhető. Nagyon komoly szakirodalma van annak, hogy az ilyen típusú jelenlét és fókuszáltság valójában az erőszakot eszkalálja, illetve nem a megszűnés irányában hat, hanem a rejtőzködés felé. A problémát transzportálja más közegbe.

– Mi kellene inkább helyette?

– Mindenki, aki ez ellen a döntés ellen érvel, alapvetően azt kéri számon a jelenlegi rendszeren, hogy soha nem voltak biztosítva azok a peremfeltételek, amelyek – egy elég jó minőségben – az iskolai segítő munkát valójában lehetővé tették volna. Se az iskolapszichológusok, se az iskolai szociális segítők, gyermekvédelmi felelősök nem tudtak még olyan létszámban, és felkészültséggel dolgozni, hogy azt tudnánk mondani, azért van szükség a rendészeti eszköztárra, mert ezek nem bizonyultak hatékonyaknak. Ezért azt tudjuk csak mondani, hogy most ágyúval kezdtünk el lőni a verébre, miközben azt sem próbáltuk még ki, hogy az is segítene-e, ha beszélnénk hozzájuk.

Egy iskolapszichológus kollégám ezt így foglalta össze: „vajon miért emel kezet egy gyerek a tanárára? Van olyan, aki azért, mert azt a mintát látja otthon, hogy a konfliktusokat így kezeljük. Veszekszünk, verekszünk, mindegy, hogy hol, ha ez a norma, akkor az iskolában miért viselkedne másképp? Van, aki azért, mert nincs más megoldása a problémákra. Nem azt tapasztalja, nem tanítják meg neki, hogy nem így oldjuk meg a problémákat. Olyan gyerek is van, akinek még éretlen az idegrendszere, így az őt ért frusztrációt sem mindig tudja jól kezelni. És még olyan gyerek is van, akit nem tanítottak meg arra, vagy nem látott még jó mintát arra, hogy hibázni lehet, és azt jóvá lehet tenni. Lehet, hogy nem tanították meg arra sem, hogy mit kezdjen az érzéseivel. Hogy azokat ki lehet mondani. Hogy lehet dühösnek lenni, haragudni. Hogy az érzéseket kommunikálni kell, de nem mindegy, hogyan. Egyik gyerek sem ok nélkül viselkedik agresszíven. Vajon az iskolaőr alkalmas arra, hogy mindezekkel a különböző hátterű agresszív viselkedésekkel kezdjen valamit? Ha még nyolc napon túl gyógyuló sérülést is okozhat egy gyereknek, akkor ebből azt a mintát látják a gyerekek, hogy miként kell a konfliktusainkat kezelni, hogy milyen a jó problémamegoldás? Hát a gyerekek nem tőlünk, a felnőttektől tanulják meg, hogy miként kell egymással viselkedni? Így kell?"