Nem minden országban nyomulnak rá a politikusok annyira a sportra, mint nálunk

A párizsi nyári játékok előtt is az foglalkoztatja a közvéleményt, vajon hány éremmel térnek haza sportolóink. Az Allianz Hungária Zrt. reprezentatív felmérése szerint a magyarok 94 százaléka nézi is majd az olimpiai versenyeket, a legtöbben négy-öt sportágat követnek. Mi ennek a motivációja, mi áll a háttérben? 

A szociológiában ismerik azt a jelenséget, hogy mely országok állampolgárainak fontosabb a sport, és melyeknek nem. Van egy olyan szomorú összefüggés, ha az egyéni érvényesülés korlátok közé kerül, akkor úgy éljük ki a vágyainkat, hogy jobban odafigyelünk a sportra, az eredményeket pedig sokkal hálásabban értékeljük. Hogyha vennénk egy skálát, amelynek az egyik oldalán a nagyon demokratikusan működő országok vannak, ahol az „amerikai álom” meg tud valósulni, tehát bárkiből bármi lehet, és a másik oldalon a diktatúrák, akkor az utóbbiakban erősebb a sport iránti figyelem. Ez volt jellemző a szocializmusra is, nekünk, magyaroknak ez egy igen komoly identitásképző erő volt, és maga a szocialista állampárt is erősen dotálta a sportot. Ebben levezetődtek a különböző vágyak, és kiélhettük a nemzeti identitásunkat, mert másban nem nagyon.

Csakhogy a mostani hatalom sem megy a szomszédba azért, hogy síkra szálljon a sport támogatásáért…

Valószínűleg itt is van egy ilyen összefüggés ebben a skálában. De más változók is vannak. Egy nemzetnek van sporttörténelme, és az is meghatározza, hogy mennyire fontos számára a sport, a családoknak megvan a maguk kultúrája, amiben egyik generáció adja át a másiknak a különböző sportok szeretetét. Erről egyébként le is lehet szokni, meg vissza is lehet szokni rá. Ott van még a futball is, aminek külön szociológiája van, mert olyan erős identitásképző, ami miatt bandaháborúk alakultak ki még olyan demokráciában is, mint Anglia. Vagyis van ellenpélda arra, amit az előbb mondtam, hogy minél inkább diktatórikus valami, annál inkább sportszerető. Ott azért kezdtek el drukkolni az emberek, hogy egy jót verekedhessenek…

Amit akkor be is tiltottak, ha jól emlékszem, a meccseket csak zárt kapuk mögött lehetett játszani… 

Nagyon küzdött ellene a hatóság, de igazából nem kerítésekkel sikerült megakadályozni, hogy a pályára beszökjenek a szurkolók, meg hasonlók, hanem azzal, hogy személy szerint tiltották ki azokat, akik balhéztak. Ez egy jó megoldásnak minősült, és azóta elterjedt az egész világon. Ugyanúgy, ahogy a televíziós közvetítéseknél már nem mutatja a kamera a balhés eseteket. Ha valaki beszalad a pályára, azt sosem látjuk, mert nem lehet támogatni az antiszociális viselkedést. Amikor rájöttek a rendőrségnél és a médiában is, hogyan lehet visszafogni a futballhuliganizmust, akkor megtalálták a megfelelő szociálpszichológiai módszereket, és ezek elég eredményesek is lettek. 

A múlt héten a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke, Gyulay Zsolt azt mondta, hogy a szíve mélyén azt szeretné, ha meglenne a tíz magyar aranyérem a párizsi olimpián. Ugyanakkor realistábban azt is hozzátette, már annak is örülne, ha ennek a fele összejönne. De fontos-e, és ha igen, miért fontos a hatalomnak is, hogy beváljanak a felfokozott olimpiai várakozások?

Gyulay Zsolt nem a hatalmat képviseli, hanem a sportszeretetet. Ez minden sportszeretőnek, és minden egészséges nemzeti identitással rendelkezőnek fontos. Érdemes különválasztani a hatalmi logikát meg az egészséges identitást. 

A hatalomnak miért fontos?

Ha így tesszük fel a kérdést, akkor van is erre egy szakkifejezés: „hírcsapda”, aminek az a lényege, hogy a hatalom szeret pózolni a siker mellett, mert akkor rá is vetül valamennyi abból. A hatalom számára egy olimpiai siker az egy hírcsapda, valahogy ott tud lenni, és ezzel növeli a saját népszerűségét. 

Például azzal, hogy a politikus átadja az érmet?

Nem csak azzal, hogy átadja az érmet. Ahogy a szalagot is szeretik átvágni a politikusok, úgy azt is mutatni akarják, hogy az ő segítségükkel jutott el idáig a sportoló, ők finanszírozták. Ők is ott vannak a helyszínen, és ők gratulálhatnak a sportolónak először. Amikor a hatalom rájön arra, hogy ilyen társutas lehet a sikerben – ugyanígy lehetne a tudományos sikerben is ilyen –, akkor történik az, hogy beülteti a saját embereit azokba a kuratóriumokba, alapítványokba, amelyek aztán a finanszírozást biztosítják, hogy nekik kelljen megköszönni. Hogyha például a gyermekkórház megkapja a Ferencvárosi Torna Clubtól a szükséges pénzt a légkondira, akkor biztos, neki kell majd megköszönni, mivel ő adta. Miközben a klub mögött már politika van. A politikának a behatolása azokra a területekre, amelyektől sikert várhat, az valahol természetes. De azért azt látjuk, hogy nem minden országban nyomulnak rá a politikusok annyira a sportra, mint nálunk. 

Nálunk a politikusok álma, hogy Magyarország rendezzen nyári olimpiát. Erről beszélt nemrég Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter, Fürjes Balázs, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság tagja pedig arra figyelmeztetett, Párizs után „ha Európa nem kapja össze magát nagyon gyorsan, akár húsz évet is várhat a következőre”.

Ez most ugyan lekerült a napirendről, de az biztos, hogy a magyar konzervatív oldal folyamatosan szerette volna azt, hogy nálunk ilyen esemény legyen. Aztán azt láttuk, hogy a magyar társadalom gazdasági okokból félt ennek a kudarcosságától, és ez a Momentumot fel is dobta a politikai színpadra. Úgyhogy attól még, hogy a nemzeti identitás, a konzervatív politika és a sport között van egy szoros kapcsolat, az még nem jelenti azt, hogy a magyar társadalom is azonosul ezzel, és nem látja a kockázatát ennek. Az, hogy a magyarok szeretik a különböző sportolóikat, nem jelenti azt, hogy olimpiát akarnak Budapesten.