Orbán sikere: újabb pofon a demokráciának
Ha az átlagpolgár el akar igazodni azon, hogy mi is történt Brüsszelben, és ehhez több forrást is igénybe akar venni, bizony nagyon hamar zavarba jön. De persze az átlagpolgár – ha már ezt a kifejezést használtam – többnyire legfeljebb egy hírforrást használ, ez alapján pedig úgy értékeli a történteket, ahogy neki azt tálalják. Ha az ország vezetőinek nyilatkozatait veszi alapul, akkor most maximálisan elégedett: megmenekült Európa – értsd: az unió –, hiszen többen tartottak attól, hogy akár szét is eshet, a saját országa pedig ügyesen vitézkedett. Van olyan vezető, aki a nemzeti érdek érvényesülését hangsúlyozza, más hozzábiggyeszti – mint például Orbán Viktor – a nemzeti büszkeséget is.
Természetesen egy olyan válság után – (után?) –, mint amilyet a világjárvány okozott, mindenképpen siker, hogy minden egyes ország extra pénzhez jut, feltétlenül az üdvözítő eredmények sorába kell emelni. Mindazonáltal épp a pénz szükségessége, a helyreállítás halaszthatatlan volta kötelezővé tette az egyezség megalkotását; nem volt olyan kormányfő, elnök, aki úgy akart volna hazautazni, hogy karját széttárja: nincs segítség, magunknak kell megoldani a válságot.
Talán csak Magyarország – Orbán Viktor – engedte meg magának, hogy a saját közönsége számára úgy nyilatkozzon: nekünk nincs szükségünk uniós hitelre, mert az adósrabszolgaságot eredményez. Mellesleg épp a szükség hozta helyzetbe az olyan politikusokat, mint a magyar miniszterelnök: a megállapodási kényszer megnövelte zsaroló potenciáljukat. Ezzel a potenciállal egyébként – többé kevésbé – mindenki igyekezett élni, ki-ki habitusa szerint. De: senki sem akarta a végletekig feszíteni a húrt, muszáj volt egy pont után mindenkinek valamelyest engedni, de lehetőleg úgy, hogy ez az engedmény ne tűnjön annak, kommunikációs szempontból használható legyen a saját siker közvetítésére. Ezért is tartott ez a csúcs majdnem – fél óra híján – történelmi hosszúsági ideig, hogy a végén felszállhasson a fehér füst.
De az államvezetők triumfálása nem fog sokáig tartani: a kölcsönös engedmények, a zárószöveg bizonytalanságai egészen biztosan komoly konfliktusokat rejtettek most el, amelyek előbb-utóbb a felszínre fognak kerülni. A szőnyeg alá söpört problémák a folytatásban nem lesznek takargathatóak, mint ahogy az sem, hogy az unió megint engedett kezdeti, szigorú elveiből, újra utat nyitott azoknak az országoknak, ahol rájöttek: tényleg érdemes a szövetséget egy pénzautomataként kezelni, a rendszer úgysem képes megrendítő erejű szankciókat hozni.
Angela Merkel, aki talán az EU országainak legkarizmatikusabb, és a jogállamiság iránt legelkötelezettebb vezetője, és aki többnyire jól lavíroz az érdekek szövevényében, nos, ő is hátrább lépett egyet. Hátrább lépett egyet akkor, amikor azt ígérte: az év végéig, a német soros-elnökség lejártáig, lezárja a Magyarország ellen folyó 7-es cikkelyt. Ezzel passzust adott Orbánnak, hogy lényegében teljesítette a magyar parlament határozatát, ugyanakkor megtartotta magának is a kibúvó lehetőségét, amikor hozzátette: ha a magyar fél együttműködik.
Ez a kettősség, ami szinte minden részletkérdést jellemez a végső dokumentumban, lehetőséget nyújtva mindenkinek arra, hogy a saját szája íze szerint interpretálja a történteket. Ennek megfelelően, Magyarországon is a teljes diadalt körülvevő pompával vonulhat be – ha nem is fehér lovon – az országba a kormányfő, és bizonnyal nem lesz senki – a sajátjai közül –, aki számon kérné tőle, hogy miért borította fel, tette zárójelbe az országgyűlés – Gulyás Gergely szerint rá, Orbánra nézve – kötelező határozatát.
Sőt: azt is biztosra vehetjük, hogy a csúcs dokumentumát a parlament ratifikálni fogja; nem is tehet mást, nem rúghatja fel – legfeljebb elvileg – 27 ország megállapodását. És nyilván az ellenzék sem tesz majd másként: arra a pénzre, amelyet akár most a helyreállításra, akár az új hétéves költségvetés keretein belül kapunk, nagy szüksége van az országnak. Még akkor is, ha annak szétosztása épp oly ellenőrizetlen marad, mint eddig, és – nagy valószínűséggel – továbbra is a kormány kedvezményezetteihez fog jutni belőle a legtöbb. Hiszen ezt pontosan tudja, látja az unió szinte valamennyi tagállama, de – sajnos – a rossz példa ragadós; egyre több országban igyekeznek az uniós forrásokat saját hatalmuk és hatalmi hátterük megerősítésére fordítani.
E téren, ennek megfelelően véd-, és dacszövetségek jöttek létre, alkalmiak többnyire, így védve egymást az esetleges kellemetlen következményektől. Nem hihetjük, hogy ne látná mindenki pontosan, mi történt Magyarországon az elmúlt tíz évben, hogy épült fel egy hamis demokrácia, egy parlamenti autoriter rendszer, hogy távolodott el az Orbán-kabinet szinte az összes uniós alapértéktől. Látják, tudják, de az egyre inkább csak látszateljárásnak tűnő intézkedéseken túl, semmi nem történt, semmi nem akasztotta meg az autokrácia kiteljesedését.
A kérdés az, hogy mi lesz ezután? Azok a homályos, egyesek szerint, erősen felvizezett formulák, amelyek fenntartják ugyan a fenyegetettség látszatát, semmivel nem ígérnek több eredményt, mint az eddig tapasztaltak. És, amikor erről írunk, már nem is annyira az Orbán-rendszer áll a fókuszban, hanem maga az unió, annak jövője. Mert most ugyan történelmi megállapodást kötött, történelmi tettet hajtott végre – azzal, hogy először fennállása óta hitelt vesz fel –, de azt a jövőbe tolta, hogy a pénzhez jutás feltételrendszerét kidolgozza. A hitel látszólag lehetne fegyelmező erő – mint ahogy annak megakadályozása is –, hogy az egyes országok vétójoga minden fontos kérdésben érvényesüljön.
Az az út azonban, amelyen a közösség jár – már ami az értékeket, a jogállamiság megkövetelését illeti –, ismét a zsákutca felé tart, kijelenthetjük: a jogállamiság, a demokrácia megint kapott egy pofont. Ennyiben pedig igaza van Tamás Gáspár Miklósnak: egy lépéssel közelebb kerül az unió a széteséséhez, miközben látszólag – a közös hitel felvételével – az Európai Egyesült Államok létrejötte felé vette az irányt.
