Mécs Imre az SZFE-ről: ’56 példáját formálják maivá az egyetemisták

– Az mára történelem, hogy Önt az akkori forradalmi szerepéért halálra ítélték, hosszú börtönbüntetés után szabadult. Mi jellemezte ’56 októberében az akkori egyetemisták elszántságát, hangulatát és milyen párhuzamot talál – ha talál – a most ellenálló fiatalok mentalitásában?

– Amikor értesültem az egyetemisták ellenállásáról, hallatlan öröm fogott el. Nagyon felcsillant a szemünk a feleségemmel együtt, aki ráadásul színházi dramaturg s én bár villamosmérnök vagyok, de a forradalom formált meg igazán. Amikor hallottam az SZFE „lázadásáról”, először ugyanazt éreztem, amit 1956. október 23-án délután éreztem a parlament előtt, amikor rengeteg ember jött a legkülönbözőbb helyekről és mégis ugyanazt gondoltuk, ugyanazt akartuk, anélkül, hogy nagyon kellett volna beszélnünk egymással. Ez csillant fel most a színművészeti egyetem hallgatóinak és – tegyük hozzá – tanáraik viselkedését látva, hallva, tapasztalva. Sőt, bizonyos mértékig még egy picit a mostani színitanodások felé hajlott a szívem, mert olyan nagy egyetértést mutattak, amelyre ennek a szerencsétlen országnak rendkívül nagy szüksége van.

– Ön szerint mit üzenhetnek ma az egyetemisták a destruktív hatalomnak és mit üzenhet konkrétan az SZFE – az elmúlt tíz évet tekintve – rendkívüli ellenállása?

– Számomra az volt a fantasztikus élmény, hogy igen keményen ellenállnak olyanok, akiknek nem hivatásuk a keménység. A finomságok, az emberi lélek visszaadása, az életünk rezdüléseinek megfogalmazása a dolguk, ezt tanulják. Nem mondanám fel a színészet metamorfózisát, de ehhez képest bátrak, okosak és rendíthetetlenek – ami bámulatra méltó.

– Meddig mehetnek el Ön szerint a mai körülmények között a csendes, békés, de elszánt ellenállásukkal a diákok, hogy a másfél hónapja kitűzött elveiket elnyerhessék, amelyek közül immár a legfontosabb az autonómiájuk visszaszerzése?

– Nem tudjuk még, hogy mi lesz a folyamat vége. Nagyon nagy Molochhal kell megküzdeniük, de eddig ők győztek. Elérték azt a tanáraikkal, oktatóikkal közösen, hogy nem könnyű feladat az ő bedarálásuk. Láthattuk ezt a Tudományos Akadémiától kezdve a többi egyetemig s mindehhez viszonyítva toronymagasan kiemelkedtek a színitanodások, de ne felejtsük el az operatőröket se, akik közül több tucatnyian, köztük világhírű művészek álltak ki mellettük szolidaritásuk, elismerésük jeléül. Az is hallatlan elismerésre méltó, hogy a tanári kar szinte teljes egységében a diákok mellé állt, mert olyan közös talajuk volt a művészet szabadsága Magyarországon, ami mindannyiuknak egyformán fontos. Ráadásul olyan időszakban léptek fel, amikor az erőszakrendszer minden ízében recseg és ropog.

– Ezt komolyan gondolja?   

– Én így érzem. Az, hogy a miniszterelnök reggelenként bemegy a tévébe, rádióba és kínosan hercigeskedik, azt mutatja, hogy eléggé kétségbe van esve.

– 64 éve Ön is egyetemistaként ment be a Műegyetemre. Milyen hangulat volt akkor a diáktársak között?

– Én aznap reggel, amikor bementem a Műszaki Egyetemre, zárthelyire készültem. Egy nagy, forrongó tengerbe kerültem, ami magával ragadott. Estefelé értünk a Kossuth térre, ahol Nagy Imre megszólalt és akkor fantasztikus érzés vett erőt rajtam, hogy itt valami megszületett.

– Bár más történelmi kor volt, más politikai hangulat, de akkor sem érzett félelmet a diákokon?

– Nem, nem volt ilyesmi, de az egy hosszú önfelszabadítási folyamat volt, ami egész évben tartott, különböző fokozatokkal és fázisokkal. Eljutottunk oda, hogy a régi és nem is olyan régi félelmeink leomlottak. A másik fontos érzés volt, hogy kezdtünk bízni egymásban. Addig a kommunistákban nem bíztunk, de kiderült, hogy köztük is vannak nagyon rendes emberek, sőt, nálunk bátrabbak. Kezdtünk egymásra figyelni és összeforrt az egész társaság. Amikor beértünk a Bem térről a Kossuth térre, akkor lassan vége lett a munkaidőnek és a hazafelé tartó emberek csatlakoztak a Műegyetemtől indult menetünkhöz és egy hatalmas tömeggé duzzadtunk. A téren már rengeteg fajta ember volt és az volt a csodálatos érzés, hogy mind egyet akartunk – tudtam, éreztem, hogy a mellettem álló ugyanazt gondolja, amit én. Egy olyan új nemzetélmény született meg akkor, amit már szinte leradírozott bennünk az akkor kötelező internacionalizmus, mivel a nemzet fogalmát az akkori történettudósok elavultnak ítélték.

– Mintha ugyanezt tapasztalnánk ma is, de ellenkező előjellel: mára az előírt nemzettudat lett kötelezően meghatározott.

– Akkor, ott, úgy éreztem, hogy új alakban és formában visszatért a magyar nemzet, ami mi magunk vagyunk. Most hasonlót érzek az egyetemisták ellenállását látva, azzal a különbséggel, hogy ők arra készülnek, azt tanulják, hogy az alapvető emberi érzéseket és magatartásokat megmutassák kifelé, aminek tökéletesen eleget is tettek.  Ráadásul az elmúlt években történtekhez, az egyetemekhez, a Tudományos Akadémiához képest hihetetlenül bátran, eltökélten és meggondoltan viselkednek. Ez egy csoda volt a számomra, kicsiben ugyanaz, mint ami ’56-ban történt, október 23-án. Hihetetlen tapasztalat, hogy azon az egyetemen, ahova nagyon nehéz bekerülni, versenyszerű vizsgákon keresztül, több tucat vagy száz jelentkezőből és nagyon kockázatos és egyéni a pályájuk, ami csupa olyan tényező, ami a nagy, közösségi összefogással szembeáll – és ők mégis megtalálták egymást. Akármi lesz ennek a dolognak a vége, még ha brutalizálódik is – ami a gyengeség egyértelmű jele –, ezek a diákok már győztek. Megmutatták és mutatják azt, hogy összefogással ellen lehet állni és meg lehet változtatni a világot. Különösen nagy dolog ez egy olyan pályán, ahol nagy versengés van és teljesen logikus lenne, hogy foggal-körömmel ragaszkodnak a pozíciójukhoz és megalkusznak – de nem. És ez a csoda.

– Miként értékeli vagy milyen régi mechanizmusokra emlékezteti az egyetem élére kinevezett, de az egyetemisták által illegitimnek tartott katonakancellár fellépése, aki egyre brutálisabb lépésekkel próbál „rendet teremteni”?

– 20 évig a honvédelmi bizottság tagja, elnöke voltam, én a katonapályát némileg árnyaltabbnak tartom, semmint önmagában ezért elítélnék bárkit is. Ebben az esetben inkább az a lényeg, hogy van egy ember, aki lealjasul oda, hogy vakon teljesít parancsokat – ez pedig nem csak a katonákra jellemző. Itt egy olyan általános jelenségről van szó, ami a kormány egész holdudvarára jellemző. Ez nagyon emlékeztet arra, ami a Szovjetunióval is történt s ami nálunk ’56 leverésével történt. Ez a végtelen brutalitás, aminek nincs outputja és még most is nyögjük ezt. Az utóbbi időben egyre elkeseredettebb voltam, hogy az ’56-os események még mindig nincsenek a helyükön. Most, ezek a fiatal művészek a helyükre illesztették.