Miért félt annyira az Orbán-kormány az Európai Ügyészségtől?

A szuverenitás nem ott sérül, ahol a kormány állítja

A műsor kiindulópontját az a politikai vita adta, amely szerint a Szuverenitásvédelmi Hivatal megszüntetése és az Európai Ügyészséghez való csatlakozás veszélyeztetheti Magyarország szuverenitását. Lattmann Tamás szerint azonban egyik állítás sem állja meg a helyét.

A nemzetközi jogász úgy fogalmazott, hogy a Szuverenitásvédelmi Hivatalnak „az égadta világon semmi köze nem volt a szuverenitáshoz”, sokkal inkább egy politikai célokat szolgáló propagandaintézményként működött. Véleménye szerint a szervezet már létrejöttekor is inkább a megfélemlítés eszközének tűnt, mintsem valódi állami feladatot ellátó hivatalnak. Nemcsak hatástalan volt, hanem politikai szempontból is kontraproduktívnak bizonyult, mert ahelyett, hogy visszafogta volna a kritikus hangokat, inkább erősítette az ellenállást.

Lattmann szerint a hatalom egyik alapvető hibája volt, hogy intézményes formát adott annak a politikai agresszivitásnak, amelyet korábban csak a kormányzati kommunikációban lehetett érzékelni. A hivatal működése „arcot adott a rezsim bunkóságának”, ami végső soron inkább mozgósította az ellenfeleket, mintsem megfélemlítette volna őket.

Az Európai Ügyészséggel kapcsolatban a jogász hangsúlyozta: a szervezet nem veszi el a magyar igazságszolgáltatás jogköreit. Rámutatott, hogy az Európai Ügyészség kizárólag a tagállami bíróságokhoz fordulhat, vagyis nem jön létre egy Magyarország felett álló külön igazságszolgáltatási fórum. Az ítéleteket továbbra is magyar bíróságok hozzák meg, ezért szerinte „aki komolyan veszi az állami szuverenitást, annak emiatt aggódnivalója nincsen”.

Jogi garancia és politikai üzenet

Lendvai Ildikó szerint az Európai Ügyészséghez való csatlakozás Magyarországon jóval többet jelent egyszerű jogi kérdésnél. Az elmúlt években szimbolikus üggyé vált, amely összekapcsolódott a korrupció elleni fellépés társadalmi igényével.

A volt szocialista politikus emlékeztetett arra, hogy a korábbi kormányzat rendre elutasította a csatlakozást, gyakran egymásnak is ellentmondó érvekkel. Szerinte az állandó ellenállás sokakban azt az érzést erősítette, hogy a hatalomnak van mit takargatnia. Felidézte azokat a korábbi ügyeket is, amelyekben az uniós szervek vizsgálni kezdték a támogatások felhasználását, és amelyek nyomán a közvélemény jelentős része úgy érezte, szükség lenne egy külső kontrollra.

Lendvai szerint a csatlakozásnak már önmagában politikai jelentősége van, mert azt az üzenetet hordozza, hogy a kormány kész átláthatóbb módon kezelni az európai forrásokat. Úgy fogalmazott, hogy a magyar politikai és részben a jogi intézményrendszer is annyira elvesztette hitelességét az elmúlt években, hogy az állampolgárok számára egy külső garancia jelenléte önmagában bizalomépítő tényező.

Lattmann ehhez kapcsolódva kiemelte, hogy az Európai Ügyészség gyakorlati szempontból is hatékonyabbá teheti a visszaélések feltárását. Ha például az Európai Csalás Elleni Hivatal egy ügyben szabálytalanságot tár fel, az információk közvetlenül továbbíthatók az Európai Ügyészségnek, amely gyorsabban és kevesebb bürokratikus akadállyal viheti az ügyet a megfelelő bírósági fórum elé. Ez szerinte nemcsak garanciális, hanem operatív előnyt is jelent.

A jogász arról is beszélt, hogy régóta vitatja a magyar ügyészségi modell működését, és több szakértőhöz hasonlóan úgy véli, az ügyészség demokratikus elszámoltathatóságát más szerkezeti megoldásokkal kellene erősíteni. Ebben a helyzetben különösen fontosnak tartja, hogy az Európai Ügyészség egy olyan külső szereplőként jelenjen meg, amelyet nem a magyar kormány irányít.

A kormány maga termelte ki ellenfeleit

A beszélgetés másik hangsúlyos témája a civil szervezetek és a független sajtó helyzete volt. Lattmann Tamás szerint a Fidesz hosszú éveken át tudatosan keresett magának új ellenfeleket, amikor a hagyományos politikai riválisok meggyengültek.

Úgy vélte, a kormány figyelme ezért fordult a civil szervezetek felé, amelyek szakmai alapon fogalmaztak meg a hivatalos állásponttal ellentétes véleményeket. A hatalom ezeket a szervezeteket kezdte politikai ellenfélként kezelni, majd különböző eszközökkel próbálta korlátozni mozgásterüket. Lattmann szerint azonban ez a stratégia visszafelé sült el. A nemzetközi hátterű és szakmailag felkészült szervezetek nem visszahúzódtak, hanem még aktívabbá váltak.

Külön kitért arra, hogy olyan szervezetek, mint a Transparency International vagy a Helsinki Bizottság, nemhogy megijedtek volna a támadásoktól, hanem még határozottabban léptek fel. A kormányzat végül olyan helyzetben találta magát, amelyben nem rendelkezett valódi eszközökkel ezeknek a szervezeteknek a visszaszorítására.

Lendvai Ildikó ugyanakkor arra is felhívta a figyelmet, hogy kisebb, helyi civil közösségek esetében a megfélemlítő szándék bizonyos mértékig eredményes lehetett. Szerinte elképzelhető, hogy egyes emberek óvatosabban vállaltak szerepet civil kezdeményezésekben vagy nyilvános ügyekben. Összességében azonban ő is úgy látja, hogy a stratégia kudarcot vallott, mert a kormány elsősorban nem a kis szervezeteket, hanem a nagy nyilvánosságot elérő szereplőket akarta visszaszorítani.

A volt politikus szerint a Szuverenitásvédelmi Hivatal működése végül különösen a független sajtót ösztönözte aktívabb fellépésre. Az újságírók egy része a korábbinál nagyobb intenzitással kezdett korrupciós és közéleti ügyeket feltárni, ami a választások előtti időszakban jelentős hatással volt a közbeszédre. A kormány eközben egyre kevésbé tudott hatékony választ adni ezekre a leleplezésekre, mert a korábban gyakran alkalmazott vádak és megbélyegzések fokozatosan elveszítették erejüket.

A beszélgetés végére mindkét vendég egyetértett abban, hogy az Európai Ügyészséghez való csatlakozás körüli vita túlmutat a jogi részleteken. Az ügy egyszerre szól az intézményi garanciákról, a korrupció elleni fellépés hitelességéről és arról a politikai kultúráról, amely az elmúlt másfél évtizedben meghatározta a magyar közéletet.