Orosvári Zsolt: ha nem is ismerek mindenkit, akkor is érzem a felelősség súlyát

„Csalódott vagyok, mert nem látom, hogy ebben az országban lenne még tere a hátralévő életemnek. És mivel a gyerekeim és köztem nagy a korkülönbség – ők még általános iskolások –, az ő jövőjüket sem látom” – mondta Orosvári Zsolt, aki viszont azt látja, hogy a jelenlegi középkorúak annyit dolgoznak, amennyit csak bírnak ahhoz, hogy életben tudjanak maradni. A gyógyíthatatlan beteg és emiatt rokkant férfi tisztában van vele, nem fogja tudni egy olyan középiskolába vagy később főiskolára járatni a lányait és finanszírozni a tanulmányaikat, ahol olyan tudáshoz juthatnak, amivel boldogulni tudnak majd. Másrészt tanárok sincsenek. Pedig gyerekei kitűnő tanulók, hibátlan dolgozatokat írnak. 

„Ha kimegyek itthonról akkor sáros, gödrös sárbogárdi utcákat látok, lehajtott fejű embereket, akik rohannak a boltba, de már csak élelmiszereket vesznek, mert minden másra, ami hozzá kéne tartozzon az élethez, már nem jut. Szórakozás, színház, mozi, kirándulás a legtöbb embernek már csak álom, pedig szüksége van mindenkinek a feltöltődésre” – mondta Orosvári Zsolt.

Szerinte szétszakadt az ország, az eddigi középosztályhoz tartozók nagy része elszegényedett. Azok, akik a különböző akcióknál adományozók voltak, most már rászorulóként jelennek meg. Eddig az emberek 15 százaléka alkotta a szegény réteget, 10 százalék a felső réteget, köztük viszont volt 75 százaléknyi középosztály, abban is volt alsó-, közép-, felső réteg, de legalább volt. Most viszont úgy látja, hogy mintegy 4 millió ember van a létminimum alatt. Többségük még nem érzi meg, mert ők lemondanak olyan dolgokról, amikre eddig szükségük volt, mint például a szórakozásról. 

„Azt olvastam egy felmérésben, hogy a magyarok negyede még sosem volt külföldön. Ez döbbenetes, hiszen 2,2 millió emberről van szó, ez a szám egyébként akkora, mint a Fidesz szavazótábora. Azok, akik sosem voltak a határainkon túl és nem láttak mást, könnyen elhiszik, amit a kormánypropaganda mond – amióta ez a felismerés megszületett bennem komolyan romlott a közérzetem. Nem elég, hogy beteg vagyok, egyedül nevelem a gyerekeimet, most már a közérzetem is rossz, ha egészséges lennék, már nem lennék ebben az országban” – fogalmazott. 

Zsolt teste szinte állandó gyulladásban van, az ízületei, emésztőrendszere, az idegrendszere, és ahogy idősödik – az orvosok szerint – egyre gyakoribbak lesznek a „belobbanások”. Most kapott egy olyan gyógyszert, ami segíteni tud, így bár a gyulladás nem múlik el, de nem tud egyszerre nagy területen tombolni, nem fáj annyira. 

Az egész úgy indult, hogy négy éves korában volt egy vakbélgyulladása, amit az akkori gyerekorvos nem vett észre, perforálódott és az egész hasa begyulladt. Az életmentő műtét után hat héttel, majd hat hónap múlva újra műteni kellett. Ö téves korában azt mondták az orvosok, az évek alatt kinövi az emésztőrendszerének többszöri stoppolását. Úgy is tűnt – idézte fel betegsége kezdetét. Majd elmesélte, hogy az általános iskolában jó tanuló és jó sportoló is volt, de a gimnáziumban már ismét szembe kellett néznie az egészségügyi helyzetével, bár akkor még nem tudták megmondani, hogy pontosan mi lehet a baja. Hat hónapig volt kórházban. A tünetei ezután is hol előjöttek, hol elmúltak. A sok hiányzás miatt abbamaradtak tanulmányai és 17 évesen úgy döntött, hogy elmegy dolgozni. (Az 1980-as években csak akkora megkötés volt a fiatalkorúak munkavállalását illetően, hogy nem vállalhattak éjszakai műszakot.) Egy pékségben dolgozott, majd átevezett a vendéglátásba. De úgy döntött, hogy mégiscsak kellene szakképesítést szereznie, ezért beiratkozott Budapesten egy marketing- és reklámtevékenyéggel kapcsolatos képzésre. Albérletben lakott, ablaktisztító és takarító volt a tanulás közben, a sikeres vizsgája után pedig visszaköltözött Sárbogárdra és saját vállalkozást indított. Egy éjszakai szórakozóhelyet működtetett, aminek a taxisblokád és az akkori benzináremelkedés „betett”, ezután jöttek a magánéleti gondjai. Ez volt az a stressztől terhes időszak, ami újra belobbantotta betegségét, amely így az 1990 évek közepétől már folyamatosan jelen volt az életében. 

Dolgozott az állami gazdaság belső ellenőrzési ügyosztályán a vezérigazgató különmegbízottjaként – abban az időszakban kezdték el az állami gazdaságokat is privatizálni – az volt akkor a feladata, hogy „megakadályozza a vagyon széthordását.” De a kormányváltáskor a vezérigazgatót is leváltották, ezért neki is mennie kellett. Biztonsági őr is volt, majd egy klímás céghez került. Minden ehhez kapcsolódó képzésen részt vett és ő lett a márkakereskedés Dunántúlért felelős márkaigazgatója. 2007-ben Kecskeméten egy 20-25 fős gépészeti részleg felállítását kérték tőle, akkorra már Nyíregyházától Zalaegerszegig dolgozott és külföldön is kereskedtek. A napi 12-16 órás munkaidő ismét annyira megterhelte, hogy belobbant a betegsége és elvitte a mentő. „Nem akartam elhinni, hogy ennyire beteg vagyok. De, amikor azt mondta az orvos, el kell döntenem, akarom-e látni az unokáimat, elmentem egy rokkantsági felülvizsgálatra” – sorolta a történteket. 

Majd hozzátette, 55 százalékos egészségkárosodást állapítottak meg nála, de a rövid pihenés után újra dolgozni kezdett, aminek következtében állapota annyira leromlott, hogy 2010-ben rokkantosították. Eközben derült ki, hogy kisebbik leánya kisebb fokban epilepsziás. A kivizsgálása közben vette észre, hogy a kórházban a gyerekosztályon az anyukák a földön fekszenek. „Mivel gyerekkorom óta, ha valamilyen problémával találkoztam meg akartam oldani, így akkor is kitaláltuk néhány barátommal, hogy veszünk ágyakat az anyukáknak.” A Facebookon megkérdezte, hogy hol lehet ilyen ágyakat találni, amire válaszul kiderült, hogy az országban mindenhol a földön fekszenek az anyukák, majd sokan küldtek pénzt, és alapítványok segítségével ágyakat vettek – idézte fel az eseményeket.   

Ugyanez történt akkor is, amikor klímákat vásároltak és szereltek be különböző kórházak osztályaira. Amikor a kislánya miatt bekerültek a Bethesda Kórházba – mivel oda is vittek ágyakat –, már ismerősként fogadták őt. „Körbenéztem és a folyosón sétálva a gyerek égési sebészeti osztályán, a kánikulában 34 fok volt. Máris hívtam a volt kollégákat a klímák miatt, és az egyik márkakereskedőtől kaptam egy teljes klímarendszert. Hat nap múlva már fel is szerelték.” Ezután a szegedi kórház gyerek fertőző-osztálya következett, majd Székesfehérváron a gyerekosztály közösségi terei kaptak klímát, később a miskolci gyerekosztály is. Rengeteg logisztikára volt szükség, és nagyon vigyázott, hogy minden kapott forint látható legyen, ugyanis akkortájt bukott le néhány olyan alapítvány vezetője, aki a kapott pénzeket nem arra költötte, amire kérte – magyarázta Orosvári Zsolt, majd hozzátette, azután a kistarcsai kórház reumatológiájának kifestését szervezte, ott penészes volt a fal. A festéshez kedvet kaptak a szegediek is, és rövid időn belül ez a kezdeményezés már önjáró lett. 

Sokszor volt „első fecske”. Hogy látja, vannak, akik a nyomdokaiba léptek? – kérdeztük. Orosvári Zsolt szerint már előtte is voltak kezdeményezések, de azok elszórtan, kis területre irányultak és csak kevés embert szólítottak meg. Nem volt meg az a szisztéma, ami lehetővé tette, hogy az egész országra kiterjedjen. Amikor végigment az akciójuk, akkor az már mintaként szolgált a közösségeknek, amit már használnak is csoportok. De ahogyan azt korábban már mondta, az a réteg, amelyből eddig az adományozók kikerültek – és elsősorban nem a jómódúak segítenek –, azok kezdenek elszegényedni, lecsúszni. Úgy látta, nincs már támogatásra használható forrás, ami miatt a kezdeményezések el fognak halni. A legnagyobb baj viszont az, hogy ezt az emberek kezdik megszokni, az állam pedig nem hajlandó ilyesmikkel foglalkozni. Inkább a magánegészségügy felé tereli az embereket. 

A kórházi ágyak szervezésétől kezdve, találkozott olyan emberi sorsokkal, amelyek szintén mélyen érintették. „Döbbenten hallgattam, hogy milyen mélyszegénységben tudnak emberek létezni Magyarországon” – emlékezett a tapasztaltakra –, „ez sarkalt arra, hogy próbáljunk meg valamit tenni a létminimum alatt élőkért és így önmagamért is. Ez az ügy van jelenleg a Veszprémi Törvényszék előtt.” 

Miután nyilvánosságra került, hogy perelnek, özönlöttek a levelek és a megkeresések Zsolthoz. Elküldik neki, mennyi ideig dolgoztak és ehhez képest mennyit kapnak. Milyen érzés annak a tudata, hogy 300 ezer embert képvisel a bíróságon? – kérdeztük Orosvári Zsolttól, aki először csak annyit mondott: hatalmas felelősség. „Még, ha nem is találkozom mindenkivel személyesen, akkor is érzem a súlyát.” Példának említette egy fiatal nő esetét, aki szívinfarktust kapott, vérellátási problémák keletkeztek az agyában is, de sikerült újraéleszteni. Viszont azóta magatehetetlen. Ha nincs a családja és a barátainak segítsége az államtól kapott 41 ezer forintos ellátása semmire sem lenne elég, pedig ő is dolgozott évekig. Sőt, mi lesz vele, ha már a szülei nem lesznek?

„Az is nagyon fáj, hogy idős embereket, akik már nem tudnak védekezni, azokat ilyen helyzetbe sodor az az állam, az az ország, ahol én is felnőttem és ami az én nagy magyar nemzeti büszkeségem lenne.” Zsolt szerint ott tartunk, mint a nyolcvanas évek végén, amikor azt számolgatták az idősek, hogy meg tudnak-e venni két darab kiflit, mert a nyugdíjuk még a 100 ezer forintot is alig éri el most, amikor az alapélelmiszerek akár 70 százalékkal is drágultak. 

„Nagy fokú empátia kell ahhoz, hogy megértsük átérezzük a létminimum alatt élő emberek roppant nehéz helyzetét. De akkor, amikor te is közéjük sodródsz, rokkanttá válsz és kapod a 85 ezer forintodat, tudod, hogyha nem lenne tartalékod, tehermentes ingatlanod, akkor te is mélyszegénységben élnél” – összegezte Orosvári Zsolt, aki szerint ma Magyarországon minimum másfél millió ember él a létminimum alatt.