Mellár Tamás: Orbán a felhatalmazással a 2022-es választásokat akarja manipulálni

– Milyen állapotban volt a magyar gazdaság a koronavírus megjelenése előtt?

– Meglehetősen felemás helyzetben volt és van. Mégpedig azért, mert az előző évek erőteljes gazdaságélénkítő programjának hatására, nagyon magas növekedési ütemet értünk el, amely azonban hosszabb távon nem tartható fenn. Öt százalék volt a növekedés ebben az időszakban, miközben hosszabb távon, a három százalék körüli lenne az üdvös.

– Miért? Az nem örömteli, hogy ilyen magas növekedési számot produkáltunk?

– Az lenne, ha nem mesterségesen értük volna el, mégpedig a választási sikerek érdekében. Ezért élénkítette a kormány a gazdaságot, gyorsította az európai uniós források lehívását. Ezekből aztán jelentősen növelte az építőipari beruházásokat, amelyeknek az volt a nagyon fontos extrémitása, hogy az ágazat száguldott, az utóbbi időkben közel harminc százalékos növekedési ütemeket produkált, és ez vitte, húzta maga után a konjunktúrát.

– Ez káros?

– Annyiban igen, hogy egyfajta torzulást eredményezett a gazdaság szerkezetében, hiszen az építőipar, az építőanyag ipar és az állami beruházások túlsúlyba kerültek, ugyanakkor a gazdaság kiegyensúlyozott, harmonikus növekedése elmaradt. Ez a magas növekedési ütem különben semmiképpen nem lett volna tartható, még akkor sem, ha nem támad le bennünket a koronavírus.

– Miért nem?

– Mert – mint már említettem – ez egy extenzív növekedés volt, amelynek forrásai elfogytak, ami nagyon látszott. Látszott abból, hogy már nem volt elegendő munkaerő, és fogyóban volt a bevonható – főként uniós forrásból származó – tőke is. Ennek következtében, kifulladóban volt az a monetáris politika, amely komoly hiteleket tudott adni a vállalkozói körnek. Hiába volt egyébként a sok pénz, ennek nem volt számottevő technikai-technológiai fejlesztő jellege. Szabad szemmel is jól látható volt, hogy hiába mutatott a növekedés magas szintet, a termelékenység csak kis mértékben növekedett – ha egyáltalán emelkedett. Magyarul: jól érzékelhető volt, hogy a források kifulladásával, ez a folyamat már nem tartható fenn. Emlékezzen csak: még nem volt járványveszély, amikor mind Varga Mihály, mind pedig Orbán Viktor beszélt arról, hogy országvédelmi programra lesz szükség, másként: fel kell készülni a nehézségekre. Ami azt jelenti, hogy ők is érzékelték: ezt a mesterséges konjunktúrát nem tudják sokáig fenntartani.

– Fordíthatta volna a kormány a sok-sok uniós pénzt arra is, hogy ne konjunkturális, hanem tartós növekedést érjen el vele?

– Teljes mértékben. Annál is inkább, mert az uniónak éppen ez volt a célja, azért adta a hiteleket, hogy a technikai-technológiai lemaradásunkat próbáljuk meg ledolgozni, miáltal a magyar gazdaság versenyképesebbé válhat.

– Ez az, ami elmaradt?

– Igen, sajnálatos módon, nem erre használták fel a pénzt, hanem – mint már említettem – arra, hogy gyors és magas növekedést produkáljanak. Úgy is fogalmazhatnék, hogy elégették az uniós pénzeket. Mert, ha a forrásokat a technológiai fejlesztésekre fordítják, akkor sokkal lassúbb lett volna a növekedés, de hatásában tartósabb. Ha így cselekedtek volna, akkor ennek az import-vonzata is jelentkezik, azaz gépeket, berendezéseket és egyéb modern technikákat, technológiákat hoznak be külföldről.

– De miért nem tették meg, ha ez ilyen egyszerűen levezethető?

– Azért, mert Orbánék fő célja az volt, hogy a pénz belső körben maradjon, és ott kerüljön szétosztásra, vagyis a saját oligarchikus rendszerükben. Abban a rendszerben, amely támpontja, és biztos alapja az egész politikai berendezkedésnek. Így aztán – nyilvánvalóan – meg sem fordult a fejükben, hogy másként cselekedjenek. Gyakorlatilag elpuskáztuk ezt a lehetőséget, pusztán azért, mert a rengeteg európai forrást nem arra használtuk, amire kellett volna – már ha hosszabb távú gazdasági növekedést akartunk volna megalapozni, és elindíthassunk egy modernizációs periódust. Mindez sajnos nem történt meg, helyette azok a beruházások valósultak meg, amelyeknek pontosan az volt a céljuk, hogy a pénzek nehogy kikerüljenek a belső körből. Ezért épültek stadionok, városközpontok, wellness-központok és ehhez hasonlók.

– Akkor viszont – ha maguk is tudták, hogy ez egyszer kifullad –, miben bíztak, amikor magyar modellről, meg a saját lábunkon állás képességéről beszéltek?

– Ezt tőlük kellene megkérdezni. Ha jószándékú akarok velük szemben lenni, és nem csupán propagandaként értékelem a szavaikat – noha a meggyőződésem szerint nagyrészt az volt –, szóval azt hiszem, ők is látták, hogy hosszú távon az ütem semmiképp nem tartható fenn, de abban talán bízhattak, hogy az így felpörgetett gazdaságnak lesz egy olyan belső mozgása, amelyik képes lesz kitermelni a megfelelő innovációt, amellyel a világpiacon versenyképessé válunk. Én viszont azt gondolom, hogy erre botorság volt várni, hiszen ha úgy alakult ki az új nemzeti burzsoázia, hogy a miniszterelnök kiválogatta őket, és nem piaci szelekció révén, akkor ennek hiába nyújtanak pénzeket, ezek a pénzek nem fognak jól hasznosulni.

– Miért nem?

– Mert nincs igazi megmérettetés. Látjuk ugyanis azt, hogy ezek – az elmúlt években hatalmas karriert befutott – a milliárdosok, olyan vagyonnal rendelkeznek, amelynek nincs versenyképes kapacitása. Például Mészáros Lőrinc birtokainak elenyésző része jut exportra. De ha a többi – mondjuk Csányi Sándor – birtokait nézzük, azt látjuk, hogy onnan is csak olyan export megy ki, amelyik nem korszerű, nyerstermék típusú, például, búza, kukorica, vagy feldolgozatlan nyerstermék. A hightech iparágakból semmi. És, ami nagyobb baj, hogy ilyenek nem is lesznek. A rendszer lényege ugyanis az, hogy EU-s pénzeket nyomnak bele, illetve extrém lehetőséget biztosítanak ezen vállalkozók számára, ami ráadásul el is kényelmesíti őket, mivel így gyorsan extraprofitot produkálnak, de hosszú távon nem képesek növekedésre.

– Ha helyesen és jól költik el a forrásokat, a vírushelyzet akkor is megrogyasztotta volna a gazdaságot?

– A járványnak mindenképpen súlyos hatása lett volna. Amikor egy ilyen globalizált világban élünk, akkor egyetlen ország sem tudja kivonni magát a veszélyhelyzet okozta következmények alól. Még a legfejlettebb országokban is visszaesést hoz majd a járvány. Gondoljunk csak a 2008-as világválságra, akkor se nagyon akadt olyan ország, ahol ne csökkent volna a termelés, ahol ne szenvedtek volna el veszteségeket. Erről voltak felmérések, arról tudniillik, hogy mekkora veszteségeket realizáltak az országok 2008-as válság következményeként. Ott kimutatták, hogy még a fejlett, rugalmas termelési rendszerekkel rendelkező országokban is – Németország, Ausztria, vagy a skandináv államok – öt-tíz százalék volt a veszteség, míg Magyarországon ez harminc százalék volt. Ennyi, azaz harminc százaléknyi GDP-t veszítettünk el abban az időszakban. Nagy valószínűséggel, sajnálatosan, ez újból meg fog ismétlődni, mert a magyar gazdaság állapota, a korábbiakhoz képest egyáltalán nem változott.

– Azt állítja, hogy az elmúlt néhány esztendő nem hozott javulást?

– Igen, erre utaltam már korábban is; egyszerűen csak csúcsra volt járatva. Mindazonáltal ma még pontosan nem látjuk, hogy a válság milyen nagyságú lesz, de annyit már most megjósolhatunk, hogy azon országok közé fogunk tartozni, amelyek a legnagyobb veszteséget fogják elszenvedni. Ez két nagyon fontos elemből adódik: tehát abból, hogy a versenyképességünk nagyon alacsony, illetve abból, hogy igen nagy az exportkitettségünk, mivel az exportunk nyolcvan százalékát a külföldi többségi tulajdonban lévő vállalatok állítják elő. Ennek jelentős része ugye a járműipar, vagyis az a szektor, amelyik leginkább konjunktúra-érzékeny. Nagy kérdés most, hogy ezek a cégek mit fognak tenni az elkövetkezendő egy-két-három évben. Ha a termelésük jelentősen és tartósan csökken, akkor az a kérdés merül fel, hogy a hazai termelés képes lesz-e az exportot pótolni. Mert ha nem, akkor újból szembenézhetünk egy külkereskedelmi mérlegromlással is.

– Erről már most is hallani néhány elemzőtől.

– Igen, már kezdik beárazni a következményt. Ezért is jelentek meg a spekulánsok, és kezdett el ilyen nagy mértékben romlani a forint. A gyengülésnek egyik eleme az ugyanis, hogy ha nem lesz elég exportunk, az importra viszont szükségünk van, rengeteg olyan termékünk lévén, amelyet külföldről szerzünk, akkor az mérlegromlást eredményez. Emiatt mellesleg – vagy nem is mellesleg – további forintgyengülés várható.

– Ön most a makro-szintű gondokról beszél. Hogy érint ez bennünket mikro-szinten, mi lesz az életszínvonalunkkal?

– Természetesen negatív módon fogja érinteni az életszínvonalunkat. Mindenképpen bekövetkezik egy termelés-visszaesés, következésképp a nominális jövedelemnövekedés is megszakad, ugyanakkor sokan elveszítik majd a munkájukat. A hazai szolgáltató cégeknél, a turizmusban, vendéglátásban dolgozóknál biztos, hogy lesznek – sőt, már vannak – elbocsátások és az is elér bennünket – éppen a vírus miatt –, hogy nagyon sok külföldön dolgozó is arra kényszerül, hogy hazajöjjön. Itthon pedig nem vár rájuk munka, és akkor az is nyilvánvalóvá válik, hogy mennyire hamisak voltak a munkanélküliségről szóló győzelmi jelentések.

– Ez mindenképpen bekövetkezik, vagy van azért eszköz a kormány kezében?

– Természetesen van, de attól függ, hogy milyen válságkezelő programot akar beindítani. Az első lépések sajnos nem arra mutatnak, hogy megfelelő irányba indultak volna el. Két lehetőség van ennek magyarázatára: az egyik, hogy a kormány nem ismerte fel, mennyire súlyos a válság, ezért egy elég szerény csomagot indított el, olyat, amely a GDP fél százalékára rúg – a nyugati országokban ez eléri az öt-tíz százalékot –, a másik eshetőség pedig, hogy nem is akarja a válság bizonyos részeit kezelni. Most alapvetően a kínálati oldalra akar fókuszálni, úgy mint turizmus, vendéglátás, személyi szolgáltatás, ugyanakkor nem vesz tudomást arról, hogy közben jelentős mértékű a kereset-csökkenés. Ezt pedig valamilyen módon pótolni kellene, például a munkanélküli segély felemelésével, a bérek egy részének átvállalásával – amint ezt oly sok országban teszik –, hogy ne legyen túl sok a munkanélküli. De úgy tűnik, hogy ez a jobboldali, konzervatív gondolkodásba nem fér bele, ezért ilyet nem is akarnak meglépni. És akkor még nem beszéltem arról, hogy a válság súlyos szociális problémákat is a felszínre hoz.

– Például a nyugdíjasok gondjait?

– Például. De beszélhetünk a súlyos helyzetben lévőkről összességében, márpedig ők nagyjából négymillióan vannak. Nekik sokkal nagyobb terheket kell elviselniük a válság következtében, számukra tehát biztosítani kell egy sokkal jobb szociális ellátást. Ezekre azonban, úgy tűnik, nem nagyon hajlandó a kormány.

– Megtehetné?

– Persze, noha bizonyára költségvetési okokra hivatkozva fogja megtagadni a segítséget a kormány. Pedig ez hamis hivatkozás, mert a költségvetés egyáltalán nem áll rosszul, ráadásul az unió fel fogja lazítani a háromszázalékos maastrichti kritériumot. Következésképp senkit nem fognak megdorgálni, ha túllépi az eddig szigorúan megkövetelt hiányt, mivel mindenki abban érdekelt, hogy az emberek problémáit valamilyen módon enyhíteni lehessen.

– De hogyan születik egy ilyen döntés? Ön – igaz, még 1998 és 2002 között – tagja volt az Orbán-kormánynak. Ha úgy tetszik, annak az időszaknak az egyik felelős vezetője volt. Ebből gondolnám, hogy ismeri a döntési mechanizmust is. Megvitatja-e a miniszterelnök, hogy mit és hogyan kellene cselekedni? Azért is kérdezem ezt, mert kíváncsi vagyok, miként viszi keresztül Orbán Viktor azt a szándékát, amit most érzékelünk, hogy vég nélküli felhatalmazása legyen?

– Nézze, én már régóta kívülállónak számítok. Az ön által említett időszakban sokkal jobban ráláttam a kormány működésére, és a miniszterelnökkel is többször találkoztam, konzultáltam. Igaz, nagyjából megismertem, hogy miként gondolkodik, de azért a 2002-es választási vereség után a felfogása, mentalitása rengeteget változott. A korábbi időszakban igyekezett szakértőkkel körbevenni magát, és a kormányába is beemelt néhány ilyen szakembert – hogy csak Chikán Attilát, vagy Bod Péter Ákost, Mátyás Lászlót említsem –, később viszont, tehát 2002 után, már a meglévő oligarchákat próbálta maga mellé állítani, sikerrel persze. 2010 után pedig végképp nem támaszkodott szakemberekre.

Kezdetben még volt egy-két bágyadt kísérlete arra, hogy képzett közgazdászokat bevonjon a döntések előkészítésébe, de már akkor is csak jól kiválogatott embereket. Ők voltak a díszlet, elmondhatták a véleményüket, aztán pedig már járta a maga útját, úgy döntött, úgy nyilatkozott, ahogy akart, és nem hallgatott senkire. Pontosan láthattuk már ekkor, hogy ő egy személyben csinál mindent. Olyannyira, ha megkérdeztek külföldi kollégák, hogy ki csinálja nálunk a gazdaságpolitikát, Varga Mihály, vagy Matolcsy György, azt a választ szoktam adni, hogy egyikőjük sem, maga Orbán Viktor.

Valóban az van, hogy minden alapvető döntést ő hoz meg. Aminek annyi előnye feltétlenül van, hogy gyorsan tud reagálni a történésekre, ráadásul olyan apparátust alakított ki maga körül, és a parlamenti rendszer is olyan, hogy ebben senki nem akadályozza őt. Olyannyira nem, hogy amit ő hétfőn megálmodik, abból a következő hétfőre már törvény is lehet. Ennek, igen, van előnye, a gyorsaság, de hallatlan nagy hátránya is, mivel nincs kontrollja a miniszterelnöki akaratnak.

Ez különben érdekessé teszi azt a kérdést is, hogy ez a mostani válság kapóra jön-e az Orbán-kormánynak, vagy sem. Abból a szempontból nyilván előnyként fogható fel, hogy így most Orbán tud homorítani, és mivel ő annak a mestere, hogy csípőből tüzel. Márpedig ilyen szituációban fontos lehet gyorsan és határozottan reagálni, mert ha nem ilyen a rendszer, akkor ott viták lennének, konszenzus-keresés, ami lassítaná a döntéshozatalt. Más szempontból viszont, mivel ez hatalmas válság, nagyon összetett a probléma – az egészségügyi és a gazdasági vetülete is –, ezért itt most nem lesz elég a gyorstüzelés. Tartós, jól átgondolt reformokat, változtatásokat kell hozni, ezekben azonban a miniszterelnök nem annyira jó.

Ezért azt gondolom, hogy az fog kiderülni: egy igazi tartós, nagy válságot ez a kormány nem tud kezelni. Orbán imádta, ha volt egy árvíz, mert arról tudta, hogy meghatározott időn belül a víz visszahúzódik, felhúzta hát a gumicsizmáját és látványosan „helyt állt a gáton”. Most is próbálkozik hasonlóval, kimegy repülőtérre és pakolja a maszkokat. De ez nem elég, messze nem lesz elég, mert a járvány is sokkal tartósabb lesz, ezért aztán nagyon látványosan megmutatja, hogy mennyire sérülékeny az egészségügyi rendszerünk; hogy elmaradt a reform, hogy pénzeket vettek ki belőle. És ugyanez a gazdasági rendszerre is igaz lesz. E téren egyáltalán nincsenek megalapozott koncepciók, ráadásul Orbán nem is tart ezekre igényt. Ezen felül, nincs is olyan apparátusa, amely képes lenne ilyen feladat megoldására.

Meggyőződésem, hogy ezt a jövőt a miniszterelnök már be is árazta, tudja, hogy a válságból nem tud jól kijönni, ezért akar már most olyan felhatalmazást szerezni magának, amivel majd manipulálni tudja a 2022-es választásokat. Most ugyanis az a helyzet áll elő, hogy ő saját maga fogja eldönteni, meddig tart a kivételes állapot, és mivel nyilván két év múlva is lesz fertőzött ember – mert miért ne lenne –, így aztán nem pusztán az volt a célja, hogy rövid távon lejárassa az ellenzéket, hanem – kiváltképp a tavalyi önkormányzati választások fényében –, hogy megakadályozzon egy eredményesnek látszó összefogást az ellenzéki pártjai között. Tudja, mert tudnia kell, hogy nem képes mindent a migránsokra, az ellenzékre, Sorosra ráfogni, hogy egyre többen veszik észre, hogy meztelen a király. Észreveszik, hogy nincsenek maszkok, mégsincs elég lélegeztető gép, hogy a gazdaságban mégiscsak sok a munkanélküli, és ezek ellen szeretné magát bebiztosítani. Hogy ez mennyire fog sikerülni neki – én biztosan nem tudom megmondani.