Miért nem tudott az oktatás az elmúlt tíz évben forradalom útján megújulni?

A miértre eddig Polyák Gábor, az ELTE BTK, Média és Kommunikációs Tanszék oktatója, Trencsényi László, a Magyar Pedagógiai Társaság elnöke és Gyetvai Viktor, a Független Diákparlament egyik alapítója adott választ, majd Törley Katalin, a Tanítanék Mozgalom társalapítója mondta el gondolatait. Most ismerjék meg, miként vélekedik minderről Ercse Krisztina oktatáskutató, a Civil Közoktatási Platform szóvivője, és megszólalt az oktatás egy másik szereplője is, a Szülői Oldal Közösség véleményét Neubauer István, a közösség képviselője osztja meg velünk.

Ercse Krisztina oktatáskutató, a Civil Közoktatási Platform (CKP) szóvivője

Ercse Krisztina szerint több dolog van egyszerre, ami nem segít abban, hogy az oktatás széles társadalmi bázison alakuló forradalom útján újuljon meg. Az egyik, ami most a pandémián keresztül közvetlenül érzékelhető: jóval fontosabb dolgok kerülnek az egyéni és a csoportos társadalmi fókuszba, konkrétan az élet védelme és az egészség. De a pandémián kívül is vannak ilyen dolgok. Bár az oktatás mindenkire tartozik, de annyira bonyolult és összetett folyamatokon keresztül lehet csak az embereknek megmutatni, hogy mi az igazán nagy baj az iskolával, és, hogy a Fidesz-kormány tíz éven keresztül végzett beavatkozásai hogyan, miért rontanak csak a helyzeten, amit még az sem ért, aki minden reggel elviszi az iskola kapujáig a gyerekét. Azért, mert nem lát bele ezekbe a folyamatokba, nem is érti azokat.

Ezek egy része a különböző közvetett vagy közvetlen érdekeltségekkel, ösztönzőkkel van összefüggésben. Számos része pedig olyan térben fejt ki nyomást, ami nem konkrétan oktatásreleváns. Például a pedagógusok állásbiztonsága sokszor ellene megy annak a sok-sok apró lépésnek, amit a minőségi oktatás érdekében csinálni kellene. A felesleges kapacitások felszámolása az egyik alapvető lépés lehetne a szelekció és a szegregáció felszámolásának, de abban a pedagógusok egy része közvetlenül ellenérdekelt. De nem ez az egyetlen ilyen dolog, az oktatásban mindig van zaj. Ám, ha őszinték akarunk lenni, ez mindig akkor érdekli a pedagógusokat is, amikor közvetlenül a bőrükhöz ér.

A szülők is azokat a problémákat értik meg, amiknek azonnal érzékelhető közvetlen hatásuk van a gyerekükre. Azzal nem tudnak mit kezdeni – mert elvont, és kontextus nélkül a vákuumban van –, hogy most olyasmitől fosztják meg a gyereket, amitől majd tizenkét év múlva kevésbé lesz sikeres. Tehát ez valami absztrakt, nem mérhető most azonnal. A pedagógusok is csak azt érzik, hogy keveset keresnek, megnő a munkaterhelésük, elveszik a pótlékaikat, sokkal többet dolgoztatják őket, stb. Egyszerűen semmi olyasmi nem megy át, és nem tud folyamatosan az asztalon lenni, ami nem közvetlen élmény, nem közvetlenül érinti őket. Ez a mező sajátossága. Az egészségügyben sincs forradalom, ahol már nagyon régen kellene, hogy legyen, hiszen azt mindenki közvetlenül megtapasztalja, hogy az unokája, anyukája, sógora bement a kórházba, és meghalt, pedig nem kellett volna.

Az oktatásban sok a zaj, és az adott oktatási probléma annyira összetett, hogy könnyen elsöpri bármi más. Ráadásul nem felejtkezhetünk el arról sem, hogy tömegeknek nincsen olyan indíttatásuk, mint a társadalmi felelősségvállalás. Magyarul mindenki csak arra hajlandó, hogy kibrusztolja, azt, ami a saját gyerekének ott, abban a pillanatban érdeke. Annak eléréséért aláírja a petíciót, részt vesz a tüntetésben, de, ha mondjuk az éppen az alsósokat érinti, akkor az óvodás gyerekek szülei, a középiskolások szülei már nem vesznek részt benne, mert nem érintettek. Attól kezdve, hogy az alsós gyerek átlép a felsőbe, már erre a szülőre se lehet számítani, mert a probléma az ő életét már nem érinti. Mindenki akkor és abban látja magát érdekeltnek, ami közvetlenül érinti. Ha egy kicsikét bátrabb, akkor fel is szólal, alá is ír, tüntet, de, ahogy megoldódni látszik, abbahagyja ezt a tevékenységét. Azt már nem kérdőjelezi meg, hogy rendszerszinten ennek nem így kellene lennie. Ez a gondolkodás és viselkedés alapvetően hiányzik a társadalomból. Azt gondolom, hogy ez mind oka annak, hogy elhaltak az oktatás „forradalmai”. Igazából maradnak a búvópatakok, mert mindig felszínre fog törni valami amiatt, ami épp nem jó, ami épp nem működik. De az mindig csak azoknak tetszik majd, akiket éppen érint, legyenek azok pedagógusok, szülők, diákok vagy hallgatók. És mivel pontosan is csak őket fogja érinteni, ezért kizárólag csak ők lesznek hajlandóak lépni. Nyilván ez egy nagyon negatív szcenárió, és egy csomó mindent lehetne tenni a kollektív tiltakozásért, a kollektív érdekérvényesítésért, de ennek egyelőre nyoma sincs.

Neubauer István, a Szülői Oldal Közösség képviselője

Az embereket igenis érdekli az oktatás, csak a jelenlegi atomizált (és mesterségesen ebben az állapotában is tartott) társadalmunkban, a „Puszták népe” mentalitást génjeinkben őrizve, a társadalmi fejlettségünkben a prosperáló nyugati országoktól ismét és még mindig jó 100 évvel lemaradva, az alámerülésben, kibekkelésben, a protekció keresésben, a „megoldjuk-okosba” attitüdben, a sokszor elvtelen különalkuk megkötésében látják a gyerekeik számára a piacképes tudás megszerzésének útját. Akiket pedig az ilyen piacképes tudás megszerzése nem motivál, azok eleve tagadják egy ilyen tudás fontosságát, látva, hogy az érvényesüléshez ismét a régi rendszerekben szocializált alattvalói készségek, a behódolás, a kapcsolatrendszer, a parancsok gondolkodás nélküli feltétlen végrehajtása vezet.

Félreértés ne essék, a fentiek nem dehonesztáló, nem értékítéletet megfogalmazó kategóriák, hanem a társadalom valós állapotának leírását szolgáló fogalmak. Meglepő módon, egyébként ezek a fogalmak, viselkedésminták még a magasan képzett értelmiség körében is igen elterjedtek. Ezt valószínűleg lehet azzal magyarázni, hogy a társadalmi szolidaritás elfojtásának, a felvilágosult, modern gondolatok melletti kiállás repressziójának időszakában, az egyént érő kihívások, fenyegetések automatikusan a korábbi, részben vagy teljesen inadekvát, de akkor bevált viselkedésformák felé orientálják még azok egy részét is, akik egyébként például egy kockás inges mozgalom keretei között ennek a fenyegetésnek a lebontásán dolgoztak, dolgoznak.  

Ha a valós helyzetfelmérésből indulunk ki, akkor egy dolgot azonnal látnunk kell – a társadalom egyes rétegei életkörülményei, gondolkozásmódja közötti végletesen nagy eltéréseket. Ráadásul a társadalom nagyobb része nem a magasan iskolázottak közül kerül ki, még csak nem is azok közül, akik maguk önállóan képesek lennének bármivel kapcsolatban az önálló véleményalkotáshoz szükséges tevékenységeket (ok-okozati összefüggések felismerésének igénye, a szükséges információ gyűjtése, kritikai feldolgozása, hipotézisek felállítása, vizsgálata) gyakorolni. Tetszik, nem tetszik a választásokat a lakhelytől függetlenül legfeljebb középfokú képzettségű, illetve a legfeljebb kisvárosi lakhelyű bármilyen képzettségű szavazatok dominálják. Ez megint nem értékítélet – tényfeltárás. Megjegyzem, a korábban jónak tartott, és ma nosztalgikusan emlegetett oktatási rendszerünk volt az, ami a világszerte elismert, magasan kvalifikált magyar munkaerő mellett ezt a fajta könnyen megvezethető, kritikai véleményalkotásra képtelen embertömeget is kitermelte.  Vagyis miközben a közoktatás problémáinak megoldásán dolgozunk, nem szabad elfelejtenünk, hogy az a múltban is eléggé elitista volt, a személyre szabottsága éppen úgy nem volt meg, mint most, amikor ez a személyre szabottság már a célok között sem szerepel. 

Miért is mondjuk tehát azt, hogy az oktatási kérdésekben magát véleményvezérnek tekintő értelmiségnek nagy a felelőssége? Azért, mert a kritikai véleményalkotásra képtelen tömegek nincsenek abban a helyzetben, hogy felismerjék, hogy a véleményalkotásuk valójában klisék alkalmazása, rosszabb esetben a propaganda által eléjük tett válogatott adatok felmondása (tisztelet a kivételnek). Nincsenek abban a helyzetben – ezzel arra utalok, hogy bizony ez a tömeg objektív okok miatt nem képes a polgári gondolkodásra. Nem tanulta, nem tanították neki, vagy a hátrányos, információtól elzárt élete során tapasztaltak miatt leszokott róla. Ezen objektív okokból a reformokat vallók, a „haladni a korral” elvet képviselők nem várhatják el tőlük, hogy belássák a belátásképtelenségüket. Akkor pedig szintén csak ezen objektív okok miatt a haladó gondolkodásúaknak kell figyelembe venniük a másik oldal adottságait és hiányosságait. Csak értelmiségi körökben igaz, hogy „bizonyos szint fölött nem megyünk egy bizonyos szint alá”. Ha a társadalmi konszenzus megteremtése a cél – nyilván a demokrácia helyreállításán belül egyebek mellett a közoktatás területén is –, akkor nem tehetjük meg egy bizonyos szint fölött, hogy nem megyünk egy bizonyos szint alá.

Az egyik ilyen adottsága a nagyobb részt klisékben, kész propaganda panelekben, vagy rég érvényüket vesztett népi „bölcsességekben” gondolkodóknak (miért is kellene változtatni, lám én is így tanultam, oszt’ mégis rendes ember lett belőlem, stb), hogy a szimbolikus politizálásra szinte kizárólag a propaganda által kijelölt területeken hajlandók, de azokban nagy lelkesedéssel. Ennek megfelelően megvetik az „értelmetlen dolgokkal foglalkozókat”, például a valami melletti szolidaritás jegyében valamilyen szalag viselését, miközben azonnal feltűzik a kokárdát, amikor az azt kisajátító hatalom szól nekik. Lehetnének példák az élőláncok, a tüntetések, amik demokratikus körülmények között betöltik a feladatukat,  jelzik a mindenkori hatalomnak, hogy egyes kérdésekkel újra, esetleg alaposabban, vagy akár egészen új alapokról kell foglalkoznia. Nem demokratikus viszonyok között viszont a hatalom ezeket egyszerűen negligálja, vagyis a jelen magyar társadalom nagyobb részét kitevő pragmatista opportunisták számára fölöslegesek.

Azt kell mondanom, hogy amikor a magát felvilágosultnak tartó értelmiség nem veszi figyelembe, hogy egyes, egyébként szerintem is jópofa, vagy találó cselekedetei milyen fogadtatásra találnak a másik oldal – ahogyan jeleztem szülők esetében ez az „oldal” nem is okvetlenül a politikai töréspontok mentén választható ketté – képviselőinél, akkor nem tesz mást, mint Orbán Viktor: a sajátjaihoz és csak hozzájuk szól. Minden ilyen felelőtlen lépés csak mélyíti az árkot a két oldal között, mert a belátásképtelen oldal természetesen az álláspontjának figyelmen kívül hagyásának, egy ellene irányuló lépésnek értékeli. Mélyebben a hibákba nem mennék bele, csak megemlítem, hogy egyebek mellett hiba volt például az, hogy a 2016-os közoktatási megmozdulásoknál mindenféle koordináció nélkül, minden apró-cseprő, a lakosság 80 százaléka számára nem is értelmezhető kérdésben a saját, öt percnyi „világhíre” biztosításáért boldog, boldogtalan hirdetett tüntetést. Egy-egy agyament kormányzati nyilatkozat után egy-két percen belül már tüntetést hirdetett valami ismeretlen, újabb szervezet, amelynek csak az volt a legfontosabb, hogy ő hozza létre az eseményt elsőként. 2017-ben például egy diákszervezet hirdette meg az egy évvel korábban a szülők által sikerre vitt „ne engedd iskolába a gyerekedet” kezdeményezést, ami így teljesen logikusan nem is volt sikeres. Ráadásul a tüntetésekben a demokrácia érzetét éltük át (hibásan), hiszen nem demokratikus keretek között a tüntetések nem mások, mint felvonulások. Utólag persze könnyű okosnak lenni, de ha tisztában lettünk volna azzal, hogy a hatalom legfőbb fegyvere a negligálás, akkor lehet, hogy máshová szerveztük volna a tüntetéseket, például a nagykövetségekhez.