Mit várhatunk az ukrán EU-tagságtól?
Azt mondja miniszterelnökünk, hogy Ukrajna uniós csatlakozása minden magyar állampolgárnak azonnal százötvenezer forintjába fog kerülni. Ha ezt kivetítjük a teljes uniós lakosságra, akkor az EU költségvetésének háromszorosát kapjuk. Ez elég hihetetlenül hangzik, miután azonban hazánk az uniós pénzek kiemelt kedvezményezettje lenne (főleg a korábbi kormányok tárgyalási taktikájának köszönhetően), ha pártunk és kormányunk a pénzek ellopásának világszínvonalú rendszerét kiépítve, el nem tolta volna a háztól a kohéziós alapok zömét, ez nagyjából azonos azzal, ami fejenként összesen (ideértve tehát a mezőgazdasági és vidékfejlesztési támogatásokat is) Magyarországra jönne.
Miután viszont a nálunk jóval gazdagabb tagállamok is kapnak uniós pénzeket, értelmetlen azt feltételezni, hogy Ukrajna csatlakozása után egy fillér se jönne Magyarországra. Meg lehet azonban másként is közelíteni ezt a számot: ha Ukrajna nagyjából ugyanakkora támogatást kapna fejenként, mint most Magyarország, akkor nagyjából egy hétéves költségvetési időszakban minden uniós állampolgárnak ennyibe kerülne Ukrajna támogatása. Ez viszont nagyjából havi kétezer forintot jelent fejenként. A másik ijesztgetés az ukrán munkaerő beáramlása, a harmadik pedig az olcsó ukrán mezőgazdasági termékek versenye.
Sokkal fontosabb azonban, hogy mindez a feltételezés, különösen az „azonnali” időhatározó, téves. Emlékeztetni kell arra, hogy Ukrajna lakossága lassanként az uniós szám egytizede alá csúszik a már most folyó menekülés folytán (bár a háború befejezésével azért legalább bizonyos visszaáramlást fel kell tételezni). Emlékeztetni kell arra, hogy a 2004-es bővítéssel az akkor 385 millió lakost számláló unió 74 millió új polgárt integrált, létszámának majdnem húsz százalékát a mostani tízzel szemben (és hamarosan csatlakozott még három ország: Bulgária, Románia és Horvátország.) Ezen országok fejlettsége is jelentősen elmaradt az akkori tizenöt tagállamétól. Nem elképzelhetetlen, hogy ugyanazokat az intézkedéseket, amelyeket akkor foganatosítottak, hogy ne érje hirtelen sokk a „régi” tagállamokat, most is alkalmazni lehet:
- hét év alatt fokozatosan érte el az új tagországok által kapott mezőgazdasági támogatás a teljes normatíva értékét,
- ugyancsak hét évig nem kellett a régi tagállamoknak lehetővé tenni a szabad letelepedést és munkavállalást az új tagországok polgárai számára.
Hogy a szabad mozgás mennyire nem okozott problémát, azt jelzi, hogy a legtöbb tagállam vagy eleve nem élt ezzel a korlátozással, vagy fokozatosan, a hét év letelte előtt feloldotta azokat.
Az ukrán mezőgazdaság súlya az ukrán gazdaságban nem lépi túl lényegesen az európai átlagot, és ne felejtsük el, hogy országaink lakosságának zöme nem, vagy nem csak termelő, hanem fogyasztó is. Ezért egy kedvező árú mezőgazdasági árukínálat nem csak problémát jelent.
A másik nagy tétel a strukturális alapok, vagyis a kohéziós támogatás. Nyilvánvaló ugyan, hogy ezekből a fejletlenebb Ukrajna jelentős mértékben részesedni fog, és ha az unió költségvetése változatlan marad, az eddigi támogatások egy részéről le kell mondani. De kis egyszerűsítéssel most lehet a fanyalgók orra alá dörgölni azt, amit eddig nagy hangon hirdettek: a támogatások egy részét óhatatlanul a többi tagállamban fogják elkölteni, ezek tehát a beszállítások révén (a tagság ellenzői szerint a kapott támogatásoknál nagyobb mértékben) profitálnak belőle. Hasonlóképpen a támogatásokkal szembenáll egy negyvenötmilliós, kiéhezett piac megnyitása is. Egy, az IMAPP és a Strukturális Kutató Intézet (Institute for Structural Research) által jegyzett tanulmány a beszállítások, a leányvállalat-alapítások és más közvetett hatások révén a strukturális támogatások 80 százalékára becsüli a donorok közvetett hasznát. Egy másik tanulmány csak a makrogazdasági mutatókra gyakorolt pozitív hatásokat mérte fel, ez a támogatási összeg 21 százalékára becsüli ezeket.
Aztán azt se felejtsük el, hogy a tagság elnyerése előtt is folynak már támogatások a társult és a tagjelölt országokba, tehát nem a tagfelvétellel zúdul egyszerre az uniós költségvetésre ez a költség. Az idők folyamán pedig, ha jól használják fel a pénzt, az ukrán gazdasági teljesítmény nőni fog, és részesedése a támogatásokból csökkenhet. Hasonlóképpen – egyebek mellett azért is, mert meg kell felelniük az európai élelmiszer-biztonsági normáknak, de a felzárkózás okozta ár- és bérkiegyenlítődés miatt is – csökkenni fog az ukrán mezőgazdasági termékek árelőnye. A bérkiegyenlítődést segíti a fejlettebb tagállamok munkaerő-elszívása is. A szabad munkaerő-áramlásnak valójában kettős kiegyenlítő hatása van: egyrészt csökkenti a munkaerőt elvesztő ország versenyképességét (ezt Magyarországon nagyon jól érzékelhetjük), másrészt lehetővé teszi a munkaerő-vándorlás célországai számára, hogy a beáramló munkaerő révén versenyképesebbé váljanak. Őszintén megvallva, az se lenne rossz, ha a magyar mezőgazdaságot az ukrán verseny rákényszerítené az intenzívebb, magasabb hozzáadott értékű termelés felé történő eltolódásra.
Csak néhány szám az új tagállamok integrációjának tapasztalatairól az Európai Unió Tanácsának adatai alapján: az egy főre jutó (vásárlóerő-paritáson számolt) GDP az uniós átlag 59 százalékáról 81 százalékára nőtt 2022-re (a vásárlóerő-paritás azért fontos, mert ez kiszűri az áremelkedés hatását), a „régi” és „új” tagállamok között kereskedelem pedig mintegy ötszörösére nőtt, míg a régi tagállamok egymás közötti kereskedelme csak megkétszereződött.
Arról is sok a vita, hogy milyen problémákkal terhelt a tagjelölt ország és mikor lehet egyáltalán szó a belépéséről. Az EU bővítése mindig politikai döntés volt és lesz, de bizonyos konkrét követelmények fennállnak: Sokan fogják örömmel olvasni, hogy az Európai Bizottság előrehaladási jelentésében az egyik első követelmény, hogy meg kell erősíteni a nemzeti kisebbségek védelmét. Ukrajna a legtöbb területen egyébként korai fázisban van, vagy csekély előrehaladást mutat. A tagság tehát nem a holnap kérdése. Egyébként nem csak Magyarország és a többi, 2004-ben belépő ország csatlakozási folyamata tartott sokáig (négy évig folytak csak a csatlakozási tárgyalások, de igazából már 1993-ban elindult a folyamat, amely 2004-ben zárult le, Románia és Bulgária pedig még majdnem három évet várhatott), Spanyolország hat, Portugália hét évet várt a csatlakozásig.
Tekintsünk tehát az unió bővítésére úgy, ahogy a „tizenötök” tekintettek a volt szocialista országok csatlakozására, és ahogy egyébként a magyar kormány is szorgalmazza a nyugat-balkáni államok csatlakozását – amelyek ugyan nem olyan népesek, mint Ukrajna, de hasonló problémákkal küzdenek jogrendszerüknek az EU-éhoz való illesztésében, belső konfliktusaik miatt pedig még komolyabb problémákat importálnánk velük, és azért népességük kiteszi az ukrán lakosság legalább felét. Egy nem régi felmérés az EU kilenc legnagyobb tagállamában 40 és 70 százalék között van (és csak Franciaországban kevesebb 50 százaléknál) azok aránya, akik szerint 2030-ra Ukrajnának az unió tagjává kell válnia. A tagságnak pedig közép- és hosszú távon elsősorban azok az országok lesznek a haszonélvezői, amelyek jó kapcsolatot alakítanak ki az új tagokkal.
Szabó S. László
A KlikkTV témához kapcsolódó korábbi, 2024. március 12.-i adása itt nézhető meg:
