Orbán hazugságai (1.) - A válság kezelőjét Bajnai Gordonnak hívták

Csúsztatás – ez volt a leggyakoribb reakció azoknak a szakértőknek a részéről, akiket arra kértünk, hogy tényekkel értékeljék azokat a kijelentéseket, amelyeket Orbán Viktor kormányfő tett a Vasárnapi Újságnak nyilatkozva. Négy területen intézett ismét erőteljes támadást Brüsszel ellen: a megszorítások a devizahitelesek, a rezsicsökkentés és a menekültáradat kérdéseiben. Négy téma – négy cikk. Elsőként a megszorításokat vettük górcső alá.

 „Ez nem más, mint a tények teljes meghamisítása, sajnos azonban ezt meg lehet etetni ezzel a táradalommal, amelyben az állampolgárok túlnyomó többsége nem ismeri az összefüggéseket, s emlékezete csak két hónapra nyúlik vissza” – szögezte le Inotai András, közgazdászprofesszor, az MTA Világgazdasági Intézetének volt igazgatója. Arra kértük, tényekkel véleményezze Orbán Viktor vasárnapi rádióinterjújában elhangzott kijelentését, mely szerint „Brüsszel 2010-ben megszorításokat követelt, amire a magyar kormány válaszképpen hazaküldte az IMF-et és adót csökkentett”.

„Először is, Brüsszel soha semmit nem követel, sem írásban, sem szóban” – húzta alá Inotai. Mutassa be valaki, hogy hol, miért és mikor – továbbá milyen eredménnyel – szólt bele közvetlenül a tagállamok gazdaságába vagy belpolitikájába. Holott az alapvető demokratikus értékek rendszerszerű és folyamatos megsértése kapcsán megtehette volna, sőt, meg is kellett volna tennie. Hiszen a csatlakozás feltételeként többek között éppen azokat az alapértékeket kellett elfogadnunk, amelyeket az elmúlt nyolc évben sorozatosan sért meg a kormány.

Sajnos azonban az EU-jogban nincs lehetőség egyetlen tagállam kizárására sem, kivétel, ha maga az adott ország szeretné otthagyni a közösséget. Természetesen szigorúbb feltételek vonatkoznak az euróövezetre, ahol nemzeti valuta a közös pénz, de –  sajnálatos módon – itt sem működött az egyébként elvárható szigor és egyúttal szolidaritás összhangja.

A Fidesz 2010-es hatalomra jutása utáni első konvergenciajelentésben pedig a következő olvasható „A fenntartható konvergenciához szükséges környezet kialakításához Magyarországon többek között stabilitásorientált monetáris politikára, valamint a fiskális konszolidációs pálya szigorú végrehajtásának a folytatására van szükség”. Ez – tegyük hozzá – valóban nem mondható követelésnek. Inotai szerint sincs ebben semmi kötelező érvényű utasítás, ez pusztán ajánlás.

„De ne keverjük össze a dátumokat!” – hívja fel a figyelmet még egy dologra a közgazdászprofesszor, aki szerint minimum csúsztatás az is, ahogy Orbán egybemossa a személyeket, a tényeket, az időpontokat. „Magyarországon a válságkezelést végző miniszterelnököt úgy hívták, hogy Bajnai Gordon, és nem úgy, hogy Orbán Viktor” – frissíti fel az erről elfeledkezők emlékezetét Inotai. Az a Bajnai – tette hozzá –, aki előre megmondta, hogy csak egy évig marad, s az alatt valóban sínre tette a válság sújtotta és számos – nem utolsósorban az akkor ellenzékben lévő Fidesz által tudatosan gerjesztett –  belpolitikai és belgazdasági instabilitás következményeit viselő gazdaságot.

Orbánék a stabilitás felé elindult és a nemzetközi bizalmat visszaszerzett Bajnai-hagyatékra építve mondták fel a Nemzetközi Valutaalaptól a válság csúcspontján felvett hiteleket. Természetesen, mint mindig az „álfüggetlenedési” akciókat a Valutaalap által kínáltnál magasabb kamatozású hitelekkel kellett kiváltani. Ennél lényegesebb és máig ható tanulsága volt a magánnyugdíjpénztárakban a lakosság által összegyűjtött háromezer milliárd forint, vagyis az akkor éves magyar társadalmi termék 10 százalékát elérő vagyon kisajátításának, erősebben fogalmazva egyértelmű „bolsevizálásának”. Ez az összeg, amelynek felhasználásáról csak sejtéseink vannak, de a pénz valójában legfeljebb papíron létezik, a valóságban nem, nemcsak az orbáni „válságkezelésben” játszott meghatározó mentőöv-szerepet. Legalább ilyen mértékben határozta meg a következő évek kormányzati mozgásterét.

Ha ugyanis egy durván törvénysértő lépés, aminek közvetlenül 1 millió, közvetve 3 millió kárvallottja van, nem tud azonnal tömegeket kivinni az utcára, azt jelenti, hogy a magyar társadalommal ezután bármit meg lehet tenni mindenféle következmény nélkül. Ehhez járultak a történelmi modernizációs esélyt kínáló eurós milliárdok, amelyeket Magyarország a 2007-ben indult hétéves költségvetés keretében kapott, de amelyek oroszlánrésze –  technikai okokból – 2010-től érkezett Magyarországra. Alapvetően ez segített a gazdaság szanálásában, de azzal a nem kis szépséghibával, hogy a felszíni stabilizáció nem kötődött össze tudatos és a versenyképességet erősítő, a hosszabb távon fenntartható stabilitást és fejlődést megalapozó társadalmi-gazdasági-tudati modernizációval.

Majd jött az egykulcsos adó – amit Orbán a Vasárnapi Újságnak nyilatkozva adócsökkentésként emlegetett.  

Ennek megítélése közel sem egységes. Ugyanis egyrészt jelentősen mérsékelte a költségvetés bevételeit, miközben tudatosan, de rendkívül felelőtlenül tágította a jövedelemkülönbségeket. „Személy szerint a rendelkezést gazdaságilag irracionálisnak, társadalmilag pedig immorálisnak tartom, miközben saját magam a ’nyerő’ oldalon álltam és állok” – közölte Inotai .

A bevételkiesést részben az államosított magánnyugdíjkasszáktól elvett, valamint az uniós pénzek kompenzálták. De hasonlóan lényeges „egyensúlyteremtő” szerepet játszott a költségvetés kiadási oldalának durva lefaragása, ami mindenekelőtt az egészségügyi és oktatási területet érintette, vagyis éppen azt a kettőt, ami a 21. században alapvető feltétele a versenyképes gazdaság és társadalom fenntartásának, megerősítésének vagy akár létrehozásának.

Egyrészt az uniós pénzekkel finanszírozható modernizáció elmaradása, másrészt a „humán tényező” tönkretétele történelmi bűn, aminek tényleges nagyságrendje és igen súlyos következményei csak a következő időszakban válnak széles rétegek számára láthatóvá és egyre nehezebben kezelhetővé – húzta alá a közgazdászprofesszor.