Magyar gazdaság: a vak ló bátorságával

Ön mennyi esélyt lát arra, hogy a magyar gazdaság mostanában gyorsabb növekedésre kapcsolhasson, ahogyan Orbán Viktor szeretné?

Hát, elég merész a feltételezés. A magyar nemzetgazdaságban három éve nincs semmiféle növekedés, több mint három éve annak, hogy az Európai Unió is leállt a támogatásokkal. Ennek ismeretében, teljesen nyilvánvaló, hogy az európai uniós pénzek nélkül a magyar gazdaság nem képes semmiféle fenntartható növekedésre. Amikor Orbán azt mondja, hogy „most nemsokára majd beindul valami nagyszerű növekedési pálya”, akkor csak arra kell emlékeznünk, hogy három éve ígéri azt a bizonyos „repülőstartot” és mindenféle hasonló főnixi feltámadást. Ezzel szemben a lényeg az, hogy a magyar nemzetgazdaság – hangsúlyozom: nemcsak Orbán Viktor, hanem általában véve, általában a magyar gazdaságpolitika – a függőségi állapot létrehozataláról szól. Függőséget teremtett egyrészt Európától és az Európai Uniótól, másrészt pedig az oroszoktól, illetve most már próbálkozik hasonló helyzetbe sodródni a kínaiakkal is. És ennek a gazdaságpolitikának az az eredménye, hogy a magyar kis- és középvállalkozások nem tudnak felnőni, mert az ország nem arra van „beállítva”, hogy ezek növekedjenek, erősödjenek. A magyar nemzetgazdaság vergődésének legfontosabb oka az, hogy Orbán felszámolta a versenyt és a piacgazdaságot. Ezt tette azzal, hogy az egész rendszert teletűzdelte különadókkal, külön támogatásokkal és kivételekkel. Beszüntette az esély- és versenyegyenlőséget. Ennek következtében, nem az a sikeres vállalkozás, amelyik a legjobb szolgáltatást vagy terméket állítja elő, hanem az, amelyik valamiféle kiváltságban részesül.

Mondana erre példát?

A magyar állam a multinacionális cégeknek ad olyan mértékű támogatást, ami a másik három visegrádi ország átlagának a 160 százaléka. Honnan teremtik elő azt a pénzt, amivel ilyen mértékben támogatni lehet a külföldi befektetőket? Elveszik az egészségügytől és elveszik az oktatástól, valamint egyre inkább az infrastrukturális beruházásoktól is. Mi ennek az eredménye? Az, hogy a magyar munkaerő egyre kevésbé képzett, mert nincs meg az az oktatási háttér, amivel lépést tudnánk tartani az európai szintű képzésekkel. Emiatt aztán az európai befektetők, a multik azt mondják, jó, befektethetünk Magyarországon, de akkor kérünk külön támogatást, mert a munkaerő további képzésre szorul ahhoz, hogy alkalmazható legyen a gyárainkban. Ennek következtében a magyar kormány kénytelen nekik támogatásként előre biztosítani két és fél, három, vagy akár több év adómentességet, hogy a munkaerőt képezzék. Ennek a költségeit pedig az adófizetők fedezik. 

Ez egy ördögi kör…

Igen, ez az. A kormány odaadja valakinek a támogatást, amit abból fedez, hogy elvonja a pénzt más céloktól, amelyek emiatt leépülnek, a fenntartásukhoz később egyre több támogatásra lesz szükség. 

Az ön olvasatában, professzor úr, mit jelent az „orbáni gazdasági semlegesség”?

Semmit. Nagyon egyszerűen: süket duma. Gazdasági semlegességről beszél, de a valóságban semmi köze nincs ehhez. 

Létezik egyáltalán ilyen? 

Nem. Ma egy olyan világban élünk, amely nagyon sokrétű összefüggésekből áll össze. A gazdaságpolitikának az a dolga, hogy ezeket megfelelő módon kezelje, és a magyar nemzetgazdaságnak a lehető legjobb mozgásteret biztosítsa. Ha a miniszterelnök ezt érti gazdasági semlegesség alatt, akkor rendben van, de a gazdaságpolitikája nem ebbe az irányba mutat. Nem lehet azt mondani, hogy gazdaságilag semlegesek akarunk maradni, amikor – egyedülállóan Európában – függünk az orosz olajtól és gáztól. Ha ragaszkodom ehhez, miféle gazdasági semlegességről beszélek? Ez csak egy dolog. A magyar ipar, a magyar export ezernyi szállal kötődik Nyugat-Európához. Elvileg ki lehetne alakítani egy olyan gazdaságpolitikát, amely nagyobb önállóságot, függetlenséget adna a magyar gazdaságnak, de a kormány nem ezt csinálja. Ennek az volna az útja, ha olyan képzést, tudásbázist, piaci hozzáférési lehetőségeket teremtene a kormány, amelyek mentén a magyar kis- és középvállalkozások felnőnek, saját nevükön jelennének meg a piacon, és nem függőségben a multiktól. Ezt csinálták a lengyelek, csehek és részben a szlovákok, valamennyire a románok is. De nekünk ez láthatóan nem megy. A magyar gazdaságpolitika lényege a függőség megteremtése és fenntartása, részben a Nyugattól, részben a Kelettől. Erre az akkumulátorgyárak a legjobb példa. Orbán a következő gazdasági fellendülést az akkumulátorgyárak beindulásától várja, de az elektromos autógyártás most világszerte bajban van, túlkapacitásos az akkumulátorpiac is.

Hogyan látja a nyugat-európai gazdaság jelenlegi helyzetét? Tényleg annyira gyengék az ukrán háború miatt, mint ahogy Orbán állítja? 


Abban igaza van, hogy változniuk kell az unió többi országában is a gazdasági prioritásoknak. Végre kell hajtaniuk egy nagy fordulatot, le kell szokniuk az orosz és kínai piactól való függőségről. A német autóipar komoly teljesítménye az elmúlt 15 évben a kínai piactól függött, de ennek most vége. Az európaiak ezt világosan látják, igyekeznek Oroszországgal is, Kínával is új kapcsolatokat kialakítani. Át kell alakulni, szerkezeti reformokra van szükség – és ezt végre is hajtják. Ez a különbség Orbán és Nyugat-Európa között. 

Az a hagyományos gazdasági világrend, amelyben országok igyekeztek világméretekben együttműködni, halálra van ítélve? 

Igen. Egy másfajta világrendnek kell kialakulnia. Ezt tudomásul kell venni, ehhez kell igazodniuk a magyar nemzetgazdaság vezetőinek is, ha nem akarunk végleg leszakadni Európától.