Moszkva... Moszkva…

A politikai igazgató bedobta a téglát…

a kirakatba. Orbán Balázs félreérthetetlen mondatai leleplező módon mutatták fel mindazon képmutatás következményeit, amelyek a mostani kormány Oroszország-politikája mélyén húzódhatnak meg. S mi tagadás, nem is választhatott volna ideálisabb időpontot Ukrajna önvédelmének elítélésére, mint amikor egy hónappal az Ünnep előtt a magyar ’56 emlékét is sikerült egyúttal a sárba lerángatnia. Lett is ebből napokig tartó, össznemzeti felháborodás. Valamint össze-vissza-magyarázkodás. Az elmúlt másfél évtizedben talán egyszer sem lehettünk tanúi ahhoz hasonlatos szellemi és nyilatkozatokbéli zűrzavaroknak a Fidesz vezérkarában, mint október első felében. A kormányfő pedig – nyílt beszéd helyett – elvitte magával hűséges alvezérét Strasbourgba, aki ott ülhetett mögötte, amikor ország-világ előtt vívta a maga szuverenitás-csatáját.

További részletekről itt, itt, itt és itt olvashatnak.

Mindeközben

Egyébiránt éppen ez a háború szolgál ürügyül ahhoz, hogy a kormányzat ezúttal is sikeresen hosszabbította meg azt a rendkívüli állapotot, amely miatt továbbra sem lehetséges az egyes aktuális döntéseket sem ellenőrizni, sem pedig érdemben befolyásolni. E rendkívüli döntések a legtöbbször semmiféle kapcsolatban sem állnak magával a háborúval, viszont páratlanul széles lehetőséget teremtenek a kormányzati önkény és rögtönzés parttalanságához. Éppen ezért is nehéz azt a gyanút elhessegetni, miszerint a szünet nélkül hangoztatott „békevágy” valóságos és komoly szándék lenne. Inkább tűnik úgy, hogy a háború hossza és kilátástalanul zavaros mivolta sokkal inkább felel meg azok érdekének, akik ennek ürügyén folytathatják kiszámíthatatlan, ellenőrizhetetlen politikájukat.

További részletekről itt, itt és itt olvashatnak.

Békemisszió és az orosz érdekek iránti megértés folyamatossága

Orbán Viktor és külpolitikai vonalvezetése az elmúlt években számtalan alkalommal fordult szembe az uniós tagállamok egyértelmű többségének Ukrajna-pártiságával, így az elmúlt hónapban is sikerült olyan lépést tenni, amelynek a következményeit igen nehezen lehetett volna másképpen értelmezni, mint az orosz érdekek kiszolgálását. Ezúttal például az ukránoknak folyósítandó hitelek ügyében tettük magunkat újfent kerékkötővé, bár a következményekből már azt is kihámozhatjuk, hogy a többség lassanként kitanulja a rendszeres magyar vétó eredményes semlegesítésének a módjait is. Másfelől viszont az is tény, hogy egy-egy hasonló horderejű magyar akadékoskodás napokig teremt alkalmat arra is, hogy az európai/nemzetközi sajtó hangosan tegye mérlegelés tárgyává a magyar külpolitika érthetetlenül oroszbarát mivoltát, valamint a szövetségi rendszerekben betöltött álláspontunk tarthatatlan jellegét.

További részletekről itt, itt, itt és itt olvashatnak.

A kormányfő visszatért…

megszokott média szócsövéhez, az álinterjúk gyakorlatához, péntek reggelenkénti rádiós monológjaihoz. Októberben többször is igyekezett a maga ukránellenességét összekötni a mind durvábban ellenségképként beállított „Brüsszel” szidalmazásával. Ezen monológokban most már egyértelműen jelenti ki, hogy ezt a háborút Ukrajna sohasem nyerheti meg, és már ezért sincs értelme a támogatásuknak. Ezen okfejtéseiben mindvégig homályban marad viszont az, hogy az eredetileg agresszor félnek, az orosz támadóknak vajon mi lenne a feladatuk. A kormányfő „elemzéseinek” egyoldalúságából rendre kitűnik az az álláspont, mintha a hőn óhajtott BÉKE egyetlen akadálya az ukránok védekezése lenne. Ami a jól ismert mondandójának viszonylag új eleme lett, az a brüsszeli fórumok beemelése a háború folytatásáért felelősök körébe. Sőt, októberben már mintha éppen Brüsszel lenne az egyetlen és kizárólagos felelős…Ez a vélemény feltűnően megfelel annak a putyini szólamnak, amit az orosz elnök éppen mostanában kezdett hangoztatni, miszerint ők elsősorban Európával szemben viselnek hadat, nem is Ukrajnával…

További részletekről itt és itt olvashatnak.

És egy apróság, ami viszont igencsak drága játék

Hazai körökben, elsősorban a kormányzati szimpatizánsok körében sok éve hallható magyarázat szerint nekünk nagyon is megéri oroszbarátnak lenni, mivel mi tőlük kapjuk azt a gázt, amit máshonnét nem, vagy csak sokkal drágábban tudnánk beszerezni. Ez a vita sok éve tart már az szakértők és az érintett politikusok között. Pontosabban szólva, e kérdés kapcsán a döntésben érdekelt és főszerepet játszó politikusok - elsősorban Szijjártó Péter – sohasem veszik a fáradságot arra, hogy e kritikákra érdemben is válaszoljanak. Októberben is regisztrálhattuk e végtelen vita újabb állomását: 
Még több orosz gázt veszünk, pedig még „csatlóskedvezmény” sem jár rá – írta a Válasz Online.

És a csúcspont, október 23-ának megünneplése

Nem túlzás azt állítani, hogy a hazai médiumok többsége napok óta felfokozott várakozásokkal találgatta a leendő ünnepnapon várható szócsaták kimenetelét. Mit fog Orbán Viktor az ünnepi beszédében tenni/mondani annak érdekében, hogy legalább utólag semlegesítse stratégiaalkotó jobbkeze korábbi balfogását, és hogyan teszi helyére a Forradalom értékelését? Másik oldalról a várakozók abban is biztosak lehettek, hogy Magyar Péter nem fogja kihasználatlanul hagyni azt a ziccert, miszerint a Fidesz elárulta ’56 örökségét.

Nos, a kormányfő a kihívást megkerülve, a jelenlegi Brüsszelt egyszerűen beletolta az egykori orosz megszállók szerepkörébe, és ezzel lényegében megadta a következő másfél év kampány-beszédmódjának fideszes alaphangulatát. Az Új Ellenség megint kívülről támad, s ennek legfőbb eszköze Magyar Péter lesz, a brüsszeli bábkormány vezetőjeként… A megszólított ellenfél egyrészt megragadta azt az esélyt, hogy a maga tábora számára sajátítsa ki az elhagyott ötvenhatos örökséget. Másrészt be is jelentkezett a megváltó/rendszerváltó szerepére. 

Mérleget vonni nem könnyű, de azért valami több mint feltűnő volt. A két helyszín és a Két Tábor hangulati, érzelmi különbsége olyannyira szembe tűnt, mint amikor 35 évvel ezelőtt úgyszintén két különböző helyszínen, két, nagyon is eltérő hangulatú gyűlésen emlékeztek meg március 15-ről. Sapienti sat.

További részletekről itt, itt, itt, itt, itt, itt és itt olvashatnak.

Egy rövid zárszó

Röviden bemutatott mozaik-darabjaink egyetlen hónap történései tükrében mutatják be azt az alapvető dilemmát, hogyan is minősíthetjük az Orbán-kormány külpolitikai orientációját. Azt talán már említenünk sem érdemes, hogy az európai közvélemény hangját rendre megfogalmazó nyugati média már egy-két évvel ezelőtt megvonta e talány elsődleges mérlegét. Azzal, hogy hazánkat egyre inkább az orosz érdekek kiszolgálójának és az unión, illetőleg a NATO-n belül is egyfajta dezertőrnek, netán szimplán orosz ügynöknek minősíti.

A hazai megítélés némileg összetettebb jellegű. A kormány híveinek többsége úgy tűnik, mintha szívós munkával, másfél évtizedes agymosással hajlamos elfogadni azt a sohasem deklarált, leginkább sejtetések, utalások segítségével terjesztett álláspontot, miszerint nekünk aktuálisan „megéri” oroszbarátnak lenni. Történelmi összefüggésekben mindez már ezerszer bonyolultabb. A legutóbbi, 1956 eleinte botlásként bemutatott átértékelési kísérletével Orbán és köre elemi erővel ütközött bele a maga képmutatásának ellenmondásaiba. Leginkább azért, mert ezután ki kellene vágatni Orbán Viktor ’89 június 16-án, a Hősök Terén elmondott beszédét az archív felvételekből.

Milyen különös paradoxon: a Kádár-korszak erkölcsi végét ’89-ben 1956 nyilvános átértékelése hozta magával. Nem kizárt, hogy hasonlóan jár majd az Orbán-korszak is. Lehetséges, hogy Orbánék erkölcsi megsemmisülése is ’56 átértékelésével kezdődik…