Orbán világképét nem zavarja a valóság

Volt egyetlen őszinte pillanata és válasza Orbán Viktornak a szerdai nemzetközi sajtótájékoztatóján. Amikor a Telex riportere azt kérdezte tőle, gondolkodott-e már azon, meddig akar aktívan politizálni, többek között azt is elmondta, az ő szakmájában nem lehet tudni, „meddig bírja az ember”. Egyik nap még úgy érzi, „ide nekem az oroszlánt is”, másnap pedig már olyan, mintha száz évet öregedett volna. Az emelkedett diskurzus még folytatódott volna, de Kovács államtitkár akkor úgy érezte, meg kell védenie főnökét a láthatóan kínos faggatózástól és közbeszólt, hogy az életmód taglalása helyett következzenek az érdemi kérdések.

A mintegy két órás – minden tekintetben kimerítő – miniszterelnöki szócséplés mindenesetre jelezte, hogy Orbán Viktor láthatóan úgy érzi, „ide neki az oroszlánt” is, ám közben jelentősen megöregedett és ha nem is száz éves, de túl van már a csúcson. Egyúttal – és nem szándékosan – bizonyos mértékig felmentette az állami rádiónak azokat a műsorvezetőit, akiknek az a dicsőség jut osztályrészül, hogy péntekenként mikrofonállványai legyenek. Ezeknek az embereknek gyakran lehet felróni, hogy alákérdeznek, nem a lényegről beszéltetik alanyukat. Bár ez továbbra is igaz, de a kormányfő ezúttal (is) bebizonyította, őt sem a valóság, sem a róla érdeklődők nem zavarják, változatlanul azt mond, amit akar.

Ennek legjobb példája, hogy már a bevezető évértékelésben is úgy tett, mintha saját álomvilágában élne és észre sem venné, mi történik körülötte. Bár azzal indított, hogy a rendszerváltás óta a legnehezebb év zárul most, de ez csak ürügyül szolgált arra, hogy utána a sikereket sorolja. Mit neki elhibázott gazdaságpolitika, infláció, egekbe szökő árak, elszegényedő százezrek, akik már alig tudnak enni és/vagy fűteni, mindez lényegében nem téma. A fontos az, hogy ő és csapata a helyén van és ott is marad. Azt már megszoktuk, hogy a szomszédunkban dúló háború kapcsán sosem nevezi meg az agresszort, aki miatt veszélybe került a világ békéje. Így aztán hamisan cseng az is, amikor – látszólag – kiáll Ukrajna, a tűzszünet és a béke mellett. De az már újdonság volt, hogy az újabb kétharmados választási győzelmet azzal a kijelentéssel tette hangsúlyossá, miszerint „hárommilliárd forintnyi dollár állt szemben hárommillió szavazóval, és az utóbbiak győztek”. És ezzel együtt természetesen elismételte a megszokott sémákat, miszerint nemcsak a baloldalt kellett legyőzniük, hanem azt a nemzetközi „összeesküvést”, amelyet a polgári-nemzeti kormány megdöntésére szőttek.

Mindebből az is kitűnik, hogy sok újdonsággal ezúttal sem fárasztotta a nagy számú nemzetközi és hazai újságíró-csapatot. Pedig most aztán bármit lehetett kérdezni, ám Orbán Viktor jól felkészült arra is, miképpen kell elhajolni, ha olyasmiről érdeklődnek, amiről nem kíván beszélni. Így például cáfolta, hogy ebben az országban mindenről ő döntene. Sőt, ellenkezőleg. Vagyis, ha a kulturális minisztérium személycseréiről érdeklődnek, tessenek a miniszterhez fordulni. Az oktatás pedig – mint az köztudott – a belügyminiszterhez tartozik, akiben a miniszterelnök száz százalékosan megbízik. Persze megérti a pedagógusok gondjait, elvileg mellettük is áll, de hogyan is képzelheti bárki, hogy beleszól érdemi ügyekbe. Legfeljebb annyit tudhattunk meg, hogy a két legfontosabb probléma – a hitoktatás és a testnevelés – megoldásában szerepet vállalt, de ezen túl csak annyit tudott mondani, hogy az oktatás résztvevőinek azt üzeni: tartsák be a törvényeket. Utóbbi pedig a tudományos akadémia elnökségére is vonatkozik, hiszen a tudós testület irányítói kiálltak az egyre halmozódó problémák rendezése mellett, amivel a jelek szerint kivívták Orbán Viktor rosszallását.

Vég nélkül lehetne még idézni az elhangzottakat és a következő napokban bizonyára még témát szolgáltat némelyik kijelentés, de a lényegen ez mit sem változtat. Egy olyan országban élünk, amelynek első számú vezetője csak nagyon ritkán hajlandó találkozni a nem kizárólag őt támogató – azt ne mondjuk: istenítő – média képviselőivel, de ilyenkor is mindig kiderül, hogy fölösleges volt a nagy várakozás. Az első számú vezető ugyanis – minden körülmények között – csak mondja a magáét és meggyőződése, hogy ez így van jól. Pontosan úgy nyilatkozik, ahogy az országot vezeti immár több mint 12 éve. Csakis a saját világát, világképét tartja elfogadhatónak és – tetszik, nem tetszik – ezt erőlteti rá mindenkire. Határokon belül és kívül is megmondja, mi a helyes és ettől nem tágít, legfeljebb csak akkor hajlandó némi kompromisszumokra, ha az uniós pénzek – és így hatalmának fenntartása – érdekében erre van szükség.

A bevezetőben említett kérdésre – hogy meddig akar posztján maradni – Orbán Viktor még azt is megemlítette, hogy „a jóisten majd eldönti, nem nekünk kell túl okosnak lennünk”. A sajtótájékoztató tükrözte, hogy a mondat második fele igaz. A kérdés akkor már csak az, hogy látják-e odafönt, mi folyik idelent.