Márton András: Vidnyánszky Attilát le kell söpörni

A politikai megfelelés mint a kontraszelekció záloga

A beszélgetés indításaként elhangzó kérdésre, miszerint hibának tartja-e, hogy Vidnyánszky Attila a helyén maradt, a színművész radikális választ adott. Kijelentette, hogy ha rajta múlt volna, ő rögtön eltávolította volna a pozíciójából, hiszen ez az ember az, aki a szakmát jóvátehetetlenül és erőszakkal megosztotta. Márton András elmagyarázta, hogy a színházi világnak van egy természetes önmozgása és belső harca, amely a tehetség fölülkerekedéséről, a sikerről és a főszerepekért való küzdelemről szól. Ez egy állandó turbulenciát eredményez, amire most rátelepedett egy külső, nem szakmai alapú hatalom.

Erre jön valaki és azt mondja, hogy nem szakmai alapon hoz valamifajta megoldást, hanem politikai, ha tetszik, ideológiai alapon. Azt mondom, hogy ha te nagyon tehetségtelen színházcsináló vagy, de azt csinálod, amit én mondok, akkor neked selyem lesz az életed. És ettől minden szél ki van fogva a vitorlából. Tudok fizetni, gyere ide, nem követelek tőled minőséget, hadd menjen a dolog úgy, ahogy megy. És hát elképesztő tehetségtelen alakok kerültek a pályára – fogalmazott elkeseredetten a színművész, rámutatva arra, hogy a politikai megfelelés nálunk egyenlővé vált a kontraszelekcióval.

A művész felidézte azt az időszakot, amikor külföldről hazatérve döbbenten szembesült a vidéki színházakban végbemenő változásokkal. Olyan emberek lettek színházigazgatók, akikről korábban a műveltségük és széles látókörük hiánya miatt ezt elképzelhetetlennek tartotta volna. Véleménye szerint a vidéki teátrumok még mindig az előző rendszer füstölgő romjain állnak, ahol olyan kinevezettek uralkodnak, akik talán egykor jó színészek, lakberendezők vagy éppen tőzsdei alkuszok voltak, de színházvezetőként teljesen alkalmatlanok. A kormánypárti színházcsinálás ugyanis definíció szerint nem lehet izgalmas, mert a hatalomnak való megfelelés kiöli a művészet lényegét.

Beterelt közönség és üresen tátongó nézőterek

Márton András éles kritikával illette a Nemzeti Színház működését és az intézmény által hangoztatott sikereket is. Véleménye szerint a színházba járásnak olyannak kellene lennie, mint egy divatos, jó könyv megszerzésének, amit az ember mindenáron el akar olvasni, mert állati örömöt okoz neki. Ezzel szemben a Nemzeti Színházba ma a valódi, élő közönség magától nem nagyon megy be.

Ki akar ma a Nemzeti Színházba menni? Az az ember, aki majd jövőre az a német, orosz, főleg orosz ember, aki jövőre ott fog rendezni. Közönség, élő közönség oda magától nem nagyon megy, csak ha beterelik. Hát ha beterelik, vagy nagyon olcsó a jegy, vagy elhitetik vele, hogy ez nagyon fontos a műveltsége szempontjára. Ebben az interjúban azt állította, hogy itt aztán zsúfolt ház van. De ez nem igaz, hát ez abszolút nem igaz, hát meg kell nézni, mondhatja nyilván papíron – cáfolta a hivatalos kommunikációt a színművész, aki maga is járt az intézményben, és rendkívül elégedetlen volt a látottakkal.

A szakmai szétesést jól példázza az is, hogy egyes előadásokat csupán kétes havonta egyszer játszanak. Ilyenkor a néző nem a művészi koncepciót és az érdekességet látja, hanem azt, hogy a színészek kapkodnak a színpadon, és azon izgulnak, mit kell mondaniuk, és mi következik a darabban. Márton András a Broadway példáját hozta fel, ahol egy-egy sikeres előadást hat-nyolc évig is játszanak megszakítás nélkül. Ott az izgalmat a tökéletesség megcsinálása jelenti, nem pedig az, hogy a színész leesik-e a kötélről vagy a díszletről.

Veszélyes üzem korlátok nélkül

A beszélgetés elkerülhetetlenül kitért a Nemzeti Színházban történt súlyos, nyolc napon túl gyógyuló sérülésekkel járó színpadi balesetre is, ahol két színművész zuhant le a magasból. Márton András felháborítónak tartja, hogy a mai napig nincs elintézve és tisztességesen lejátszva az ügy, a hivatalos vizsgálat még mindig folyik, és lényegében csak az a belső vizsgálat zárult le, amelyet maga az érintett színházigazgató rendelt el.

Ugyanarról beszélünk, hogy két színész leesett előadás közben nagyon magasról, tehát könnyen halálos baleset lehetett volna, mert nem volt korlát. És erre az volt ugye, Vidnyánszky felajánlotta a lemondását, de térden állva könyörgött neki mindaz a sok-sok ember, aki őt ebben a nagyszerű pozícióba juttatta, ebbe a hatalmi helyzetbe juttatta, és azok térdre ereszkedtek és megkérték, hogy Attila ne menj el, ne hagyj itt minket. És Attilának megesett a szíve rajtuk és azt mondta, rendben van, maradok, és akkor a vizsgálatot azt majd én elintézem, majd én utánanézek. És az volt a mondata, hogy hát veszélyes üzem az ilyesmi, előfordul – emlékeztetett a színművész a cinikus vezetői reakcióra.

Márton András szerint a kulturális és színházi életben azonnali, radikális változásokra lenne szükség. Úgy látja, el kellene távolítani azokat a gócpontokat, ahol a semmittevés, a kontraszelekció és a tehetségtelenség tombol, és Vidnyánszky Attilát az összes társintézményével, köztük a Teátrumi Társasággal együtt le kellene söpörni a színpadról. A művész szerint ez a társaság nem szakmai, hanem tisztán ideológiai alapon jött létre, hogy megtámadja és tönkretegye a régi magyar színházi világot, miközben a valódi független műhelyektől és a morális mondanivalót hordozó színházaktól mesterségesen megvontak minden egyes fillért.

A színházi világban ugyanakkor megvan az a különleges sajátosság, hogy a legrosszabb és legnehezebb helyzetekből képes a leginkább talpra állni. Márton András bízik abban, hogy a jelenlegi elnyomó és beszűkült közegből végül felnő egy új, izgalmas és bátor generáció, amely visszaadja a színház valódi, morális és művészi funkcióját.