„Mi pedagógusok birkák vagyunk, velünk mindent meg lehet csinálni”

Önmagában véve már az is abszurd, hogy olykor  a nemzet napszámosaként, olykor lámpásként is számon tartott, naponta az iskolában, gyerekek között helyt álló pedagógus csak névtelenül merte vállalni, hogy elmondja, mit is érez, mert ha kiderülne, hogy beszélt, ő inná meg a levét. Az iskolaigazgató – aki egyébként „vérfideszes” – lenne az első, aki megtorolná, hogy eljárt a szája, mert félne a Tankerületi Központ megtorlásától, ahol félnek a Klebelsberg Központ retorziójától, ahol félnek az Oktatási Államtitkárság rosszallásától, ahol félnek a miniszterelnöki letolástól. A lényeg, a mindent és mindenkit eluraló, idomított félelem. Ezért a névtelenség. No meg a kollégák haragja miatt, mert ők meg rettegnek attól, hogy ez a rengeteg félelem visszaüthet rájuk. Inkább hallgatnak, pedig az iskolában legalább öt-hat krónikus betegséggel küzdő tanár is dolgozik, akik szintén nem kapták meg a hétvégén az olyannyira várt oltást.  Számukra azonban a „ne szólj szám, nem fáj fejem” túlélési taktika fizetődik ki a legjobban.

A mi tanító nénink azt mondja, csodálkozva látja a tévében, hogy tényleg mindenkinek elmarad a hétvégén az AsdtraZenecával való beoltása. Ő először azt hitte, hogy csak válogatnak, és a súlyosságtól függően, vagy valamilyen más szempontok, állapot, kor alapján marad el valakiknek. „De, hogy mindenkinek lemondják, hát ez micsoda disznóság! Arra hivatkoznak, hogy a lakcímnyilvántartásokkal van a probléma, és vannak, akik máshova kaptak behívót, mint ahol laknak. Orbán Viktor ezt már magyarázta reggel a rádióban, hallgattam, amikor a Kossuthon beszélt. Na, de. hát ez mégis micsoda disznóság, hisz' az emberek nagy többsége ott lakik, ahová be van jelentve. Ez az ő hibájuk, mert milyen dolog az, hogy nincs korrekt lakcímnyilvántartás. Milyen marhaság az, amivel magyarázták, hogy az emberek nem voltak orvosnál, és ezért nem egyezett a taj-számuk és a lakcímük. Könyörgöm, krónikus betegekről van szó, hogy a büdös francba nem voltak orvosnál! Egyszerűen nekem érthetetlen, hogy ilyen magyarázatokat fűznek hozzá! Hát most behívtak mondjuk egy oltópontra 6000 embert, és csak 5800 megy el. Akkor mi van? És akkor nem 74 ezret oltottak volna be a hétvégén, csak 70 ezret. Akkor mi van? Ennyivel is előrébb lettünk volna! Hát milyen dolog ez?! Én rettenetesen csalódott vagyok! 

Amikor csütörtökön megkaptam az sms-t, hogy mehetek oltásra, nagyon boldog voltam. Egész nap hurcoltam magammal a telefont, és néztem, hogy jön-e már, mikor jön az sms. Örültem, amikor megkaptam. A kórház is közel van, ahová mennem kell, az időpont is megfelelő, jaj, de jó. Gondoltam is, hogy teljesen normálisan intézik, hiszen a 80 éven fölüli anyukám révén azt tapasztaltam hogy az ő beoltása teljesen flottul ment. Már a másodikat is megkapta. Ezért gondoltam azt, hogy akkor az enyém is rendben lesz. Bár őszintén szólva, a 74 ezer egy kicsit magas számnak tűnt nekem, de, kiértesítettek, hogy mehetek, tehát, minden rendben. De azt a disznóságot, hogy utána alig egy fél nappal lemondják! Mert én előző este hat körül kaptam meg az első értesítést. És egy fél nap alatt sikerült kitalálni, hogy összeomlott a rendszer, meg, hogy nem ott laknak az emberek, ahová be voltak jelentve, meg, hogy krónikus betegek nem voltak orvosnál?! Ilyen hülyeséget!

Az egyik kollégám teljesen hitetlenkedve nézett rám, mikor bementem a tanáriba, és mondtam, hogy lemondták az oltási időpontomat, és nézze meg ő is a telefonját. Akkor még azt hittem, csak abban a kerületbe marad el, ahol én is lakom, szóval, hogy területenként mondták le. Aztán kiderült, hogy az iskolánkban levő krónikus betegeket a város különböző pontjaira hívták be. Pedig mindannyian egy kerületben lakunk. Engem szerencsére a kerületben levő kórházba hívtak. Számomra ez is volt a logikus. Amikor kiderült, hogy mindannyiunk oltását lemondták, mindannyian nagyon csalódottak voltunk.

Én nagyon számítottam rá, hogy végre beoltanak! Utálom már, hogy egy éve állandóan rettegek. Akkor nyugodtam meg egy kicsit, amikor az anyukámat beoltották, mert folyamatosan attól féltem, hogy megfertőzöm őt. 

De én is félek. Folyamatosan azt mondják a tévében, hogy milyen vészhelyzetben vagyunk, mutogatják a lélegeztetőgépeket, meg azt, ki milyen nagyon beteg tud lenni, és amikor itt van a lehetőség, hogy végre megkaphatnád az oltást, akkor meg visszamondják. És még csak azt sem írták meg, mikor fogom helyette megkapni. Csak annyit, hogy hamarosan értesítenek majd egy másik időpontról. Semmi konkrétum nincsen benne. 

Pedig az iskolában voltak nálunk covidos kollégák, és most is van covidos gyerek. Azt hiszem, abból az osztályból, ahová ő jár, senki nem is jött iskolába. A mi iskolánkban a kollégák nagyon könnyen megúszták, senki sem volt súlyosan beteg, holott, amikor november végén teszteltek bennünket, még riogattak is bennünket, milyen sok a pozitív teszt. Olyan is volt, akinek pozitív lett a tesztje, de még csak nem is tüsszentett. 

Persze, azt én nem tudom, hogy az iskolában közülünk ki krónikus beteg, ki nem, hiszen ilyesmit nem kötünk egymás orrára. Akikről tudom, hogy azok, illetve kaptak értesítést az oltásra, többnyire velem egykorúak. De azért volt köztünk olyan, akiről nem is gondoltam volna, hogy annyira krónikus beteg lenne, mint én a cukorbetegségemmel meg a szívemmel. Tíz évvel fiatalabb nálam. De behívták oltásra. Lehet, hogy van valami betegsége, de nem mertem tőle megkérdezni. És másik két kollégámról se  tudom, hogy bármi bajuk lenne. Azért ez érdekes. Ahogy az is, hogy van, aki csak három hete regisztrált, mi meg ahogy megjelent, hogy lehet regisztrálni, rögtön megtettük.

Attól nem félek, hogy a gyerekektől kapom el a vírust. Sokkal jobban aggasztanak a boltok, a bevásárlókocsik. Az iskolában mi, pedagógusok, egész nap maszkban vagyunk. Én is csak addig veszem le, amíg eszem. Kezet is egész nap mosok. Egy év alatt az ember beleszokik, maszkot veszünk, kezet mosunk. A gyerekekhez pedig nem lehet nem közel menni, pláne ha ők jönnek oda hozzám. Végül is nem mondhatom nekik, hogy álljál két méterre tőlem. Az igaz, hogy nálunk a szülők is nagyon rendesek voltak, mert azokat a gyerekeket, akik egy kicsit is betegek voltak, nem engedték iskolába. Azoknak, akik bejárnak, mindennap töretlenül mérjük a hőmérsékletét. Akiknek 37,1 volt, azoknak újra mértük egy óra múlva. Már ők jöttek maguktól, hogy azt tetszett mondani, újra megmérjük a lázamat. Egyébként pedig a gyerekek egy csomó mindent nem tartanak be. Én hiába mondtam nekik, hogy az uzsonnájukat ne tegyék a padra, hanem tegyék vissza az uzsonnás dobozukba, csak odatették. Azt is hiába kérdeztem, hogy kezet mostak-e, azt mondták igen, én pedig tudtam, hogy nem. Eleinte pedig mosták rendületlenül, de ők is belefáradtak az állandó kézsikálásba. Az azért nagyon aranyos, hogy a maszkot mindig fölveszik, ha  kimegyünk a teremből. 

Most csalódott vagyok, meg mérges, mert már úgy szerettem volna megkapni az oltást, hogy ne kelljen a vírustól rettegnem. Az lenne jó, ha már az egész család be lenne oltva, és nem kéne izgulni.

Mert a fene se tudja, hogy mi van! Tényleg ennyivel több fertőzött lett egyik pillanatról a másikra? Egyébként meg azt látom, hogy lazítottak az emberek. Mikor egy kicsit jó idő volt, mi is elmentünk sétálni a Duna partra, annyian voltak ott, mint a hangyák. Az embereknek valahová muszáj kimenniük, mert az is őrület, hogy nem menj sehová. És ott a parton majdnem mindenki evett. Ki lángost, ki mást, amit ott a nyitva levő büfékben kapni lehetett. Hát, lehet, hogy vendéglőben nem lehet enni, de ott a padokon ülve mindenki evett. A fene se gondolta akkor ott, hogy ebből ezen a héten zárás lesz. De lesz. Hazahoztam a könyveimet, felkészülök a digitális oktatásra. Szerencsére a tavaly márciusihoz képest könnyebb lesz. A feladatokat kiküldjük, nem kell visszaküldeni a gyerekeknek, és nekünk tanároknak pedig nem kell este nyolcig bogarászni a monitort, hogy visszaküldték-e. Majd akkor ellenőrizzük le a feladatokat, amikor visszatértünk az iskolába. 

Én már be akarok oltva lenni! Ha már annyira mondják, hogy meg kell tenni, akkor adják is meg azt az oltást! Remélem, hogy a jövő héten  végre megkapom! Szerintem sok pedagógus nagyon várta és várja. Persze, vannak olyan kollégák is, akik nem akarják magukat beoltatni. Az iskolában ugyan többen voltunk, akik azt mondtuk, hogy jó lenne, ha az elsők között beoltanák a pedagógusokat, de amiatt, hogy nem így történt, azért olyan nagy felháborodás nem volt. Mi mindannyian birkák vagyunk, velünk mindent meg lehet csinálni.”