Orbán, a közéleti katona – dicsérni jött, nem temetni
Az, hogy én mire tartottam az áprilisban elhunyt, most eltemetett Fekete Györgyöt, az MMA volt elnökét, művészettörténészt, igazán nem fontos és nem is biztos, hogy érdekel bárkit.
Mégis ideírom: idősebb kora ellenére, és a mögötte hagyott pályája dacára, egy kurzuslovagnak gondoltam és gondolom őt, aki messze túlteljesítve az elvárásokat, szolgálta ki az Orbán-rendszert. Nem a kultúra gazdagításából akarta kivenni a részét, sokkal inkább egy új, kiválasztott Fidesz-tábor megteremtésében. Érthető tehát, ha búcsúztatásán a közjogi méltóságok – Fidesz-alapítók – jelentek meg és méltatták életpályáját. Természetesen ott volt és beszélt is Orbán Viktor miniszterelnök, ami különben tiszteletre méltó dolog, hiszen egy Kossuth-díjas művészembertől köszöntünk el, és a megbecsülés még akkor is kijár neki, ha fontosabbnak tartotta a hatalom kiszolgálását, mint a valódi kultúra szolgálatát.
De ne bántsuk Fekete Györgyöt; hosszú életpályájának ez az előbb említett szakasza csak rövid volt, még ha utolsó benyomásként ez maradt meg róla – a tisztesség kedvéért – bennem.
Orbánban természetesen teljesen más. A miniszterelnök ugyanerről a gondolatról így beszélt a temetésen: „Feketénél a nemzeti kultúra és a nemzetállam pozícióinak védelme összetartozott, nem tévesztette meg a művészek és a politikusok eszközeinek különbözősége, mert tudta, hogy lényegét tekintve, rokonszakmákról van szó, legalábbis Magyarországon. Hangsúlyozta: a kultúra harci terep, és ma, amikor Nyugatra tekintünk, elborzadva látjuk ezt”.
Hogy mit is jelent a kultúra és a nemzetállam pozícióinak védelme, azt immár jól látjuk, de jól látta Fekete is – már a kinevezése pillanatában. A pozíció védelme nem más, mint a saját emberek helyzetbe hozása, azokkal szemben, akik nem az orbáni politikát szolgálják. A helyzetbe hozás, igen, pozíciókat és pénzt jelent. A miniszterelnök fogalmi rendszerében – ahol ugye a kultúra harci terep – a művészek és a politikusok rokonszakmát képviselnek. Nem vagyok eléggé felkészült, vagy kellően friss ahhoz, hogy teljesen megértsem a rokonság mibenlétét, annyit azonban felfogok belőle, hogy mi az, amit Orbán leginkább elvár a művészektől.
Ugyanígy nem pontosan érzékelem, hogy mi az, amitől a kormányfő – Nyugatra tekintve – elborzad, azt azonban igen, hogy csak azokat tekinti művészembereknek, akik egyetértenek az ő politikájával. (Ez lenne a rokonság?) Persze, lehet ez megint csak az én értetlenségem, hiszen volt ennek is orbáni magyarázata. Íme: „De itt, Magyarországon, Fekete számára ez a harc mást jelentett, olyan küzdelmet, amellyel nem mások ellen, hanem önmagunkért harcolunk, és mi, magyarok, a nemzeti elkötelezettség és az önelvű művészi törekvések szövetségét akarjuk”
Azt már megint csak nem tudom, hogy pontosan mit is értsünk az önelvű művészi törekvések szövetségén, legfeljebb sejtem – ezek alapján Ş, hogy mi lehet a kiválasztás alapja. Talán közelebb vinne a megoldáshoz, ha pontosan érteném Orbánnak e szövetségről szóló, ugyancsak a temetésen elhangzott gondolatát, amely a következő volt: „A közélet katonáinak a kormányzás az eszköze, amellyel a szellemi, lelki energiáknak lehetőséget teremtenek a megtestesülésre, és ez volt a szövetségük fundamentuma”.
Annyit felfogok ebből a mondatból, hogy Orbán, a közéleti katona, kiknek akar szellemi és lelki energiákat biztosítani az alkotásra.
És azt is, hogy kiknek nem.
