Megint faragtak egy kicsit a „gránitszilárdságú” alaptörvényen

A 2011. április 25. óta érvényes „gránitszilárdságú” alaptörvényt azóta annyiszor csiszolgatták, faragták már, hogy ezzel akár a világ egyik legpuhább alkotmánya címére is joggal pályázhatna. Mi indokolja ezeket az állandó változtatásokat?

Ez tulajdonképpen megmagyarázhatatlan. Ha a szakmai véleményeket figyelemmel kíséri az érdeklődő, akkor tulajdonképpen azt tapasztalhatja, hogy szinte valamennyi alkotmánymódosítás kapcsán kialakult egyfajta vita arról, tartalmilag valóban szükség volt-e az újabb kiegészítésre? Az alkotmány stabilitása azt követelné meg, hogy az alaptörvény, ami a társadalom legfontosabb együttélési szabályainak összességét jelenti, tartós, hosszú távon is kiszámítható, stabil, jogszabályi hátteret adjon az állam működésének. 

A mostani módosítás a gyermekvédelmet érinti, fontos kérdés…

Ezek a módosítások alapvetően technikai jellegűek. Értelmetlennek tartom az olyan változtatásokat, amelyek alapvetően ellentétben állnak az alkotmány tényleges társadalmi funkciójával, és olyan szabályok, amelyek előbb-utóbb alkalmazhatatlanná válnak. Most is azért javasolta a szakmai közvélemény, hogy ne az alaptörvényt, hanem a büntető eljárási törvényt módosítsa az országgyűlés. Ez volna a kézenfekvő megoldás minden olyan esetben, amikor a jogalkotói cél egyszerű törvénymódosítással is megvalósítható, és nem kell azonnal az alaptörvényhez nyúlni. 

Civilként joggal gondolhatnánk, hogy az alaptörvény módosításának csak akkor volna értelme, amikor azt a társadalom belső változásai is indokolják. 

Pontosan így van. Nem véletlen, hogy számos nyugat-európai ország alkotmányába olyan „védelmi” rendelkezéseket építettek be, amelyek a politikai váltógazdaságtól függetlenül biztosítják az alkotmány stabilitását. Például jól bevált módszer, hogy elfogadhat az adott parlament a saját ciklusában alkotmánymódosítást, de az csak akkor léphet életbe, ha a változtatást a következő ciklusban is megerősíti az új összetételű parlament. Ezzel a jogalkotó nyomatékot ad minden alkotmánymódosítás súlyának. Nem utolsó sorban az ilyen típusú egyetértés és támogatás biztosítja hosszútávon is az alkotmány stabilitását és tekintélyét.  

A közelmúltban jelent meg az a könyve, amelyben az előző rendszer jogalkotási gyakorlatáról írt. A nevezetes, 1949-es 20. törvényt – az 1990 előtti évek alkotmányát – hányszor módosították a rendszerváltásig?

Az az alkotmány – szaknyelven mondva – program jellegű alkotmány volt, ezért a normatív jellege kevésbé érvényesült. A módosítások, különösen az első időszakban, gyakoriak voltak, mert az akkori törvényhozók az alkotmányban rögzítették a minisztériumok felsorolását is. Ahogyan azok változtak, változtatni kellett az alkotmány szövegét is. Később ez kikerült a szövegből, attól kezdve az alkotmánymódosítások száma jelentősen lecsökkent. Abban az időben egyetlen, számottevő alkotmánymódosítás az 1972. évi alkotmányrevízió volt, ami jelentősen átformálta az 1949-es alkotmány tartalmát.

Amikor a rendszerváltás bekövetkezett még mindig az volt érvényben? 

Igen. Az az alkotmány azokban a hónapokban politikai polémia tárgya lett. Hosszas viták végén az 1989. évi 31. alkotmánymódosító törvény változtatta meg, alakította át, amit aztán az új összetételű, már szabadon választott parlament, 1990-ben további módosításokkal csiszolt, a jogállami alkotmány követelményeihez igazított. 

Még sokáig, az alaptörvény elfogadásáig, Magyarország Alkotmányának jogszabályi megnevezése 1949. évi 20. törvény volt…

De olyan jelentős változásokkal, amelyekről az akkori Alkotmánybíróság kimondta, hogy egy teljesen új alkotmányként kezelendő, amiben csak az ország megnevezése és a főváros neve maradt változatlanul.

Volt egy „kegyelmi” pillanat, amikor a Horn-kormánynak 73 százalékos többsége volt a parlamentben. Akkor szóba került az alkotmányozás, de félbe maradtak az előkészületek. Miért? 

Kormányzati program volt, amiben a koalíciós partnerek is egyetértettek. Szakminiszterként a mi csapatunk dolgozott az alkotmány előkészítésén, olyan szabályokat alakítottunk ki, amikkel az ellenzéket is bevontuk volna a munkába. A kormány úgy gondolta, a többpárt rendszerű demokrácia megköveteli, hogy az alkotmány elfogadását kivonja a kétharmados jogszabályok köréből, és négyötödös egyetértéshez kösse.  Elindult az alkotmány előkészítése, a kormány megállapodást kötött az Állam- és Jogtudományi Intézettel, hogy az alkotmány szakmai előkészítésében a tudomány képviselői is kellő súllyal részt tudjanak venni. A parlamentben is megalakult az alkotmány előkészítő bizottság. De a leendő alkotmány tartalma kapcsán olyan politikai természetű viták alakultak ki, amelyek miatt gyakorlatilag le kellett venni a napirendről az előkészületeket. 

Mai szemmel nézve, ezeket jogos ellenvetéseknek tartaná? 

Fontos elvi kérdésekről volt szó, olyanokról, mint például az állam jellegének meghatározása. Az akkori kormánykoalíció nagyobbik pártja, a szocialisták, fontosnak tartották, hogy a „szociális jogállam” definíciója, vagy az érdekegyeztetés alkotmányos alapjai bekerüljenek a szövegbe. Ezek látszólag elvont, ideológiainak tűnő kérdések, de valamennyinek nagyon súlyos következményei lettek volna az állam későbbi egész működése szempontjából. Mai szemmel már nyilvánvaló, hogy az akkori ellenzék miatt miért nem sikerült ezekben közös nevezőre jutni.

Történelmietlen a kérdés: ha sikerült volna megállapodni, jó alkotmánya született volna az országnak? 

Meg vagyok róla győződve, hogy igen. Persze mai szemmel azt is lájuk, hogy a későbbi politikai folyamatok, a többszörös kétharmados kormányzati túlsúly, olyan helyzetet teremtett, ami nem garantálta volna ennek az alkotmánynak sem „gránitszilárdságát”, sem a hosszú életét. 

Akkor sem, ha bekerült volna az alkotmányba a négyötödös szabály? 

Az talán megvédte volna. Elképzelhető lett volna más, a nagyvilágban már bevált alkotmányvédelmi szabály beépítése is, de látva az elmúlt tucatnyi esztendő politikai folyamatait, ezek sem jelenthettek volna teljes értékű garanciát.