Magyarország szövetségesei joggal bizalmatlanok

Amikor ön külügyminiszter volt és nagykövet, akkor is szokás volt, hogy meghívnak külügyminisztereket a nagyköveti értekezletekre? Ráadásul olyanokat, akik nem a szövetségi rendszerhez tartoznak?

Ez viszonylag új divat. Az én időmben sem nálunk, sem más országokban nem volt ilyen, engem sem hívtak sehová. Úgy emlékszem, Martonyi János második minisztersége idején, 2010 után történt először ilyesmi. Akkor a brit külügyminiszter volt a vendég. Vagyis ez nem egy régi diplomáciai szokás, bár önmagában nem rossz kezdeményezés. A nagyköveti értekezlet a külpolitikán belül belügynek számít, ami ott elhangzik, általában nem kerül nyilvánosságra. Az mindenesetre jelzés, hogy kit hívnak meg és ki fogadja el a meghívást. Annak tehát mindenképpen van üzenete, hogy most egy olyan ország külügyminisztere volt a vendég, amellyel Európának és az egész világnak elég sok problémája van. Megjegyzem, bizonyára nem is hirtelen ötlet volt, hiszen egy miniszternek – de különösen az orosz diplomácia vezetőjének – zsúfolt a programja, tehát jó előre egyeztetni kellett.

Az üzenet pedig egyértelmű. Hiszen a magyar külügyminiszter hétfőn arról beszélt, hogy az Egyesült Államok nem elég lojális a szövetségesével, vagyis Magyarországgal, kedden pedig már a magyar-orosz együttműködés előnyeit méltatta.

A véleményem ebben az ügyben évtizedek óta nem változott. Én nem vagyok orosz-ellenes, sőt, nagyon fontosnak tartom, hogy Magyarország jó viszonyban legyen Oroszországgal. Ez most könnyebb, mint a Szovjetunió idején, hiszen a két ország már nem szomszédos. Csakhogy a nemzetközi helyzet az utóbbi húsz évben jelentősen megváltozott, hogy mást ne említsek, rendkívül feszültté vált Oroszország és a NATO viszonya. Nem vélem tehát jónak, hogy – így fogalmazzak – a magyar külpolitika Oroszországgal flörtöl. Így azt sem tartom helyesnek, hogy az orosz külügyminiszter volt a magyar nagyköveti értekezlet díszvendége. Az utóbbi napok eseményei, az afganisztáni válság, az összeomlás újabb feszültségeket váltott ki, ez még kétségesebbé teszi ezt a nagy barátkozást. Persze az ázsiai országban történtek Oroszország szempontjából sem jelentenek egyértelmű örömet, hiszen az amerikaiak kudarca feletti kárörömöt beárnyékolhatja, hogy ők is tarthatnak a fundamentalista, terrorista iszlamistáktól.

Ön szerint Szergej Lavrov budapesti meghívása tekinthető provokációnak?

Ez elég erős kifejezés, magam nem szeretem használni, bár az tény, hogy az ilyenekre jobban felfigyelnek. Magyarország nagyon szerencsés, hogy immár tagja lehet a NATO-nak és az Európai Uniónak is, amiben a rendszerváltozás természetesen döntő szerepet játszott. Ezt veszélyeztetni, ezzel szembemenni, ingerelni a szövetségeseinket, helytelen és nem is vezet semmi jóra, hacsak a magyar vezetésnek nem az a szándéka, hogy mindenáron kilógjon a sorból, vagy netán ki is lépjen a szövetségi rendszerből. Az pedig veszélyes, káros és ostoba illúzió, hogy a mai Magyarország valamiféle híd szerepet tölthet be a két blokk között. Erre még akkor sem lenne esély, ha Magyarország nem lenne tagja a NATO-nak. Az ütköző állam szerepe sosem jó, de hála istennek, ma nem vagyunk ütköző állam. Ha Magyarország mindenki által elismert, lojális tagja lenne a NATO-nak, akkor talán megpróbálhatna közvetíteni a szövetségen kívüli államokkal. Most azonban nem ez a helyzet. Szövetségeseink egyre több kétséggel és fenntartással figyelik a magyar külpolitikát. Egy ilyen meghívás pedig csak erősíti a kételyeket. Ami persze nem újdonság, a magyar lépések már korábban is okot adtak erre, akár Oroszországgal kapcsolatban, akár például amikor Magyarország megvétózta az unió Kínát elítélő határozatát. Magyarországot tehát régóta nem tekintik megbízható szövetségesnek, emiatt nem is nagyon bíznak benne – amint az tapasztalható is.Ha pedig a magyarok valóban közvetítenének, akkor egyeztetni kellene róla, ami nyilvánvalóan ebben az esetben sem történt meg.

Erre a jelenlegi magyar politika nem ad esélyt, de szükség sincs rá. Ha Oroszország és az Egyesült Államok, vagy Moszkva és az Európai Unió valamilyen megállapodásra törekedne – például kompromisszumra az annektált Krím-félsziget esetében –, akkor közvetlenül tárgyalnának és nem kérnék a magyarok segítségét. Itt nincs Magyarországnak keresnivalója, senki sem vár, vagy fogad el tőle bármit. De Szijjártó Péter és Szergej Lavrov nagy barátkozása nem is arról szólt, hogy Budapest valamilyen kezdeményezést tenne mondjuk az oroszok által hét éve elfoglalt Krím ügyében, noha egy ilyen lépésre nagy szükség lenne a viszony rendezéséhez. Az orosz külügyminiszter látogatása azonban egy olyan protokoll-esemény volt, amely csak Magyarország szövetségeseinek bizalmatlanságát erősíthette.