Lengyel Anna emlékére

HírKlikk 2021. április 18. 12:20 2021. ápr. 18. 12:20

Bő egy éve nyilatkozott derűsen, energikusan a Hírklikknek, akkor még a Vígszínház körüli, mára leülepedett vezetőválságról. Közismert volt, nyíltan vállalta, hogy súlyos betegségből lábadozott – akkor még úgy tűnt, hogy sikerrel. Törőcsik Marival egy napon távozott örökre.

Lengyel Annát akkor még mint a 2019-es, a fővárosi színházak melletti tüntetés egyik szervezőjét kérdeztük, többek között a Vígszínházat ért válságról, a színházvezető mára már eldőlt személyéről. Bár ekkor még közel sem volt egyértelmű a Színház- és Filmművészeti Egyetem leendő sorsa, tisztánlátásával már akkor előrevetítette – sötét idők jönnek. Mint fogalmazott

„A mostani időszak minden szempontból és világszerte új időszámításként értékelhető. A 2008-as válság kutyafüle szerintem ahhoz képest, ami most vár ránk, aminek a történelmi súlya sokkal inkább fog hasonlítani az 1929-es gazdasági világválságra, mint a 12 évvel ezelőttire. Kifejezetten fenyegető több országban ugyanakkor – így nálunk is –, hogy diktatúrával válaszolnak a felmerülő társadalmi problémákra. Ennek tükrében, még fontosabb, hogy ki-ki a saját szakmájában kiálljon a hatalmi visszaélések ellen – mi például a színházi szakmában.” 

Upor László, a volt SZFE volt rektorhelyettese szombaton a FreeSZFE oldalán az alábbi szavakkal búcsúzott tőle:  

„Az ember egy darabig számolja a halottakat, aztán föladja. És vár. Vagy álszenten, hazugul úgy tesz, mintha nem reménykedne, hogy.

Valameddig te számolsz, aztán majd téged is számba vesznek. Ez dühítő, fájdalmas, botrányos. Tehát el is nyomjuk magunkban.

Anna nem hagyta, hogy elnyomjuk. A gondolatainkat sem. Mindenfajta elnyomás esküdt ellensége volt (bocsánat, nem puszta játék a szavakkal: Anna lényének lényegéhez tartozott). Amíg ő volt, mindenről muszáj volt beszélni. Mindenről. A halálról is muszáj volt beszélni. Addig beszélt helyettünk, amíg aztán egy kicsit a mi nyelvünk is megeredt. Kikövetelte.

Senkivel nem lehetett olyan kendőzetlenül beszélni a halálról (például az ő személyes haláláról, a várhatóról), mint Annával. 

Hihetetlen pengeélű következetességgel volt egyenes (őszinte) és egyenes (tisztességes). Nem szabadságharcos volt csak (az is volt persze), hanem igazságharcos is. Az nem lehet, hogy ne legyen igazság. És ha van, nem lehet, hogy ne mondassék ki. És ha kimondatott, nem lehet, hogy az ne járjon következményekkel. Ez az igazságszenvedély, igazságdüh olykor elviselhetetlenné tette. Nem volt könnyű őt szeretni, de mérhetetlenül könnyű volt tisztelni, nagyra tartani mindazért, ami és aki. Volt és maradt.

Ezt a harminc éves képét a Facebook-oldalán találtam. Egy átkeléskor készült. Akkor – ha igaz – a „csatornán" kelt át, Angliába. Ez a mostani, mai átkelése – muszáj pátoszosan fogalmazni – sokkal nagyobb távlatú. Rohadt nagy távlatú. Talán valahová távozott – de jó annak, aki hiszi, hogy „az” létezik! –, de innen mindenképp el.

Mi még maradtunk egy kicsit. Számolunk tovább. Vagy föladjuk."

Karsai György klasszika-filológus, egyetemi tanár, az SZFE Doktori Iskolájának vezetője, mint tanár és barát köszönt el Lengyel Annától közösségi oldalán:

„Csak azt sajnálom, hogy ezt nem csinálhatom végig veletek. A Padlás előterében álltunk, éjjel egy óra volt, csak kijöttünk egy kicsit kiszellőztetni a fejünket, odabent az SZFE autonómiájának felszámolása elleni tiltakozás lehetséges módozatairól vitatkoztunk kora este óta. Hogy a hatalom önkényével szembe kell szállni, nem volt kérdés, a hogyan annál inkább. Éppen a passzíváltatni-nem passzíváltatni volt a téma, s Anna nagyon fontos érvekkel állt ki természetesen a legradikálisabb, a morálisan legtisztább álláspont, a tömeges passzíváltatás mellett.

Alig volt túl egy olyan operáción – és ez már a sokadik súlyos, életmentő operációja volt –, amely után hetekig nem szabad felkelni a betegágyból. Mármint másnak. Ő meg ott volt, mintha ez lenne a normális, operáció, aztán néhány hét, jó esetben néhány hónap, aztán jön a következő, s ez addig ismétlődik, amíg… Amíg… és itt le kellene írni a szót, amit nem tudok, még így sem, most sem, kimondani sem tudtam előtte, neki, miatta, és ezen ő olyan őszintén tudott bosszankodni, meg nevetni, „…milyen gyerekesen tudsz viselkedni, nem kell félni, hülye szómágia, amit csinálsz, mindketten tudjuk, hogy ebből nincs gyógyulás. De itt vagyok, tudod, még annyi tervem van, annyi mindent kell megcsinálnom” – mondta és tényleg. Panodráma-vezetés, írás, rendezés, tanítás, fordítás, szinkrontolmácsolás – elképesztően tudott angolul és németül, latinul még én tanítottam, és franciául csak időhiányban nem tanult meg rendesen, pedig mivel nyelvzseni volt, mibe sem került volna ez neki –, barátok, társasági élet, mindez végtelen életörömbe ágyazva. Túl a nevetésén, túl a kérlelhetetlen logikával megfogalmazott, olykor bántó igazán, túl a támadhatatlan morális tartásán ez a mindent elmondani képes, ezer jelentésű nevetés hiányzik, s tudom, örökre hiányozni fog.

Fáj, elviselhetetlenül fáj, hogy nem beszélgetünk többé, hogy nem piszkálhatlak tovább, mert mennyire jó az, ami a doktori dolgozatodból már megvan, hogy milyen kevés kellene még, hogy a védésig eljussunk. Mea culpa. Az fáj igazán, ami már helyrehozhatatlan. Amikor néhány hete – utoljára – beszéltünk, a hangja már nem volt a régi, s a betegség hosszú évei alatt most először mondta azt, hogy hagyjuk abba, mert fáradt. A hangsúlyból értettem meg, ahogy ezt kimondta: ‘fáradt vagyok’, a történet végére értünk. Mintha a szélvész egyszercsak azt mondaná: „most akkor megpihenek…”, vagy a tenger, hogy „ma már akkor inkább nem hullámzom…” – ugyanennyire képtelenség volt ez a mondat és mégis elhangzott. Fáj, elmondhatatlanul fáj, hogy mostantól nem vagy velünk, Anna. Nekünk, akik maradunk még egy darabig, Horatius-szal üzented meg, mivel vigasztalódjunk holnap, meg holnapután, meg azután, az időnk végezetéig: Non omnis moriar, multaque pars mei/ vitabit Libitinam… Nem halok meg egészen, lényem nagyobbik része/ elkerüli a Halált (Carm.3,30, 6-7.sor). Anna, requiescas in pace!

Karsai György”