Orbán harca a szemüvegesekkel

Orbán Viktor korábban gyakran és előszeretettel emlegette vidéki származását. Hogy egy kis faluban nevelkedett, ahol az erő és az erőszak volt a férfiasság szimbóluma. Őt is gyakran megverte az apja, a miniszterelnök több korábbi interjújában is beszélt erről. Egy évvel ezelőtt a Kossuth Rádióban azt mondta, hogy „én is falusi fickó lennék. Ha az ember falusinak születik, örök életére az marad”,

Azt is Orbántól tudjuk, hogy az ő falujukban nem volt becsülete annak a férfiembernek, aki nem volt katona. Ezért is kaptak lábra időről-időre azok a szóbeszédek, hogy a Fidesz visszaállítaná a sorkatonaságot. Ilyenről persze szó sincs, legalábbis, nem tudunk arról, hogy ilyet tervezne a miniszterelnök. Egyelőre beéri azzal, hogy a munkájukat elvesztő fiatalokat – a közmunka mellett – a hadseregbe csábítja, azt ajánlja nekik, hogy ha a versenyszférában nem találnak munkát, álljanak be katonának.

Orbán – sokunkkal együtt – a Kádár-rendszerben nevelkedett, s maga mondta, hogy ha most lenne fiatal, egy olyan falusi fiúból, mint amilyen ő volt egykor, legföljebb agronómus lehetne, vagy traktoros.

Aztán egyik sem lett, de még a futballistaság sem jött össze neki. Viszont egyetemistaként felkerült Budapestre. Csodálta a fővárost, de megszeretnie sohasem sikerült. Jogot tanult az egyetemen, s közben a későbbi SZDSZ-alapítók vették a szárnyaik alá. Olyan emberek, akiket nem vert az apjuk, ezzel szemben, a legtöbbjük könyvtárszobát is magában foglaló lakásból indulhatott reggelenként munkába, vagy iskolába. Ezektől, a nála többnyire másfél fejjel magasabb – Demszky Gábor, Magyar Bálint, Rajk László – okos és bátor fiatalemberektől tanult Orbán, és nekik nem tudta később megbocsátani azt, amit tőlük kapott. (Meg persze azoknak sem, akik termetre csak valamivel voltak magasabbak nála: Mécs Imre, Kiss János és mások.) Soros Györgyöt ma leginkább azért gyűlöli, mert őt és fideszes társait annak idején ösztöndíjakkal segítette.

S bár Orbán régóta Budapesten (is) él, s élvezi a nagyvárosi lét előnyeit, magában soha nem tudott megbékélni az értelmiséggel. Azokkal a szemüvegesekkel, akik – ahogy legutóbb Karácsony Gergely kapcsán fogalmazott – „benősülnek egy családba, de ha bútort vesznek, a szomszédot hívják az összeszereléshez. …Nem vesznek részt a disznóvágáson, csak a vacsorára érnek oda, de nem is bánja senki, mert csak láb alatt lennének”

Nyámnyila, kétbalkezes, haszontalan semmirekellők. Értelmiségiek, filozófusok, szemüvegesek.

Orbán számára Tarlós István volt Budapest élén az elfogadható főpolgármester. Aki – ezt is Orbán mondta – „odamegy, és kézbe veszi a dolgokat”. Tarlós tényleg nem a szavak embere, a legtöbbször igen egyszerű tőmondatokban fejezi ki magát, ha még ez is túlságosan cizelláltnak tűnik, akkor megfenyegeti a vele vitatkozót. Emlékszünk még, 2006-ból, amikor ezt mondta egy MDF-es képviselőtársának: „ne ravaszkodj, mert leverem a szemüvegedet, és rá is ugrok”.

Annak idején, a keretlegények is azzal kezdték, hogy az őrizetükre bízott munkaszolgálatosok szemüvegét, megalázási célból, leverték és összetörték. Amiből persze nem az következik, hogy Orbán és Tarlós keretlegények lennének. Mindebből csupán annyi a tanulság, hogy nagyon kell vigyázni a szavakkal. A szörnyű szavak ugyanis borzasztó mondatokká állnak össze, azt pedig már ez a nemzet megtapasztalhatta a vészkorszak idején, hogy az undorító mondatokból miként lesz gyilkos gyűlölet.