Magyarország számára más út is létezik

Elsősorban a beszéd bevezető részében elhangzott világpolitikai kitekintésre kell tennem néhány észrevételt. Továbbá ki szeretnék térni arra is, ami a beszédből kimaradt, és hogy miért gondolom alapvetően tévesnek a magyar kormányfő végkövetkeztetését, különösen a Kelet elsöprő sikerét illető vízióját.

A magyar miniszterelnök a tusványosi előadásait láthatóan többnek szánja az aktuális politikai időszak irányvonalainak meghatározásánál, vagy annál, hogy pár kommunikációs gumicsontot dobjon a közéletre éhes nyilvánosság elé. Éppen ezért sosem tartottam kielégítőnek, hogy az itt elhangzott „világpolitikai tervekre” és kormányfői elemzésekre leegyszerűsítő közleményekkel reagáljon az ellenzék.

Nem mintha egyetértenék Orbán Viktor szavaival, sőt, rengeteg vitám van az általa elmondott gondolatokkal. Jó pár éve személyesen megyek el Tusványosra, a táborban fiatalokkal beszélgetve, a színpadon – időnként élesen vitázva – fejtem ki a véleményemet hazánkról és a nemzetközi folyamatokról.

Elsőként említeném a magyar kormánynak az Egyesült Államok elnökválasztásában elfoglalt pozícióját, ugyanis a kabinet mindent Donald Trump újbóli elnökségére tesz fel, miközben az ilyen túlzott elköteleződésnek könnyen vesztese lehet hazánk, de akár a régió is.

Donald Trump külpolitikája izolacionista. Deklaráltan le akar számolni a világ békefenntartója szereppel. Pedig az elmúlt évtizedekben nemzetközi fegyveres konfliktusok tucatjában volt aktív fél közvetlenül, vagy közvetve az Egyesült Államok.

Magyarországról nézve, az is fontos lehet, ha nem csupán az előnyöket vesszük észre, hanem beszélünk az amerikai hátterű globális tőke által okozott hátrányokról is. Persze régiónk ma demokratikusabb és élhetőbb, mint a második világháborút követő évtizedekben, hiszen szinte minden állam a NATO-tagja, ami garantálja biztonságunkat és területi integritásunkat. De vajon mi történne, ha Donald Trump elnökként valóban képes lenne csökkenteni Amerika befolyását és visszább vonulna a NATO-ból? Miként reagálna erre a nyugati határait jelenleg is fegyveres erővel kitoló Oroszország?

Azt is tisztán kell látnunk, hogy amennyiben az Egyesült Államok népe Kamala Harrist hatalmazza fel az ország vezetésére, úgy az Orbán-kormány fölöslegesen fagyos hangulatban találhatná magát, amit ráadásul maga állított elő.

A multipoláris globális valóságban a többi kormányzati irány sem sok jót vetít előre. Kína jövője valójában kiszámíthatatlan. Jelenleg úgy tűnik, az Egyesült Államok erős kihívója marad, Trump győzelme esetén pedig a jelenleginél sokkal súlyosabb konfliktusok alakulhatnak ki a két hatalom között. Ehhez képest, sokak számára érthetetlen ragaszkodással köti magát és hazánkat Kínához az Orbán-kormány.

Miből gondolja Magyarország miniszterelnöke, hogy Kína megnyeri ezt a versenyt? Sőt, miért gondolja, hogy egyáltalán lesz győztes, s nem egy új globális egyensúly alakul majd?

A magyar állammal kapcsolatban széles körben hangoztatott vélemény, hogy részben a kínai érdekeknek rendelte alá működését. Legújabban például akkora pénzösszeget vettünk fel ismeretlen feltételekkel hitelként Kínától, amelyhez hasonló méretű forrás járna Magyarországnak az uniós költésvetésből. Hosszan vacakoltunk a Fudan Egyetemmel, végül nem lett belőle semmi. Még több kérdést vet fel a szintén kínai hitelből épülő Budapest-Belgrád vasútvonal. A finanszírozás szintén ismeretlen, a munkálatok eddigi eredménye csupán annyi, hogy a korábbi vasútvonalon nincs már közlekedés.

A legújabb fejlemények alapján, pedig a magyar gazdaság túszává válhat a kínai hátterű akkugyártásnak is. Egyfelől egyáltalán nem biztos, hogy az elektromos átállás úgy és olyan gyors ütemben megy végbe, mint ahogy arra most sokan fogadnak, másfelől, ha Kína Tajvan vonatkozásában az agresszió felé sodródik, könnyen kihathatnak a magyar gazdaságra is a Kínára kivetett védővámok.

Valóban jó ötlet ilyen kockázatnak kitenni a hazai ipar jelentős részét?

Az esetleges szankciókra Oroszország kapcsán is érdemes kitérnünk, hiszen láthatóan nem úgy hatnak, ahogy eltervezték. Először is az Oroszországra kivetett szankciók zöme az eredetileg kitűzött céloktól mérsékeltebb eredményeket hozott. A szankciós politika következtében nem omlott össze sem a gazdaságuk, sem a hadiiparuk, ráadásul Kínával való együttműködésünk részben ellensúlyozta az okozott károkat.

A másik félreértés abból a feltételezésből fakad, hogy lehetett volna szankciók nélkül reagálni erre a helyzetre. Ugyanis a háborús agresszió a megtámadottak oldalán automatizmust indít be. Különösen a második világháború óta, az egyoldalú támadásoknak mindig van következményük. Aki ilyen agresszió felett szemet huny, az könnyen hasonló helyzetben találhatja magát.

Nem az a valódi kérdés, hogy Magyarországnak érdemes-e jó kapcsolatokat keresnie és fenntartania – a hagyományos szövetségesein túl – például a türk államokkal, vagy másokkal, hiszen hazánk egyértelműen csak profitálni tud a jól működő nemzetközi kapcsolataiból. Azonban nem fordíthatjuk el a fejünket – már csak a saját biztonságunk érdekében sem – a régiónk békéjét veszélyeztető háborús események kapcsán.

Végül pedig beszéljünk az egyik legfontosabb kérdésről, mégpedig Magyarország és az Európai Unió viszonyáról. Azt gondolom, sokan tabuként kezelik, alig merik kifejteni őszintén és nyíltan a véleményüket az EU tévedéseiről.

A hazai fősodratú diskurzus leginkább fekete-fehér kategóriákban tárgyalja az európai integrációt. Aki kérdéseket vet fel, esetleg kritizálni meri, arról azt mondják, hogy a jelenlegi kormánynak kedvez. A helyzet azonban ennél lényegesen bonyolultabb: ha nem beszélünk a 2004-es csatlakozás árnyoldalairól, ha nem lehet asztalra tenni olyan ügyeket, mint a francia mezőgazdaság aránytalan támogatása a magyar agráriummal szemben, akkor ezekről az ügyekről kizárólag Orbán Viktor narratívája lesz elérhető.

Ugyanez a fekete-fehér gondolkodásmód nehezíti a 2015-től felpörgő migráció kezelését is. A népvándorlás egyidős az emberiség történetével, így kezelésére is nagyon sok eszköz létezik. Az európai közös határok jövője, az európai biztonság intézményeinek megerősítése mind azon múlik, hogy merünk-e beszélni az együttélés, az integráció nehézségeiről, továbbá, hogy merünk-e működő gyakorlatokat bevezetni. Az európai emberiesség elvei mentén meg kell találnunk a használható és fenntartható megoldásokat.

Ehhez a témakörhöz tartozik az orosz-ukrán háború kérdése is. Két év után célszerű belátni: ebben a tekintetben az Európai Unió gyengének és megosztottnak tűnik. Az európai államok vezetői ötletszerűen dobják be javaslataikat Ukrajna támogatására, miközben nincsenek közös, világpolitikai színtéren megfogalmazott érthető elképzeléseik.

Az különösen elkeserítő, hogy Magyarország jelenlegi vezetése ebben az érzékeny helyzetben sem szövetségeseket keres magának, hanem sértetten hadakozva egyre inkább az Európai Unió partvonalára sodródik. Miközben azt az egyébként szomorú helyzetet akár a javunkra is fordíthatnánk, hogy Európára nehéz és kihívásokkal terhelt jövő vár. 

Megerősíthetnénk régi szövetségeinket, továbbá kihasználhatnánk a hazánk geopolitikai helyzetéből adódó lehetőségeit is.

Erre hívtam fel a figyelmet idén Tusványoson. Komoly kormányzati kudarcnak gondolom, hogy lényegében mára minden korábbi szövetségesünket elvesztettük, sőt, ott tartunk, hogy a lengyelekkel szembeni problémáinkról is hosszú értekezéseket kell hallgatnunk.

Mindeközben hazánk érdekében a kormány elsődleges feladata az lenne, hogy jól működő nemzetközi kapcsolatokat építsen, szerezze vissza – legalább részben – korábbi szövetségeseit, és rendezze viszonyát ellenfeleivel, továbbá, ügyelnie kell arra, hogy ne keltsen olyan látszatot, mintha keleti autokráciák uniós hídfőállása lenne.

A fentiekből egyértelmű konklúzió vonható le: nem csupán a miniszterelnök által felkínált kék és piros bogyók közül lehet választanunk. Magyarország stabil jövőjéhez átgondolt szövetségi politika, észszerű kompromisszumok és racionális gazdasági prognózisok egyaránt szükségesek.